Míg Szulejmán elvonultával a magyar hadak fokozatosan teljes tétlenségbe merültek s aztán fel is oszlottak, a határmenti török részek parancsnokai 1522. kora tavaszán ismét mozgolódni kezdtek. Igy Bali bég a belgrádi pasa, Orsovát, a hercegovinai szandzsák-bég pedig Scardona sziklavárát foglalta el ostrom útján. Közben a vrbosnai pasa Osztrovicát ejtette hatalmába, később azonban Krupa-nál és Knin-nél vereséget szenvedett, végül Szörényvár és Péth elfoglalására szintén erősebb ostromszerekkel kellően felszerelt hadak küldettek ki,[1] de egyelőre eredményt nem igen értek el. Már régóta űzött eljárásuk most is az volt, hogy az általuk prédára kiszemelt várak és erődített helyek környékét kifosztották, feldúlták és annak lakosságát elhurcolták vagy elűzték. Ezáltal lassanként elérték azt, hogy ezek a várak lakatlan pusztaság közepette állottak, s így szükségleteiket csak távol fekvő vidékekről szerezhették be, ami sok nehézséggel járt. Ez is nagyban hozzájárult, hogy ezek az erődített helyek ostrom idején csak rövid ideig tarthatták magukat.[2]

Lajos király fiatal nejével 1522. kora tavaszán Csehországba utazott, hogy a kormányt ott is tényleg kezébe vegye, a királynét megkoronáztassa és az országban mindjobban lábrakapott zavaroknak véget vessen. Távolléte tartamára helyettesévé és az ország főkapitányává Báthory István nádort nevezte ki. Báthory az újabb török mozgolódások hírére megerősítette Szörényt, Titelt, Jajcát és Banjalukát s azokat a kellő számú őrséggel, lőszerrel és eleséggel is ellátta,[3] többre azonban nem tellett s nehogy a többi végvárak védtelen állapotban maradjanak, Lajos király még elutazása előtt az országtanács megegyezésével több horvát- és dalmátországi vár, nevezetesen Zengg, Lika, Krupa, Osztrovica védelmét sógorára, Ferdinánd osztrák hercegre bízta, aki azokat 3000 német fegyveressel megszállván, Katzinger János laibachi kapitány parancsnoksága alá helyezte.[4] Horvátország többi részeire Batthyány Ferenc és Karlovicz János korbáviai gróf neveztettek ki bánokká. Jajca bánjává Keglevics Péter, aki ugyan eddig derekasan állta meg helyét, de miután őrségének fizetésére a szükséges összeget megkapni nem tudta, lemondott,[5] Gyelethfy neveztetett ki. Vránai perjellé, az e tisztségre folyamodó Tomory Pál helyett, Baráthy Mátyás királyi éléstári felügyelő lett.[6]

E tisztán védelmi intézkedések megtétele közepette, mert támadásra és a legutóbb elvesztett végvárak visszafoglalására már nem gondolt senki, érkezett be biztos híre annak, hogy Szulejmán ez évre Rhodus elfoglalását tűzte ki céljául, ahova hatalmas seregével el is indult. Ez a hír lankasztóbban hatott a folyamatban levő, különben is felette szűkkeretű magyar hadiintézkedések végrehajtására s e helyett inkább megint a belső pártviszályok és fondorkodások kerültek ismét napirendre. A nagyravágyó Szapolyay érzékenységét újonnan megbántotta a király ama intézkedésével, hogy a mult évi törvény ellenére, mely szerint két főkapitányt kellett volna kinevezni, e tisztséget csak Báthory nyerte el, akire a király távollétében az ország kormányzása is rábízatott. Ezért Szapolyay azzal állt bosszút, hogy a horvát bánokat és a nemességet a kormánnyal szemben való ellenszegülésre buzdította. Ez viszont a nádort arra késztette, hogy Szapolyay ellen hatalmas pártot szervezzen. Ez újabb torzsalkodásoknak az lett a vége, hogy Szapolyay hadával együtt visszament Erdélybe, ahol csakhamar újabb dolga akadt, mire annál szívesebben szánta el magát, mivel azt remélte, hogy újabb harctéri sikerek révén tekintélyét az országban is még jobban emelni fogja. A még mindig Erdélyben időző Radul oláh vajda unszolására[7] Szapolyay 30.000 főnyi serege élén Radullal együtt Oláhországba tört és Mohammed béget a Dunán át való visszavonulásra késztetvén, Radult újból visszahelyezte vajdai székébe. Nehogy azonban ismételten kelljen Radul támogatására Oláhországba mennie, a vajda utóbbinak azt a tanácsot adta, béküljön ki és egyezzen meg a törökökkel, amit ez meg is tett.[8]

A Báthory István nádor és Szapolyay erdélyi vajda között szűnni nem akaró torzsalkodásnak az lett a vége, hogy Lajos király még az 1523. évi országgyűlés előtt Báthoryt felmentette, vagy jobban mondva megfosztotta nádori méltóságától, de Szapolyayt, aki biztosan számított arra, hogy most már ő kerül a nádori székbe, azzal a nyilatkozattal játszotta ki, hogy a nádor hatáskörébe tartozó teendőket ezentúl ő maga fogja elvégezni, amit aztán az országgyűlés tudomásul is vett.[9]

Azonkívül még egy fontos intézkedés történt az 1523. évi országgyűlésen. A rendek ajánlatára a király kalocsai érsekké és az alvidék kapitányává a volt jeles vitézt, de jegyese halála miatt a Szent-Ferencesek rendjébe lépett Tomory Pált nevezte ki, aki sokáig húzódozott a közóhajnak eleget tenni,[10] de amikor elfoglalta hivatalát, abban dícséretreméltó lekiismeretességgel és buzgósággal járt el. A végvárakat, amennyire a rendelkezésre álló pénzből tellett, kijavíttatta, jó karba helyeztette, a be-becsapó török hadak megfenyítésére csapatokat gyűjtött, azok körében példás fegyelmet honosított meg s maga mellé vette az akkoriban a katonai pályán kiválóan tevékenykedő férfiakat, így többek között Bánfy Jakabot, Bárdy Istvánt, Kis Ferencet, a péterváradi sajkás flotilla parancsnokát, Radics Bosicsot, Bodó Ferencet és még több más jeles egyént.

Miután valószinű volt, hogy Szulejmán, mihelyt Rhodus szigetét hatalmába ejtenie sikerül, főfigyelmét újból Magyarország felé fordítja, a király és a kormány a saját hatáskörében tett intézkedéseken kívül újból a külföldi fejedelmekhez is fordult segítségért, minek azonban most sem volt valami különös foganatja. V. Károly német császár, aki még mindig I. Ferenc francia királlyal háborúskodott, Lajos király kérelmére ígéretet tett, hogy ama 25.000 emberből álló haderőt, amelyet a birodalmi gyűlés neki Milano elfoglalását célzó olaszországi hadjáratára felajánlott, Ferdinánd osztrák főherceg parancsnoksága alatt Magyarországba küldi, sőt ha kell, saját hadserege élén személyesen is lejön az ország megvédelmezésére.[11] Az ebből kifolyólag szükséges tárgyalások lefolytatására és a törökök elleni hadjárat tervének megbeszélésére a nürnbergi országgyűlés Lajos bajor herceg elnöklete alatt 1523. június elején bizottságot küldött ki Bécsbe, ahova a magyar, lengyel és cseh kiküldöttek is meghívattak. Az itteni tanácskozások eredménye az lett, hogy a német bizottság hajlandónak nyilatkozott 3000 gyalogost a horvátországi végvárakba küldeni, mely erő felhasználásáról már fentebb szólottunk,[12] de csak oly feltétel alatt, ha a cseh rendek ugyanannyi gyalogost állítanak ki, a magyarok pedig 1000 lovast adnak a németek mellé, akiknek szíves fogadtatásáról és kellő ellátásáról gondoskodnak. A nagyobb segélyhad kiállítása iránti döntés a szeptember elején Nürnbergben tartandó újabb birodalmi gyűlésre halasztatott.[13] Ez hosszú halogatás után 1522. december 22-én hozta meg határozatát, mely szerint a kérdéses 25.000 ember helyett egyelőre csak 4000 gyalogost, 100 mázsa lőport és 20 tűzmestert ajánl fel, mely haderő 1523. május 25-én Sopronba fog megérkezni, hogy féléven át a magyar- és horvátországi végvárakban tegyen szolgálatot, miközben a nagy hadjárat megindítása iránt a tárgyalások folytattatni fognak.[14] Mindez azonban csak írott malaszt maradt.

Még kevesebb kézzel fogható eredménnyel jártak a Lajos király pressziója alatt lefolytatott csehországi tárgyalások, ahol az 1523. január 22-én Prágában tartott országgyűlésen a cseh rendek kijelentették, hogy, ha a szultán Magyarország ellen támadást intéz, a csehországi rendek fejenként fegyvert fognak és a magyarok segítségére mennek.[15]

Közben Ferdinánd főherceg, aki tudvalevőleg mandátumot nyert több horvát- és dalmátországi vár megszállására, immár azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Horvátországot egészen az általa örökölt tartományokhoz csatolja. 1523. nyarán írt is ez ügyben Lajos királynak, kifejtvén előtte, hogy miután Magyarország Horvátországot úgy sem képes megvédeni, ennélfogva az általa tett ajánlat mindkettőjüknek érdekében állana, de a magyar országos tanács erről természetesen hallani sem akart.[16]

Ferdinánd főherceg azonban nem nyugodott; amit nyiltan el nem érhetett, azt titkon, egyes horvát főurakkal való összeköttetés révén igyekezett elérni. Nagyrészt ennek, nemkülönben az akkori horvátországi bánok, Batthyány Ferenc, de kivált Tahy János önkényes, erőszakos eljárásának volt tulajdonítható, hogy ama kötelék, amely Horvátországot már régóta Magyarországhoz kapcsolta, most fokozatosan mind lazább lett. Célját elérendő, Ferdinand egyes horvát urakat váraik átengedése mellett zsoldjába fogadott. Ily viszonyba léptek vele többek között Zrinyi Miklós gróf, a szigetvári hősnek atyja, Korbáviai János és még többen.[17]

1524 nyarán Ferdinand főherceg készületeket tett, hogy a törökök birtokába átment horvátországi végvárak visszahódítására hadjáratot indít, de ebben az V. Károly császár és I. Ferenc király között mindjobban elmérgesedő viszony, mely újból háborúban tört ki,[18] megakadályozta.[19]

Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy 1525. október elején a horvátországi urak, akik között most már a jacai remek haditette miatt csak üres címmel felruházott, de kellő javadalmazásban nem részesülő Frangepán Kristóf gróf is[20] a Magyarországtól való elszakadás szószólója lett, azt a fenyegető üzenetet küldték Budára, hogy ha a kormány nem gondoskodik kellőleg védelemről, akkor ők egyességre lépnek a szultánnal, akitől ők azzal a feltétellel, hogy tartományukon hadai számára szabad átvonulást engednek, előnyös ajánlatot kaptak. Miután sem Lajos király, sem az országos tanács a horvátoknak üres ígéreteken kívül mást nem helyezhettek kilátásba, a horvát urak 1526. január 25-ikére Kőrösre gyűlést hirdettek s arra a szultán követeit is meghívták, de azok ott nem jelentek meg. Erre a horvátok Ferdinand főherceghez folyamodtak, hogy vegye tartományukat pártfogása alá, amit az örömmel vett tudomásul.[21]

Ezek szerint Ferdinand főhercegnek a magyarok érdekében kifejtett fáradozása csak színleges volt; ő amellett mindig csak a maga önző érdekeit tartotta szem előtt.

Zsigmond lengyel király nemsokára Nándorfehérvár eleste után Sztercs hadnagy parancsnoksága alatt küldött némi segítőhadakat. Ezeket a kormány Péterváradra rendelte. Csakhogy itt a lengyelek hatalmaskodása miatt igen sok panasz merült fel. Sztercs hadnagy basáskodása csakhamar annyira ment, hogy a kalocsai érsekség igazgatóját, Batthyány Györgyöt meggyilkolta, amiért aztán elfogatván, Futakon harmadmagával lefejezték.[22]

Végre az 1522. január 9-én megválasztott, de már 1523. szeptember 14-én meghalt VI. Adrián pápa után 1523. végén pápává megválasztott VII. Kelemen is némi pénzsegélyt küldött Budára a törökök elleni védekezés céljára.[23]

Közben egyes török portyázó hadak, főleg augusztus havában folyton nyugtalanították betöréseikkel kivált a Szerémséget, de Tomory fegyelmezett csapatai, derék alvezérei, így többek között Batthyány György péterváradi parancsnok, Bosnyák Tamás, Bánfy Jakab és a Szerbiából Magyarországba menekült Bakics testvérek vezetése alatt majdnem mindig eredménnyel vették fel azokkal a küzdelmet. A sok kudarc megbosszulására Ferhád boszniai pasa 1523. őszén 15.000 főnyi sereggel tört be a Szerémségbe, de Tomory egyesített hadai a Nagy-Olaszi mellett elterülő mezőn megverték és nagyrészt meg is semmisítették Ferhád csapatjait. Diadala jeléül Tomory az említett pasa fejét Budára küldte.[24]

A következő évben, 1524-ben, Szulejmán szultán egyiptomi ügyeivel volt elfoglalva s így a magyar határszéleken parancsnokló török pasák, még pedig Khozrev vrbosnai, Szinan monasztiri és Bali szendrői pasa, továbbra is saját felelősségükre folytatták az úgynevezett kis háborúskodást és a szeptember 8-án a Rákoson egybegyűlt rendeket az a kellemetlen hír lepte meg, hogy a törökök Szörényvár közelében két kisebb erősséget, Péthet[25] és Orsovát hatalmukba kerítették és hogy már az augusztus óta ostromlott Szörény vára is végső veszedelemben forog. E lesújtó hírek az országgyűlést mélyen megrendítették s az azon résztvett köznemesség hevesen kikelt az urak ellen, akik az ország védelmére hozott törvények végrehajtását meghiusítják és magukat a közterhek alól kivonják.

Werbőczi István, a nemesség vezérszónoka, lángoló beszédben ecsetelte az ország szomorú állapotát, amelynek hatása alatt az országgyűlés többsége határozatot hozott, hogy a veszélyes állapot és a fennálló rendetlenségek orvoslására 1525. június 24-én Hatvanban nagy országgyűlés tartassék, amelyen az összes urak és nemesek fegyveresen jelenjenek meg, hogy onnan a végzés meghozatala után nyomban a török ellen indulhassanak. Addig is a király Szalkai érsek és Báthory nádor mellőzésével válasszon maga mellé a hazafiasabb érzelmű egyházi és világi urakból egy országos bizottmányt és azzal kormányozza a hatvani gyűlésig az országot. E bizottmánynak legyen gondja arra, hogy idegenek, akik a törvény tilalma ellenére hivatalokat viselnek és a közjövedelmekben részesülnek és hogy a külfejedelmek követei, akik az ország ügyeire illetéktelen és káros befolyást gyakorolnak, eltávolíttassanak: hogy a nemesérc-bányák bérlői, a Fuggerek, akik az ország zsírját kiszívják, kiűzessenek; hogy Szerencsés Imre alkincstárnok, a kincstári pénzek hűtlen kezelője, állásából elmozdíttassék stb. Azonkívül még egy ép oly sajnálatos, mint embertelen végzés meghozatalára ragadtatta el magát az országgyűlés, felszólítván a királyt, hogy: „valamennyi luteránust és pártfogóikat, nemkülönben azokat, akik e felekezethez ragaszkodnak, méltóztassék katholikus fejedelem létére mint nyilvános eretnekeket és a boldogságos szűz ellenségeit fejvétellel és összes jószágaik elkobzásával büntetni.” Végül addig is, míg a hatvani országgyűlés a határszélek védelméről alaposabban intézkednék, az e célra szükséges költségek fedezésére háztelkenként egy forint adó szavaztatott meg.[26]

Alig hogy az országgyűlés szétoszlott, érkezett be október elején a híre annak is, hogy Szörényvár őrsége Kállay János bán akarata ellenére az ostromló had parancsnokával alkudozásokba bocsátkozott és szabad elvonulás feltétele mellett megnyitotta a töröknek a vár kapuit.

A király Szalkai és Báthory tanácsára a gyűlés határozatait nem erősítette meg, hanem a tervbe vett hatvani gyűlést megelőzően 1525. május 7-ikére a Rákos mezejére hirdetett országgyűlést, amelyen a nemességnek, amelynek mind nagyobb hatalomra való vergődését a király és az urak aggódó szemmel nézték, csak a szokott, jóval kisebb számban s fegyver nélkül kellett megjelennie.

[1] Jászay, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, 276. – Pray, Epist. Proc. I, 150. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 47.

[2] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 214.

[3] Pray, Epist. Proc. I, 149.

[4] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 101.

[5] Pray, Epistolae, I, 149.

[6] Szerémi, Magyar Tört. Eml. Írók 103.

[7] Lásd a 133. oldalon.

[8] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 206. – Engel, Geschichte der Walachey, 204. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 46.

[9] Acta Tomiciana, VI, 290, 317. – Egy 1523 június 20-án kelt ítéletlevél a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

[10] Szerémi, Magyar Tört. Eml. Írók 103. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 103. – Brodarics, Descriptio cladis Mohács.

[11] Orio velencei követ 1522 január 19., február 12. és 28-iki jelentései. – Ranke, Geschichte im Zeitalter der Reformation, II, 40.

[12] Lásd a 152. oldalon.

[13] Lásd Lajos király 1522 május 10-iki megbízó levelét az Országos Levéltárban, a német birodalmi bizottság első, június 15-iki válaszát a Budapesti Egyetemi Könyvtár kéziratgyüjteményében, a július 7-iki választ pedig: Acta Tomiciana, VI, 81.

[14] A nürnbergi gyűlés válaszának egykorú másolata a Budapesti Egyetemi Könyvtárban. – Harprecht, Staatsarchiv. IV/II, 63.

[15] Acta Tomiciana, VI, 249.

[16] Massaro velencei ügyvivő 1523 október 5-iki jelentése.

[17] A velük kötött szerződések a bécsi állami levéltárban.

[18] Lásd alább a 163. oldalon.

[19] Campeggio Lőrinc bíbornok, németországi pápai legátus 524 szeptember 23-iki jelentése.

[20] Lásd a 162. oldalon.

[21] De Burgio báró 1526 február 15., március 27. és április 18-iki jelentése.

[22] Verancsics, Összes munkái, Magyar Tört. Eml. Írók, III, 18.

[23] Katona Hist. Crit. XIX, 421. – Schmith, Episcopi Agrienses fide diplomatum concinati. II, 232.

[24] Szerémi, Emlékirata Magyarország romlásáról 106. – Verancsics, Magyar Krónika, Magyar Tört. Eml. III, 19. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 104.

[25] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 211: „Es soll dies eine kleine Feste an der Stromenge des Eisernen Thores in der Nähe der veteranichsen Höhle gewesen sein.”

[26] Kovachich, Vest. Comit. 549.