Mialatt a magyar hadvezetőség, sőt az egész magyar hadsereg is az arcvonal előtt történteket, a ruméliai hadtestnek előnyomulását és kifejlődését szinte bámulatra méltó nyugodtsággal és egykedvűséggel továbbra is tétlenül nézte és tűrte, egy a jobboldalban váratlanul kipattant szikra végeredményben az egész magyar sereget mozgásba hozta, majd a magyar történelem egyik legvészteljesebb csatájába sodorta.

Az eset Brodarics szerint[1] következőleg történt, aki a 234–235. oldalon közölt idézet folytatásaként ezeket mondja: „Ezen várakozásunk közben pillantottuk meg este felé[2] az ellenségnek a tőlünk jobbra, a dombok mögött elterülő völgyben feltűnő csapatait, melyek csendben nyomultak előre, csupán dárdáik hegyének csillogása árulta el őket. Ekkor a barát (t. i. Tomory) megsejtvén, ami igaz is volt, hogy ezek vagy táborunk elfoglalására, vagy avégett jönnek, hogy bennünket bekerítsenek, az első csatarendből a királyhoz vágtatva, megparancsolta Ráskay Gáspárnak, hogy a másik kettővel együtt, akik a király személyének őrizetére voltak rendelve, menjen és tudja meg, hogy mit akarnak azok a csapatok, s ha lehet, szorítsa vissza őket. Ráskay azonban a már előbb rábízott feladatra való tekintettel visszautasította ezt a megbízást; de mikor látta, hogy a barát mennyire sürgeti, s a király sem mond ellent a barát parancsának, nehogy gyávaságra és félénkségre magyarázzák azt, amit pedig nagyon is alapos okból tett, sarkantyúba kapta lovát s társaival az egész nekik alárendelt csapattal elvágtatott oda, ahová küldték. Azt remélte s az kétségtelennek is látszott, hogy könnyen visszatérhet onnan kellő időre, amikor a királynak szüksége lesz rá. – Még akkor is, amikor ezek elindultak oda, ahova mondottuk, bizonytalan volt, hogy alkalmat ad-e az ellenség a csatára; pedig már délután 3 óra körül járt az idő.”

Alig tért vissza Tomory az első harcvonalba, egyes urak, akiket a nagy forróság és a hajnal óta tartó tétlen várakozás nagyon kimerített, mind hangosabban ama kívánságuknak adtak kifejezést, hogy miután ma már úgy sem kerül csatára a dolog, vezessék vissza a sereget a hátrább fekvő megerődített táborba.

A vitás kérdést elintézendő, Tomory társával (Szapolyay Györggyel) „gyorsan a királyhoz sietett s figyelmeztette őt, hogy az ütközetet semmi esetre sem szabad elhalasztani, mert kisebb veszedelemmel jár most az ellenség csapatainak egy részével, mint holnap az egész sereggel megütközni; most a győzelem kétségtelen. Ugyanekkor nagyszámú ellenséges csapatokat láttunk – így mondja Brodarics – a velünk átellenes dombról lassan leereszkedni; ott volt a török császár is.”

Lajos király hozzájárult Tomory javaslatához, mire nyomban megtették az előkészületeket a támadás megindítására, de mire az ige tetté vált, az óramutató már majdnem 4 órát mutatott.[3] Jeladásul a magyar első harcvonal bal, Dselálzáde szerint[4] annak jobbszárnyán egy hatalmas ágyúlövés dördült el, mire aztán megszólaltak a trombiták és kürtök, „amelyeknek harsogásába a katonák csatakiáltása, vagy inkább harci éneke vegyült, akik szokás szerint a megváltó Jézus nevét hangoztatták.[5] Az elhangzott ágyúszóra gyorsan a ruméliai hadtest is felkészült, az anatóliai hadtest, valamint a szultán csoportja pedig tőlük telhetőleg gyorsították menetütemüket, hogy lehetőleg még idejekorán érkezhessenek be a ruméliai hadtest támogatására. Ehhez képest az említett csoportok a magyar támadás megindulása idején, azaz d. u. 4 óra tájban a XII/2. számú mellékleten látható helyzetbe jutottak, vagyis nagyban véve a Borza-patak vonalát érték el. Az anatóliai hadtest tisztán lovasságból állván, minden esetre flottabbul nyerhetett tért, mint a túlnyomóan tűzérségből és gyalogságból (janicsárokból) álló Szulejmán-csoport. Erre vonatkozhatik Szolákzádenak az 569. lábjegyzetben közölt megállapítása.

Ezalatt „egy ideig az előhad csapatai csatároztak, feltüntetve a dagályt és apályt a harc tengerén, amennyiben visszahúzódtak és hátráltak, majd ismét előretörve támadtak.” Nemsokára azonban ezek az előllevő „csarkhadsik” (portyázók, felderítő osztagok) a ruméliai hadtest felé vonultak vissza és így a csatatér most már nyilt és szabad volt.”[6]

Közben Ibrahim is visszasietett ruméliai hadtestéhez, amelyet támadólag rendelt előre.[7]

A támadás megindításáig, melyet Tomory egyelőre csak az első harcvonallal akart végrehajtani, Ráskaytól úgylátszik az a kellemetlen hír érkezhetett be, hogy Nagy-Nyárád tájékán nemcsak egy alárendelt erejű, hanem egy elég hatalmas ellenséges csoport áll s hogy ő egyedül annak megtámadására képtelen. Ebből kifolyólag Tomory az első harcvonal jobb szárnyán álló Batthyányt 2000 lovasával a Báli–Khoszrev csoport megtámadására Nagy-Nyárád felé kanyarította ki, míg ő az első harcvonal többi részével az időközben szintén támadólagos előnyomulásba átment ruméliai hadtestre vetette magát. Hogy ez a támadás ilyenformán történhetett, annak legjobb bizonyítéka az 572. lábjegyzetben közölt, Dselálzáde és Kemálpasazádeból vett idézet; leghitelesebb kútfőnk, Brodarics, sajnos erre nézve nem ad közelebbi felvilágosítást. Ő Tomorynak az első harcvonallal véghezvitt támadásáról csak ezeket mondja:[8] „Amint a támadásra jelt adtak, az első csatarendben állók hevesen összecsaptak az ellenséggel; elsütötték az összes ágyúinkat. A támadás nem sok kárt okozott az ellenségben, bár sokkal hevesebb volt, mintsem katonáink számától várni lehetett volna; az ellenség részéről többen estek el, mint a mi részünkről. Végül is az ellenség vitézül küzdő katonáink elől hátrálni kezdett, vagy azért, mert a mieink támadása visszaszorította őket, vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, ahol ágyúi voltak felállítva.”

Sok tekintetben kiegészítik Brodaricsnak ezt az előadását Dselálzádenak következő sorai:[9] Az 572. lábjegyzetben közölt idézet folytatása: „Most az iszlám hívei elsütötték a zarbuzánokat (ágyúkat), a puskások pedig soronként kilőtték puskáikat, mitől a levegő megtelt füsttel, a föld pedig megrendült a dörgéstől. A müszülmánok részéről az „Allah akbar” és „Allah, Allah!” kiáltás az égboltozatig felhatolt, a pokol tűzére való gyaurok pedig csodálatos kiabálással tették zajossá a világot. Amint a nyomorult gyaurok ideértek, látták, hogy az ágyúszekerek és tüfenkcsik (puskások) mint valamely várfal állnak előttük, melyen nem lehet áthatolni; ennélfogva az ágyúszekerek elől kénytelenségből kitértek s a pasa szandzsákjától (zászlóaljától) balra lévén a hatodik szandzsák – amely mellett a szekerek sora elvégződött – ezen a helyen a rumilii hadtestre rohantak, a katonaság pedig két oldalon útat adott az alávaló gyauroknak. Amint a hadrend és a tábori podgyász közt levő térre behatoltak, a hit harcosai az alávaló gyaurokat két oldalról hátba fogták és igen kemény tusa keletkezett. – Mikor a rumilii hadtestet bekeríteni szándékoztak, azt vették észre, hogy a világbíró padisah kibontott zászlókkal és csatarendbe állított sereggel közeledik, mire rémület szállta meg a gyaurokat. Ezt látva s életük képét a halál tükrében megpillantva, abban a percben megfordultak s vereséget szenvedve a Tuna partján maradt csapattal egyesültek.”

Nem nagyon lényeges eltéréssel így írják le Tomory támadását a többi neves történetírók is, ahogyan azt már az 572. lábjegyzetben szószerinti fordításban leközöltük. Kiegészítésül ide még Lutfi pasa következő szavait iktathatjuk (Thúry, Török történetírók II, 16.): „… a rumilii hadtest a reájövő gyaurokat, ez acélpácélos hitetleneket, nem tudván feltartóztatni, kitért előlük és útat adott nekik. A gyaurok pedig az előttük talált eszközöket zsákmányul ejtették s a müszülmánok közül igen sok embert levágtak. Az anatólii hadtestre rohanó gyaurok annak egy részét megverték, de az anatolii vitézek többi része buzgón harcolván a hitért, a gyaurok legnagyobb részét a kardok martalékává tette.”

Ezek szerint, míg Perényinek eleinte szintén igen szép sikerrel járt támadása a Szulejmán-csoportnál valamivel korábban beérkezett anatóliai hadtest ellenhatása következtében csakhamar fennakadt, a ruméliai hadtest felett kivívott győzelem majdnem tökéletesnek volt mondható, csakhogy győztes csapataink ekkor egy igen nagy hibát követtek el; habár látták, hogy a csatatérre újabb ellenséges tömegek, az anatóliai hadtest és a szultán csoportja érkeznek be, ők, ahogyan ez Lutfi pasa fenti előadásából minden kétségen kívül megállapítható, a ruméliai hadtest közelben levő podgyászának fosztogatásához fogtak[10] s ez volt a vesztük, mert az újonnan harcbalépő Szulejmán-csoport ilyenformán könnyen végezhetett velük. Ennek a támadásnak a török írók adatai szerint megszerkesztett sematikus képét a XII/2. számú melléklet jobb oldali felső ábrája mutatja. Ezek szerint Brodarics előadása igen könnyen összeegyeztethető a török írók leírásával, ahogyan az a vázlaton feltüntetett helyzetekből egész határozottan megállapítható.

Amikor a ruméliai hadtest a Tomoryék által ellenállhatatlan erővel végrehajtott támadás elől hátrálni kezdett, Báthory András sebesen vágtatva visszafutott a királyhoz „és jelentette, hogy az ellenség meghátrált s miénk a győzelem; előre kell nyomulni s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat. Erre árkon-bokron át – mondja a második harccsoportban a király mellett volt Brodarics[11] – mi is előre siettünk s mikor arra a helyre értünk, ahol kevéssel előbb folyt a harc, ott láttuk a mieink közül sokaknak,az ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni; némelyek még életben voltak és még leheltek. Vitézeink még mindig keményen helyt álltak s hősiesen küzdöttek az ellenséggel. Míg azonban a király csatarendje nagy sietséggel nyomult előre, már amennyire a páncélosokkal sietni lehetett, a jobb szárny hátrálni kezdett és sokan futásnak eredtek erről a szárnyról; azt hiszem, hogy az ellenség ágyúi rémíthették meg őket, amelyek csak ekkor kezdtek működni.[12] Ez a körülmény, s azonkívül a gyors tüzelés – a lövedékek már nekünk is, akik a király mellett voltunk, fejünk fölött röpködtek – nagy rémületet keltett mindenkiben.” Ebben a zűrzavarban tűnt el a király is. Ez eltűnés mindvégig tisztázatlanul maradt mellékkörülményeinek ecsetelése után így folytatja Brodarics előadását:[13] „Bár a király serege, amint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még ezután is tovább folyt a harc, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, amely mindent betöltött s a látást megakadályozta,[14] a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni,[15] míg a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, akik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harcolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt s az ágyúknál harcolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindeki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, amelyeken az imént győzelmet remélve jöttünk s a tábor helyén keresztül, amelyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, akik a táborban maradtak vissza.”

Ezt a vérengzést Báliék végezték, de mielőtt az e csoporttal történteket előadnók, előbb rá kell terelnünk a figyelmet arra, hogy hogyan emlékeznek meg a török történetírók a magyar második harcvonal tevékenységéről. Lutfi pasa (Thúry, Török történetírók II. 16.) többek között ezeket mondja: „A király egyenesen a középpontra, Szulejmán állására rohant, de az ágyútelepen nem tudott áthatolni, mert az iszlám padisahja előtt 12.000 puskás, nyilas és alabárdos állott több sorban, ezek előtt pedig az ágyúk egymáshoz valának kötve láncokkal s ennélfogva a király ezen az akadályon nem tudott győzedelmeskedni.” Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 314.) mit sem tudnak a török tűzérség különös hatásáról, inkább a gyalogság működését emelik ki, mondván: „A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta nagy puskatűzzel és igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat. Végre a felséges isten és a próféta segélyével erőt vevén az iszlám népe, visszafordította a gonoszokat s mikor már nem volt erejük újabb támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyákat.”[16]

Ellenben Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók II, 244.) bombasztikus túlzással már az ágyúk nagy hatásáról is megemlékezik: „A gonosz király… a világos elméjű pasának világhódító zászlaját tartva szemmel, egyenesen a győzhetetlen sereg közepe felé rohant s az ágyú- és puskagolyók záporát semmibe sem véve, megfélemlíthetetlenül intézett támadást folyamként özönlő lovasságával. Egész tömegével egyszerre rohanta meg a janicsárokat, kik a hit harcosainak legvitézebbjei… Mikor az ágyúüteg közelébe érkezett, a puskás vitézek füstfelleget bocsátva az ég felé, úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső esett volna s ezzel elhervasztották a gonosz ellenség életének virágait. A villámként ölő ágyúknak mennydörgésszerű hangja rémületet terjesztett a föld színén s a félelmes dörgés felhangzott az ég kapujáig. Miután ama rossz érzelműek nem bírták áttörni a janicsárok sorait s nem tudtak behatolni közéjük, fordulatot csinálva a balszárnyon álló lovasságot támadták meg s mint a gyors patak felhasogatja a hegy oldalát, úgy törték át itt több helyen a sorokat… A két sereg egészen összekeveredett egymással… E közben a szultán megszámlálhatatlan csapatai kezdtek mutatkozni… Ezek a tengerként hullámzó csapatok ellepték a mezőt, a gyors paripák lábaitól fölvert por eltakarta az eget. A gonosz és szerencsétlen király egyszerre elvesztette küzdő és ellenálló erejét. Két helyen sebet kapván,… szeme előtt a fényes nappal sötét éjszakára változott… s nem bírván többé megállani a helyén, szorult helyzetében megfutott s elmenekült a reá nézve veszélyes harctérről.[17] De a nyomorultnak a bal szárnyon levő nagy csapata,[18] mely az anatolii hadosztályt támadta volt meg, rettenthetetlen vitézséggel harcolt…[19] Ekkor azonban a hatalmas szultán megmagasabb parancsára a puskás janicsár vitézek a tigris természetű dühös ellenség felé fordultak s egy perc alatt nem százat, hanem több ezret küldtek közülök a pokolba… A hitetlenek seregéből három Ahrimán termetű részeg páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat; mint a cikázó villám szokta meghasítani a felhőt s ijesztő módon termett a khalifaság egének napja előtt. (Ugyanezt mondja Szolakzáde is.) Azonban a padisah személye körül levő s harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életúnt vakmerők lovainak lábait megsebesítvén, a bástya termetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal… Végre az e harctéren jelen volt gyaur nemzeteknek oroszlán bátorságú vitézei és emirei legyőzettek és tönkre tétettek, kemény szívük megtöretett s míg egyik részüknek lelke a pusztító nyilnak, teste pedig a kardnak tápláléka lőn, addig másik részük foglyul ejtetvén, rabláncra veretett. – A gonoszoknak legravaszabbika és legderekabbja volt a nyomorult és szerencsétlen királynak fővezére, Tomor Pauli… Olyan volt ez, mint a kemény vas: minél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha mint egy veszett kutyát agyonütötték volna, talán még akkor is föléledt volna.”

A Báli Khoszrev-csoport működéséről és harcáról a török történetírók következőképen emlékeznek meg: Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 243.) szerint a két török vezér a feléjük rohanó magyar csoport közeledéséről hírt véve, következőleg szólt egymáshoz: „a kegyetlen és gonosz ellenség el akar bennünket tiporni. Nekünk a kardon kívül nincs más segítségünk, ezt ragadjuk meg tehát erős kézzel és egymással kezet fogva és vállvetve küzdjünk.” Vagyis más szóval, az ellenség által időnek előtte felfedeztetvén és megtámadtatván, emancipálniok kellett magukat az Ibrahimtól kapott parancstól,[20] mely szerint nekik a fősereg körében bekövetkezendő kedvező döntésig fedve kellett volna maradniok, hogy aztán leshelyükből előretörve, a már kivívott győzelmet még tökéletesebbé tegyék.

Az ellenség által reájuk oktrojált harc eleinte az ő hátrányukra ütött ki, mert Szulejmán naplóiban, mint már másutt közöltük,[21] az áll, hogy az ellenük támadásra indult magyar csoport ketté szakította csatarendjüket. Később azonban úgylátszik fordult a kocka, de csak jó hosszú idő mulva, mert Kemálpasazáde így folytatja az erről a harcrészletről szóló tudósítását: „Ameddig az ég alját az esthajnal rózsaszínűre nem festette, szüntelenül folyt a küzdelem, miközben a lélekölő lándsákkal hasogatták egymás mellét s kardokkal ontották a vért a félelmes harcban.” De végre „az akindsik[22] a rájok rohant fekete tömeget[23] a harc tengerébe fullasztották s a lázadó csapatot visszaszorították.”

Hogy ezek után mi történt, az a 602. számú lábjegyzetből vehető ki. Kiegészítésül még ideiktatjuk Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók I, 250.) következő szavait: „Már az este beállott, az éj seregének támadása valóságos jótétemény volt a szerencsétlen végűeknek. A sötétség fekete hada közbelépvén, egyszerre megszabadította a rossz érzelműeket az iszlám győzhetlen seregének körmei közül. A rossz úton járóknak egy nagy csapata az éj sötétségében eltévesztette az útat s a folyónak rohanva, lovastul együtt beleveszett az ingoványba. Másik csapata pedig, mely megmenekült a harc tűzétől, jobbnak tartván a vízbefulást, a Duna hullámaiba vetette magát. Néhány nap mulva aztán Belgrád és Szemendre (Szendrő) mellett vitte a víz e szerencsétlenek hulláit.”

Brodarics a szerencsétlen küzdelem végső akkordjáról ezeket írja[24] „Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik; ezért, vagy talán mert a harc kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől. Ez a körülmény s az éjjel nem sokára meginduló sűrű zápor sokaknak lehetővé tette a menekülést. – A csata körülbelül másfél óráig tartott. Sokakat az említett feneketlen mocsár temetett magába. A király testét, akiről pedig némelyek azt állítják, hogy szintén itt pusztult el, Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falútól, egy mély földszakadékban találták meg utóbb, ebben a szakadékban a Duna áradása következtében akkor a rendesnél nagyobb víz volt, ebbe fúlt bele lovastul együtt, úgy, amint volt, teljes fegyverzetben. Mások is itt vesztek ezen a helyen… A barát állítólag az első sorban esett el vitézül küzdve; törzséről levágott fejét dárdára szúrva másnap diadalmasan hordozták körül az ellenség táborában; azt mondják, hogy később a szultán sátra elé tűzték ki. A csatát követő napon a foglyul esettek közül ezerötszázat, köztük a főurak nagy részét körbe állítva a győztes sereg szeme láttára lefejezték. A szultán ezeknek vérével áldozott isteneinek. A foglyok közül csak keveset hagytak életben, hogy a szultán és Ibrahim pasa kitudhassa ezektől a szükséges tudnivalókat. Ez utóbbiak között volt Miklós, melléknevén Herczeg, ami fejedelmet jelent a mi nyelvünkön, tényleg fejedelemnek s a király kincstárnokának tartotta őt a török, továbbá a lengyel Pilaczky János és Maciejovszky János, mind a hárman a király udvarnokai. Mikor ezek utóbb visszakerültek a királynéhoz, sokat megtudtunk tőlük, melynek elmondását azonban tiltja a történetírói rövidség. Megmenekült Fekete Mihály és Majtényi Bertalan is, akiket később nagy összegen váltottak ki. – A csatában és a futás közben a királyon kívül elvesztek az egyházfők közül: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek és fővezér, Perényi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csáholi Ferenc csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül: Zápolya György szepesi gróf, a másik fővezér, Drágfi János országbíró, Ország Ferenc főudvarmester, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpincemester, Szécsy Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf, Bánfy Zsigmond, Hampó Ferenc, Batthyány János; a cseh Schlick István s több más cseh és morva úr. Az ország birtokos nemesei közül: Balázsi Ferenc, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánffy János, Várady Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovics György zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornallyi János, Kállay János és István, Forgács Miklós. Ezeken kívül körülbelül 500 birtokos és nemes. A gyalogságból három vagy négyezernél nem igen maradt több életben, pedig vagy 12–13 ezer gyalogos volt; ezeknek vezérei közül Cyprusi Hannibálon kívül alig menekült meg valaki. Az összes ágyúk, ágyúsok, amelyek a seregnél voltak, valamint azok is, amelyek hajón maradtak, az ellenség kezeibe kerültek…”

Báthory István nádornak még idejekorán vagy inkább mondhatnók túlkorán kocsin sikerült megmenekülnie; épígy szerencsésen megmenekültek Perényi Péter, Batthyány Ferenc és a királyi kancellár, Brodarics István.

A többi íróknál a következő veszteségi adatokat találjuk feljegyezve: Horváth Mihály (Magyarország történelme III, 419.) és Szalay László (Magyarország történelme III, 629.) szerint 20 ezer vitéz, Szurmay (id. m. 57.), Rónai Horváth (Magyar Hadikrónika 361.), Kápolnai (A mohácsi hadjárat 1526-ban 453.) és Fessler–Klein (Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein 369.) a magyar sereg 24.000 embert, 2000 foglyot és az összes hadiszereket a táborral együtt vesztette el. Szilágyi–Fraknói (A Magyar Nemzet története IV, 509.) a menekülő királyt kísérő Czettricz Ulrik 1526. szeptember 5-iki jelentését véve alapul, az elesettek számát huszonöt vagy harmincezerre teszi.[25] Ebből a jelentésből tudjuk meg, hogy Lajos királynak a csatázók tömegéből, kamarásai által kiragadva, szerencsésen kibontakoznia sikerült. De amikor a Buda felé vezető úton az egyébként jelentéktelen, de akkor erősen megáradt Csele-patakhoz ért és rajta át akart ugratni, megsebesült lova a túlsó partra felkapaszkodni nem tudott, hanem visszaesett és a királyt is maga alá temette az iszapos vízben. Egyik kísérője, Aczél István, utána ugratott, hogy kimentse, de szintén ott veszett, a másik, Czettricz Ulrik tovább vágtatott és megvitte Budára a hírt, hogy az ország csatát és uralkodót vesztett.[26]

A király halálához fűződő mesék és kombinációk reprodukálása – így többek között az egyik verzió szerint a szerencsétlen Lajost az erdélyi vajda orgyilkosai ölték volna meg – nem tartozik e munka keretébe. Gyalókay A mohácsi csata 54–62. oldalán bőven foglalkozik ezzel a kérdéssel; akit tehát közelebbről érdekel a dolog, ott erre nézve kimerítő adatokat találhat.

A török íróknál a következő veszteségadatokat olvashatjuk: Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 315.): „A gyaurok közül körülbelül 4000 lovas és mintegy 50.000 gyalogos költözött a pokolra, az iszlám hívei közül pedig mintegy 50–60 ember (?!) lőn vértanúvá.” – Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók I, 250.) szerint „negyven- vagy ötvenezer puskás és gyalogos – kik éleskörmű tigrisekként harcoltak – fulladt a küzdelem örvényébe. A rajtuk levő páncélingek voltak azok a hálók, amelyek megfogták e szerencsétleneket s melyek miatt nem bírtak elfutni. E nyomorultak hulláiból emelkedett halmok teljesen elborították az egész térséget.” – Ferdi szerint (Thúry, Török történetírók II, 69.) csupán a ruméliai hadtesttel történt összeütközés után „a lovasokon kívül 20–40.000 puskás gyalogos hitetlen hevert elgázolva a lovak lábai alatt; az egész mező tengerré változott az ellenség vérétől, melyben a hullákból szigetek és dombok képződtek.” – Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 167.) azt írja: „hogy két-három óra alatt 200.000-nél több piszkos lélek hullott a porba, míg az iszlám népéből mintegy 150 ember lőn vértanúvá.” – Hasonlót mond Szolakzáde is,[27] míg egy 1545-iki Névtelen szerint Mohácsnál „igen nagy csata volt; a két részről több ezer ember pusztult el, sokan megölettek, sokan megsebesültek.” – Katib Mohammed Zaim adatait már a 602. számú lábjegyzetben közöltük. – Mindjárt első tekintetre szembetűnő, hogy a török történetírók iszonyatosan túlozni szerető leírásaiban és bombasztikus, dagályos tudósításaiban foglalt létszám-, veszteségi és egyéb adatokat egyáltalában nem vehetjük komolyan. Igy például Dselálzádenak az 572. számú lábjegyzetben közölt 60.000 lovasainak, vagy Katib Mohammed Zaimnak a 606. számú lábjegyzetben említett 30.000 gyalogosainak számát bátran egy nullával kevesebbre vehetjük.

[1] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 43.

[2] Ez már az alább következő időmeghatározásra való tekintettel is tévedésnek látszik. Egyébként nekem az a véleményem, hogy Szentpétery fordítása sem adja egészen helyesen vissza az eredeti szöveg értelmét, mert a „jam sole in vesperam inclinante” nézetem szerint azt az időpontot is jelentheti, amidőn a nap a déli zenith-pontot még csak bizonyos mértékben, mondjuk 2–3 órával, túlhaladta.

[3] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 314.): „Mikor éppen azt határozták el, hogy majd reggel kezdődjék meg a harc: a délutáni ima idején (vagyis 4 óra tájban) az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak és erre felé jöttek.” – A New Zeyttung 1526. szeptember 30.-iki száma ugyancsak 4 órára teszi a csata kezdetét.

[4] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 162.): „Amint az ezredek csatarendben a gyaurok csoportja elé értek, (itt az időpont megjelölésében tévedés lehet, mert a 237–238. oldalon foglaltak szerint a ruméliai hadtest már d. u. 2 órakor ért a XII/2. számú mellékleten látható helyére, a magyar támadás pedig csak valamivel 3 óra után határoztatott el és a jeladó ágyúlövés alighanem csak közvetlenül a támadás kezdete előtt, tehát d. u. 4 óra felé adatott le) a tűzre való feslett erkölcsűek jobb szárnyán egy mennydörgés hangú ágyút sütöttek el s a golyó éppen a hadrendnél a lovak előtt esett le, de hála Istennek senkinek nem történt baja.”

[5] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 44.

[6] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 163.)

[7] Kemálpasazáde (Thúry, Török történetírók II, 240.): „Mind a két részen megverték a dobokat, megfújták a trombitákat s a síkság közepén elkezdődvén a harc vására, a halál kikiáltója igen olcsón pazarolta el az életet.” – Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 68.) szerint is a magyarok támadásakor „a müszülmán hadsereg is tüstént mozgásba jött, mint a forró égbolt és minden oldalról rárohant az átkozottakra s támadás és hátrálás felváltva követték egymást.”

[8] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 45. – Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy Kemálpasazádé fenti helymeghatározása – a síkság közepén – mely teljesen összevág Dselálzádenak az 572. jegyzetben közölt ama feljegyzésével, hogy a támadásra indult magyarok „a térség közepéig” jöttek előre, egész határozottan arra vall, hogy a mohácsi csata színhelyét a Nagy-Nyárád–Földvár–Téglaégető vonalában kell keresnünk.

[9] Thúry, Török történetírók II, 163.

[10] Még jobban megerősíti ezt egy egykorú olasz tudósítás, mely Marino Sanuto (Chron. de Venezia XLIII, 83.) szerint következőleg hangzik: „… li hongari cupidi de vadagno se deteno a la rapina et non a sequidar la vittoria, et qui robava cavalli, qui faceva presoni et chi toleva scufie d'oro et qui collane.”

[11] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 45.

[12] Ezek minden bizonnyal a Szulejmán-csoportnak Földvár tájékán ép még jókor felvonult ágyúi voltak.

[13] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 47.

[14] Marino Sanuto Chron. de Venezia XLIII, 225. old. szerint az ágyúfüst olyan sűrű volt, hogy a törököket nem lehetett megkülönböztetni a magyaroktól.

[15] Ez alatt a völgy alatt minden valószinűség szerint a 217. oldalon említett, északibb fekvésű s a mostani Fekete-kapun át vezető mélységi vonalat kell értenünk.

[16] Ehhez Thúry, Török történetírók I, 315. old. 5. számú jegyzetében ezeket fűzi hozzá: „A Gülsen-i-mearif című török munka (szerzője Mohammed Eszád) Báli bégnek tulajdonítja a döntést, aki éppen akkor érkezett ide és támadta meg hátulról a magyar sereget, mikor a ruméliai hadtest már-már vereséget szenvedett.” – Hasonlót mond különben Katib Mohammed Zaim is, Történetek Gyűjteménye című művében (Thúry, Török történetírók II, 374.): „Éppen abban a percben, mikor a rumélii hadtest már-már vereséget szenvedett… Jahja-pasa-oglu Kodsa Báli bég hátba fogta a gonosz szívű király gyalogságát és aprítani kezdte. Egy elbeszélésben az van mondva, hogy ekkor Jahja-pasa-oglu hadosztálya a gyalogságból 30.000-nél több embert vágott le, a gyauroknak ama csoportja pedig, melyet a kardok életben hagytak, a Tuna vízébe fúlt.”

[17] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 165.) erről ezeket írja: „A szerencsétlen király nem bírt ellenállni a padisah támadásának s mivel a bálványimádás fészkéül szolgáló teste egy halálos puskagolyótól sebet kapott: tévelygő seregével a futást választotta.”

[18] Vagyis Perényi lovassága.

[19] Erről Dselálzáde ugyanott folytatólag ezeket írja: „A vereséget szenvedett hadrendje előtt levő páncélos csoport az ágyúk elől kitérve, a jobb szárnyon álló anatolii vitézek soraiba hatolt be. Ámde ezek vallásvédő bajnokok voltak és semmit sem tágítva, a kardok martalékaivá tették az utálatos csoportot.”

[20] Lásd a 237. oldalon.

[21] Lásd az 572. lábjegyzetet.

[22] Ezekből állott ugyanis Báli és Khoszrev csoportja.

[23] Ez tehát nem lehetett Ráskayék kisded csapata.

[24] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 48.

[25] Kupelwieser (Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 248.) ezeket írja: „Gegen 20.000 Ungarn lagen todt auf dem Schlachtfelde oder hatten in den Wellen der Donau ihr Grab gefunden; 2000 Mann – der Besatzung des Lagers angehörend oder dahin geflüchtet – wurden gefangen, nur Wenigen gelang es, begünstigt durch den Eintritt eines heftigen Gewitters, in wilder Flucht zu entkommen. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 54.: „Die Defterdare erhielten den Auftrag, die Todten zu zählen und zu begraben. Sie zählten zwanzigtausend Fussgänger und viertausend Geharnischte.”

[26] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története IV, 509.

[27] Ehhez Thúry, Török történetírók II/2, 14. old. a következő megjegyzést fűzi: „Brodarics és Istvánffi szerint az egész hadjárat alatt veszett el 200.000 ember az országban s lehet, hogy a török írók ezt az egész veszteséget helyezik Mohács alá, mivel az ezen évi háborút közönségesen mohácsi hadjárat gyanánt emlegetik.”