A folytonos pártviszályok és az örökös pénzhiány a különben lelkiismeretes és buzgó Tomory tevékenységét is megbénították. Ezáltal elkedvetlenítve, az alvidék főkapitánya az 1525. év első napjaiban Budán megjelenve, beadta lemondását, mivel a végvárak kellő felszerelését és katonai zsoldjának kifizetését már régtől fogva hiába sürgette. De ekkor De Burgio báró pápai legátus kieszközölte, hogy a királyi kincstárból 13.000 forint fizetessék ki Tomorynak, akinek azonkívül ő a pápai segélypénzből egyelőre 300 gyalogost állított ki. Ennek hatása alatt a délvidéki főkapitány visszavonta lemondását s február 2-án Péterváradra visszatérve, gondosan őrködött az ország déli határszélei felett. A gondos és felette agilis főkapitány nemcsak, hogy a törökök beütéseit tőle telhetőleg meggátolta, hanem időről-időre maga tört be török területre s többször küldött foglyulejtett törököket és egyéb diadalmi jelvényeket Budára.

Ámde 1525. március utolsó napjaiban az állomáshelyére újból visszatért Keglevics Péternek, a jajcai vár parancsnokábak Budára küldött követe megható szavakkal ecsetelte Magyarország eme kiválóan fontos, legdélibb fekvő véghelyének helyzetét, amelynek kézrekerítésén újabban, a már előbb említett rendes módon[1] a vrbosnai és hercegovinai pasák 20.000 főnyi haddal a legnagyobb erőfeszítéssel munkálkodnak és ha a legrövidebb időn belül segítség nem érkezik, akkor a vár menthetetlenül veszve van. A királyi tanács tagjai nagy megilletődéssel hallgatták meg a követ előadását, amelynek hatása alatt elhatározták, hogy Frangepán Kristóf gróf[2] parancsnoksága alatt 10.000 főnyi felmentő sereget küldenek Jajcába. Elhatározásához képest a királyi tanács a kincstár költségén 1000 gyalogost és 200 lovast fogadott s egyúttal felszólította a dunántúli urakat és vármegyéket, hogy hadaikat Frangepán gróf rendelkezésére bocsássák, akinek Ferdinánd főherceg 1500 lovast küldött segítségül.

Frangepán a hamarjában összetoborzott fenti 1200 emberrel április 18-án indult el Budáról, de csak igen lassan haladt előre, hogy az urak és vármegyék, valamint a főherceg csapatainak csatlakozását és a Jajcába beviendő nagymennyiségű élelmiszerszállítmányok beérkezését bevárja. Így történt aztán, hogy csak június 7-én lépte át 4000 gyalogossal és 2000 lovassal a Száva folyót. Keglevics Péter és alparancsnoka, Csery Balázs,[3] a kilátásba helyezett segítség reményében továbbra is hősiesen kitartottak és mindent elkövettek, hogy a gondjaikra bízott erősség fölött az ellenség úrrá ne váljék.

A fölmentő sereg közeledésének hírére Khoszrev boszniai pasa felhagyott Jajca ostromával és 16.000 főnyi sereg élén eléje ment Frangepánnak. Ez azonban főfeladatát, Jajca őrségének megerősítését és szükségletekkel való ellátását tartván szem előtt, ügyesen kitért az összeütközés elől és járatlan utakon továbbhaladva, június 15-én szerencsésen sikerült bevonulnia a várba. Ezt emberekkel, pénzzel és egyéb hadi- és élelmiszerekkel bőven ellátván, rövid pihenő után megkezdte visszavonulását, miközben az őt üldöző ellenséggel többször véres ütközetet víva, végeredményben hadát mégis szerencsésen visszavezette Horvátországba.

Más verzió szerint Frangepán, támogatva Batthyány Ferenc és Karlovicz János horvátországi bánok, továbbá Krusics Péter klisszai, Orlovics György zenggi kapitányok, nemkülönben Zrinyi Iván, Sárkány Ambrus országbíró és Baráthy Mátyás vránai perjel hadai által, nem tért ki Khoszrev által felkínált összeütközés elől, hanem azt döntőleg megvervén, embereinek nagy részét levágta, mire a pasa hadának fennmaradó részével sietve húzódott vissza török területre. A törökök egész tábora és zenéje, Khoszrev pasa sátra és 60 zászló jelezte a győzők által kivívott nagy sikert,[4] amelyért Frangepán Dalmácia és Horvátország védőjének címét nyerte.[5]

Azonban Frangepán többet várt; neki pénzre, illetve birtokajándékra fájt a foga, mi miatt Szalkai érsekkel szóvitába keveredvén, a gróf az érseket arcul ütötte s aztán duzzogva vonult vissza birtokára.

E hadszíntéri események ideje alatt a Rákosra hirdetett országgyűlés 1525. május 7-én megkezdte tanácskozásait. Ezek megint az urak és a nemesek halálos gyűlölködésének jegyében játszódtak le és a király és a nemesség között folytatott hosszas, de kevés eredménnyel járt alkudozások sivár képét mutatják. A király és a főurak minden áron azt akarták, hogy a nemesség mondjon le a hatvani országgyűlés megtartásáról, de ez erre nem volt kapható. E gyűlésre nézve kimondatott, hogy arra a nemesek minden tíz jobbágy után egy lovast vagy egy puskás gyalogost tartoznak magukkal hozni. A káptalanok, kolostorok és birtokos egyházi személyek maguk helyett egy lovast és minden 10 jobbágy után szintén egy lovast állítanak ki. Temes, Torontál, Bács, Valkó, Szerém és Pozsega vármegyékben a nemesek az ország alsó részeinek oltalmára otthon maradhatnak és az országgyűlésre csak követeket küldenek. Szlavónia és Erdély nemessége szintén csak követeket küld, de mindegyik tartomány 1000 lovast állít az országgyűlés rendelkezésére.

Egy másik ütköző pont volt a nemesség ama kívánsága, hogy a főpapok által élvezett egyházi tizedek ezentúl a véghelyek megerősítésére fordíttassanak, mi ellen De Burgio báró pápai követ is felemelte tiltó szavát, mire ezt a kérdést a hatvani gyűlésig függőben tartották.

A honvédelmi kötelességek lelkiismeretes teljesítésének biztosítása érdekében elhatározták továbbá, hogy minden vármegyében legközelebb választandó négy nemes a főpapok, országnagyok és előkelőbb nemesek jövedelmeit írja össze, akiknek jelentése alapján az illetők kötelezettségeit a hatvani országgyűlés fogja megállapítani. Azonban már most kimondták, hogy mindazok, akik birtokaik után legalább 50 lovast kiállítani nem képesek, azok jövőre a katonaállítás kötelezettsége alól felmentetvén, hadiadót fizessenek, melyet minden vármegyében a választandó kapitány hajt be és azt zsoldosok fogadására fordítja. (12. és 13. tc.)

A király azonban az eléje terjesztett végzésekre azt jegyezte meg, hogy azok közül az ország üdvére és szabadságára vonatkozókat végre fogja hajtani, de a hatvani gyűlés megtartásához nem járul hozzá, ott maga nem jelenik meg és az uraknak sem engedi meg, hogy azon megjelenjenek. Ezt a június 5-ikén a vármegyékhez intézett körlevelében is megismételte és a hatvani helyett Szent Mihály napjára (szeptember 29.) Budára hirdetett országgyűlést.[6]

Mialatt az ország belső állapota a meghasonlásnak ily szomorú képét mutatta, a külpolitika horizontján is egyre sötétebb felhők kezdtek egymásra tornyosulni. V. Károly császár és Ferdinánd főherceg, Mária királynő testvérei megigérték ugyan, hogy már az 1525. évi tavasz elején német és osztrák segítő hadakat küldenek Magyarországba, amelyeket Lajos király akár a törökök ellen, akár a renitenskedő magyar nemesség megfékezésére használhat fel,[7] de a biztosra várt segítség nem jött meg, mert a császár háborúja I. Ferenc francia királlyal újabban Olaszországban tört ki, ahova még Ferdinánd csapatjait is, amelyekre pedig a török mozgolódásokra való tekintettel a déli végek biztosítására otthon is szükség lett volna, útba kellett indítani. A francia királytól, aki annakidején, amikor még német császárrá leendő megválasztásának érdekében a pápának óriási segítséget helyezett kilátásba az ozmánok ellen, most nem hogy segítségre egyáltalában nem volt kilátás, hanem ellenkezőleg most még ő uszította a szultánt a magyarok és Ferdinánd osztrák főherceg ellen, hogy ezáltal a német császár ereje gyengíttessék.[8] Még kilátástalanabb lett utóbb a helyzet, amidőn az úgynevezett szent lígában V. Károly császár ellen a pápa is szövetkezett I. Ferenc francia királlyal, a velencei köztársasággal és a milanói herceggel, mely szövetséghez később VIII. Henrik angol király is csatlakozott. Zsigmond lengyel király viszont azt a tanácsot adta Lajosnak, hogy miként ő is tette, kössön ő is békét a szultánnal, minek következtében ő segítséget már eo ipso nem adhat. Ily körülmények között már csak a pápa pénzbeli segítsége maradt hátra, de ez a nagyarányú hadiköltségek csak jelentéktelen részének fedezésére volt elegendő.

Ily auspiciumok közepette jelent meg Budán 1525. április végén vagy május elején a Ferenc francia király által fellovalt Szulejmán szultán követe, aki Lajos királynak békét ajánlott oly feltétel alatt, ha ez neki, illetve hadainak Horvát- és Tótországon át szabad átvonulást enged. Szulejmán ugyanis most már, egyptomi ügyeit is rendbehozván, a francia királlyal szövetkezve, egy V. Károly német császár ellen intézendő nagy hadjárat eszméjével kezdett foglalkozni,[9] de miután Lajos király a fentemlített feltételeket el nem fogadta, a szultán készülődései elsősorban megint csak Magyarország ellen irányultak.

Azonban még a külpolitikai kilátásoknak ez a sivár állapota sem volt képes a magyar intéző köröket a belvillongások és viszálykodások abbahagyásra bírni.

A nemesség túltengő hatalmának megtörésére május 22-én, tehát még az országgyűlés tartama alatt 10 főpap és 14 világi főúr szoros szövetségre lépett s ezeknek utóbb nemcsak Werbőczit, hanem még Szapolyayt is sikerült megnyerniök. Hogy utóbbira minő igéretekkel hatottak, az legjobban kitűnik a vajda némely párthívének ama meggondolatlan nyilatkozatából, hogy „Lajost a másvilágra küldik uralkodni, János vajdát királlyá kiáltják ki és Máriát nőül adják hozzá”.[10]

Ilyenformán a főpapság és a főurak úgy vélték, hogy nem nagyon kell a hatvani országgyűléstől tartaniok s így e gyűlés megtartására utóbb a király engedelmét, hozzájárulását is kieszközölték.[11]

Ámde a június 24-én tizennégyezer fegyveres nemes részvételével megnyílt hatvani országgyűlés mindjárt azzal kezdte tevékenységét, hogy Werbőczi csitító megnyitó beszéde ellenére hangosan követelte a szintén jelenlevő királytól, hogy ragadja ki magát valahára gonosz tanácsosainak, így kivált Szalkai érsek, Báthory István nádor, Sárkány Ambrus országbíró, Thurzó Elek kincstárnok, Korlátkövi Péter főudvarmester hatalma alól. Az aposztrofált urak a fenti sorrendben mentegetni kezdték magukat és amidőn Sárkány Ambrus túlhetykén adta elő mondókáját, a nemesség óriási zajongásban tört ki és hangosan követelte az összes főfunkcionáriusok letételét és mindenekelőtt Werbőczi Istvánnak nádorrá való megválasztását, amit ez ugyan háromszor is igyekezett elhárítani magától, hanem végre mégis engednie kellett a közóhajnak. Ezután a gyűlés Várday Pál egri püspököt kancellárrá, Drágfy Jánost országbíróvá, Kanizsay Lászlót pedig kincstárnokká kiáltotta ki s követség útján nyomban kérte a királytól e választások megerősítését. Lajos azonban a kérés teljesítését határozottan megtagadta, kijelentvén, hogy e tisztségek betöltése egyedül a koronát illeti meg, ellenben Werbőczi megválasztását helybenhagyta.

Ezek után az országgyűlés új törvénycikkek megalkotásához fogott hozzá, ezek közül a legnevezetesebbek: az országtanácsba nyolc ülnök a nemesi rendből választassék, akik a nádorral, az országbíróval, a kancellárral és a kincstárnokkal képezzék a tulajdonképpeni igazgató kormánytanácsot, anélkül, hogy annak tanácskozásaiból a többi urak kizáratnának, a rákosi gyűlésen hozott 12. és 13. törvénycikkek[12] teljhatalmú elfogadása után meghagyatott a kormánytanácsnak, hogy a végek gondosabb ellátása érdekében jelölje ki név szerint ama királyi, ezután külön kezelendő javakat és jövedelmeket, amelyekből a végvárak kapitányai és őrségei díjaztassanak; az egyházi és világi urak hivatalvesztés terhe mellett köteleztetnek, hogy bandériumaikat a végeken teljes létszámon tartsák, ezzel szemben azonban eltörültetett ama rákosi határozat, mely a tizedeket a főpapoktól lefoglaltatni rendelte;[13] a huszárok havi zsolját 3, a nehéz fegyveresekét 4 forintra emelték fel; azontúl csak jó pénzt szabad verni; végül adó fejében telkenkint egy arany forint szavaztatott meg.

Mindezekre nézve Werbőczi és Szapolyay közbenjárásával a nemesség és király között kompromisszum jött létre s a következő év Szent György napjára (1526. április 24.) újabb országgyűlés kitüzetvén, a nemesség július 6-án szétoszlott.[14]

[1] Lásd a 151. oldalon.

[2] A gróf kalandos multjára nézve lásd: Wenzel Gusztáv, Frangepán Kristóf velencei fogsága. Új magyar Múzeum. 1850/51. Évf. és Lanz, K., Correspondenz dse K. Karl's V, I, 155. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy Frangepán fiatal korától fogva Miksa császár hadseregében szolgált, ahol igen sokszor kitüntette magát. 1509-ben a Velence ellen viselt háborúban már mint hadosztályparancsnok működött; 1511-ben hősiesen védelmezte Gradiscát a velenceiek ellen, majd 1514-ben Friaulban több erősséget és várost vívott meg, sőt nyilt csatában is megverte a köztársaság hadát, azonban június 5-én megsebesülve fogságba került. 1519-ben sikerült fogságából megmenekülnie s ekkor újból a császár szolgálatába állott. Utóbb I. Ferenc francia király csábításának engedve, ő hozzá szegődött, abban állapodván meg vele, hogy 1525 elején Horvátországból Stiriába és Karinthiába nyomul, itt a boszniai pasával egyesül s aztán közösen megindítják a háborút a császár és Ferdinand főherceg ellen. Ámde az olasz ügynök, aki Frangepán és a pasa között a tárgyalásokat közvetítette, árulóvá lett, mire Ferdinánd elfogta és Insbruckban elzáratta Frangepánt, aki azonban, miután megigérte, hogy ezután csak a török ellen fog harcolni, hamar visszanyerte szabadságát s 1525 március vége felé Budára menve, ott örömmel vállalta el a jajcai vár felmentését célzó hadműveletek vezetését.

[3] Csery volt az, aki néhány nappal előbb egy Dzsem nevű török hadnagynak párbajban egyik allábszárát egy csapással lemetszette. (Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 215.)

[4] Schimek, Geschichte von Bosnien 205. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungrischen Reichs 566.

[5] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 103. – Katona Hist. Crit. XIX, 478. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches.

[6] Pray, Epist. Proc. I, 190.

[7] Verancsics, Összes munkái, Magy. Tört. Eml. III, 136.

[8] Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 45. – Bragadino Pietro velencei követnek Konstantinápolyból 1526 február 2-án kelt jelentése nyomán (Marino Sanutonál XLI.)

[9] Ferenc francia király, V. Károly által Pavia-nál legyőzetvén, Madridban fogságba vettetett s csak nagy váltságdíj lefizetése és szégyenletes békefeltételek révén nyerte vissza szabadságát. Ezért bosszút forralva, Szulejmán sszultán szövetségét kereste egy a német császár ellen újonnan megindítandó hadjárathoz, amelynek terve abból állott, hogy mialatt török, francia és velencei hajók Spanyolországra támadnak, addig Szulejmán tetemes sereggel Horvát- és Tótországon át Friaulba és Milano felé nyomul elő, ott a francia hadseregnek kezet nyújtva. (Gévay, Gesandtschaft K. Ferd. I. an Sultan Suleiman, 44.)

[10] De Burgio báró 1525 július 11-iki jelentése.

[11] Verancsics, Összes munkái 137. – De Burgio báró levele Praynál, Epist. Proc. I, 149.

[12] Lásd a 162–163. oldalon.

[13] Lásd a 162. oldalon.

[14] Verancsics, Az Landorfejirvár elveszésének oka. Magyar Tört. Eml. III, 136. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. III, 5. – De Burgio báró pápai követ 1525 július 11-iki levele, Praynál, Epist. Proc. I, 199. – Császár Mihály királyi titkár naplója, Praynál, Epist. Proc. I, 199. – Sperfogel naplója, Engelnél, Gesch. der Nebenländer des ungr. Reichs, IV, 42.