Azok az apró ad hoc kisegítések, amelyekkel a király s a kormány a déli végvidékek parancsnokait időről-időre lecsillapították, az általános helyzet szanálása tekintetében csak igen keveset nyomhattak a latban. Tomory, Keglevics ismét visszatért ugyan állomáshelyére, de nem azzal a jóleső tudattal, hogy most már a törökök további kellemetlenkedéseinek egyszer s mindenkorra határt szabhatnak.

Tomoryval, de még inkább a jajcai követtel szemben a királyi tanács most sem igen fukarkodott igéretek tekintetében, de amikor ezek betartására került a sor, itt is, ott is újabb hibák merültek fel a kréta körül. Legvilágosabban kitűnik ez a Frangepán-féle akció lassú és nehézkes nyélbeütéséből, mert a nehézségek által befolyásolva, tudott Frangepán csak rák-lassúsággal Bosznia felé előnyomulni és még így is az elindulástól számított ötvenedik napon a tervbe vett 10.000 ember helyett mindössze 6000 emberrel kelhetett át a Száván. A távolság Budától a Vrbász torkolatáig körülbelül 300 km-nek felel meg s így a napi menetteljesítmény átlaga nem több 6 km-nél, ami ugyan soknak még gyalogosok számára sem mondható. Pedig az erősen szorongatott Keglevics minden nap szívszorongva várhatta a fölmentő seregnek minél gyorsabb tempóban való közelebbjutását.

A felkelésre kijelölt csapatoknak csak ímmel-ámmal történt gyülekezése folytán Frangepán, igen helyesen, úgy segített magán, hogy a horvátországi bánokat szólította fel kooperációra és ezek dícséretes készséggel meg is feleltek a felhívásnak.

Feladatát Frangepán egyébként, a végrehajtásnak bármelyik formáját választotta is, igen ügyesen és dícséretre méltó eréllyel és sikerrel oldotta meg. Viszont Khoszrev pasa is helyesen cselekedett, hogy a fölmentő ellenséges sereg közeledéséről hírt véve, azt nem várta meg az ostromolt vár tőszomszédságában, ahol könnyen két tűz közé juthatott volna, hanem e helyett hadának zömével támadólag ment eléje a fölmentő hadnak. Hogy az összeütközésnél, illetve a feladatának szerencsés végrehajtása után visszavonuló ellenség üldözésénél számbelileg, ha nem is túlságos, de mégis fölényben lévő török csapatok oly csúfondáros vereséget szenvedtek, az a magyar hadak kiváló hadratermettségét, elsősorban pedig derék vezérük fölényes vezetői képességének tudható be.

A rákosi és hatvani országgyűlések lefolyása már a krónikussá vált magyar perpatvarkodás sivár képét mutatja. E gyűléseken a honvédelemre vonatkozólag hozott határozatoknak legtöbbje kétségkívül helyesnek, jónak mondható, de mit értek ezek a tömeges papiros-határozatok, ha azok végrehajtásával vajmi keveset törődtek.

Hogy a külföldi segítség ügye lassacskán teljesen a zérus fok alá sülyedt, az már senkit sem lephet meg. Legérdekesebb volt a lengyel király tanácsa, amelyet nem egyformán bírált el sem az akkori, sem a későbbi közvélemény.[1] I. Ferenc francia királynak hitszegő, a kereszténység legádázabb ellenségével cimboráskodó eljárása a legnagyobb mértékben megbotránkoztató. Hogy Szulejmánnak tetszett a francia király ajánlata, azon nem csodálkozhatunk, sőt el kell ismernünk, hogy a szultán részéről Lajos királynak tett békeajánlat újabb bizonyítéka az ozmánság igazi nagystílű külpolitikai világhódító nagy álmának. Ennek lenyűgöző hatása alatt Szulejmán, az új szultán, aki eredeti tervének, Magyarország meghódításának még csak küszöbén állott, a kedvező konjunkturát, illetve konstellációt felhasználva, máris Európa egyik leghatalmasabb államának és uralkodójának leigázását tűzi ki céljául. Lajos királynak ellenben becsületére válik, hogy nagybátyja ellenirányú tanácsa ellenére ellen tudott állni a hatalmas szultán csábítgatásainak, nem akarván amúgyis csak ideig-óráig tartó bizonytalan előnyök kedvéért egyik szövetségesének és egyúttal az egész kereszténység szent ügyének árulójává lenni.

[1] Így többek között Zsigmond király álláspontjához Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein III, 345. old. a következő megjegyzést fűzi: „König Sigmund von Polen gab wenigstens den guten Rath, Ungarn möge, wie er gethan, Friden mit den Osmanen schliessen. Sei es nun, dass den zwieträchtigen Häuptern der Nation in der fieberhaften Aufregung, in welcher sie die Gefahr des Landes und der Parteikampf versetzten, die nöthige Besonneheit fehlte, oder dass sie daran verzweifelten, Soliman zum Frieden stimmen zu können, oder dass sich ihr Ehrgefühl gegen Tribut und andere erniedrigende Zugeständnisse sträubte, mit denen sie den Frieden jedenfalls hätten erkaufen müssen, und dass sie auch diesmal, wie bisher so oft im Kampfe sich zu behaupten hofften: sie wählten das empfohlene Rettungsmittel nicht, wodurch es Polen gelang, den gefärlichen Zeitraum, als die Macht der Osmanen ihre höchste Stufe erreichte, ohne grosse Verluste zu überstehen”. Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy a békének ily módon való megvásárlásának módjával homlokegyenest ellenkezett a magyarságnak nemcsak az akkori, hanem úgyszólván mindenkori mentalitása. A magyar király, a magyar kormány, a magyar főúr, a magyar nemes évszázadokon át mindig csak úr, nem pedig hűbéradót fizető szolga szeretett a maga portáján lenni. Hűbéradó fizetésére erőszakkal rá lehetett kényszeríteni a mindenkoron önérzetes, büszke magyart, de hogy ő ezt önként vállalja, arra nem volt kapható.