A szomszédos török pasák folytonos mozgolódásai és kellemetlenkedései leginkább azt a célt szolgálták, hogy Magyarországot folytonos nyugtalanságban tartsák, ami tényleg sikerült is. Ez váltotta ki azokat a kiterjedt védelmi intézkedéseket, amelyeket Lajos király és kormánya életbe léptetett. Támadólagos fellépésre a legújabban elvesztett végvárak visszahódítása érdekében most már sajnos senki sem gondolt.

Ezt látva, mindenesetre különös színben tűnik fel, hogy Szapolyay az oláh vajda első felszólítására tulajdonképen idegen, az ország érdekeivel csak lazán összefüggő ügyben, nyomban Oláhországba vezeti seregét, míg előbb a király és a kormány ismételt unszolására, hogy a többi seregcsoportokkal egyesülve Nándorfehérvár felmentésére közbelépjen, nála süket fülekre talált.

Hogy az idegen fejedelmek részéről remélt siker ezúttal is elmaradt, mert amit azok nagynehezen nyújtottak, abban úgyis alig volt köszönet, az a hasonló kimenetelű előzmények után már nem lephet meg bennünket. Ily körülmények között az országban mindenkinek az utolsó emberig vállvetve arra kellett volna minden erejét megfeszítenie, hogy a gyors léptekkel közeledő, elmaradhatatlan veszedelem beköszöntésekor mindenki helyén legyen. E helyett az ország kormányzására hivatott egyének pártokra szakadva, nem a külellenség méltó fogadtatására, hanem egymás legyűrésére pazarolták el úgyszólván minden erejüket és idejüket. Valóban szomorú lapjai ezek hazánk történelmének! Csak egyes, sajnos alárendeltebb hatáskörrel bíró emberek, így többek között Tomory és az általa helyes irányba terelt, a legcélszerűbben nevelt és vezetett alparancsnokok, továbbá a jajcai harcokban kitűnt vezetők állottak a helyzet magaslatán, de ők csak néhány cseppet jelentettek a csordultig romlott, mérges itallal telt pohárban, amelynek élvezete, vagy bármely célra való felhasználása nem üdítőleg, hanem mindent megmételyezőleg és tönkretevőleg hat. Olyanok voltak nemcsak az akkori magas funkcionáriusok, de úgyszólván az összes köztisztviselők, hogy bárhova állították őket, ott romlott erkölcseikkel csak bajt bajra halmoztak. Jellemző és különösen kiemelendő tünet, hogy ezek a ritka kivételszámba menő derék egyének mind katonáék sorából kerültek ki, míg az állam többi gépezeteinél alkalmazott egyének majdnem egytől egyig mind romlott erkölcsűek, haszonlesők és az ország bukását még jobban siettető degenerált egyének voltak.

Péth, Orsova és Szörényvár elestével újabb értékes boglárok töredeztek ki Magyarország koronájából. Ez erődített helyek elvesztét némelyek még súlyosabbnak minősítették, mint Nándorfehérvár elestét, mert attól tartottak, hogy most már Erdély felé nyitva állván az út, a török azt legközelebb minden nagyobb nehézség nélkül el fogja foglalni. Az erősségek elvesztése miatt a rendek felháborodása eleinte Szapolyay ellen irányult, majd később a király ellen fordultak, aki erre megígérte, hogy az országgyűlés feloszlatása után személyesen megy le Erdélybe, hogy onnan előnyomulva, Szörényvárt, még mielőtt a törököknek azt megerősíteniök sikerült, ismét hatalmába kerítse. E vállalathoz a pápai legátus 2000 gyalogost ígért kiállítani, Ferdinand főherceg pedig 3 löveget, 300 puskát és megfelelő lőszert bocsátott Lajos király rendelkezésére. Utóbb azonban a király ezt a tervet ismét elejtette s így az említett határerősségek saját sorsuknak átengedtetvén, azokat a törökök teljesen szétrombolták.[1]

Közben a magyar rendek csak egyre gyűléseztek, időről időre szebbnél szebb határozatokat is hoztak, de azok végre nem hajtatván, a kül- és belpolitikai helyzet nemhogy javult volna, hanem ellenkezőleg mindig rosszabbra fordult.

A meggondolatlanul meghozott, de végre nem hajtott határozatok egyike volt a lutheránusok kiírtására vonatkozó törvénycikkely is. Az a támadás, amelyet Luther Márton 1517-től kezdve a katholikus egyház szervezete és tanítása ellen intézett, kivált Németországban talált igen termékeny talajra. Magyarországon eleinte az egész dolog nem nagy port vert fel, bár titkon Mária királynő is az új tan híve volt. Az országgyűlés említett szigorú határozatát minden valószinűség szerint azért hozta, hogy ezzel a pápának és a német császárnak kedveskedjék, de a gyakorlatban másként nézett ki a dolog, mert a tan követése, illetve pártolása miatt csak nagyon kevés embernek görbült meg a haja szála, dacára annak, hogy az 1525. évi törvény 4. cikke talán még erősebb formában is magáévá tette ezt a határozatot, kimondván, hogy „a lutheránusokat az országból mind ki kell írtani, micélból nemcsak az egyházi személyeknek, hanem a világiaknak is szabadságukban áll, hogy őket, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.” Ez a felhatalmazás eszerint halálos ítélet végrehajtására szólt minden törvényes eljárás mellőzésével és mindennemű fellebbezés kizárásával. Valóban csodálkoznunk kell, hogy ily drákói törvény ép akkor születhetett meg, amidőn Werbőczi Hármas könyvével mindent az igazság és a törvényes rend sorompói között akart elintéztetni.

[1] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 212.