Szulejmán szultán indokolatlan visszavonulására már fentebb[1] megtettük észrevételeinket. De a szultánnak ez az elhatározása csak néhány évre odázta el a nagy katasztrófát, amelyet Magyarországnak az akkori züllött viszonyok mellett kikerülnie már nem lehetett.

A király elnöklete alatt Bátán megtartott haditanács elég helyesen ítélte meg a helyzetet s elég helyes elhatározásra is jutott, mert a török sereg visszavonulása folytán tényleg az volt a leghelyesebb, a közelben levő seregcsoportokkal, ha már eddig meg nem történt, legalább most nyomban az elveszett két végvár visszafoglalását minden áron megkísérelni. Örömmel kell konstatálnunk és dícsérőleg kell kiemelnünk, hogy ez a helyes eszme a fiatal király agyában szülemlett meg. De mit ér a jó szándék, ha annak végrehajtása kritikán aluli és mit ér a jó terv, ha annak végrehajtásához, mint a jelen esetben történt, hozzá se fogtak. Már az is felette szégyenletes és elszomorító volt, hogy Szabács, Zimony és Nándorfehérvár védőrségeinek magukra hagyatva kellett titáni küzdelmeiket megvívni, anélkül, hogy a közeli távolságban három helyen tétlenül veszteglő seregcsoportok, a nádor kudarccal végződött gyenge kísérletétől eltekintve, akár itt, akár ott segélyhozólag közbeléptek volna. De akkor ezt a tétlenséget, bár semmi esetre sem elfogadhatóan, még némileg indokolni lehetett azzal, hogy Szulejmánnak Szabács és Nándorfehérvárnál összpontosított óriási haderejére való tekintettel nem látszott tanácsosnak a jóval gyengébb magyar hadakkal a vele való megütközést megkísérelni. De most, hogy Szulejmán végkép visszavonult Konstantinápolyba, egyenesen bűnszámba ment, hogy az elég tekintélyes számú magyar hadak a kiválóan fontos végvárak visszafoglalását minden energiájukkal meg nem kísérelték. Ennek elmulasztása révén a seregcsoportparancsnokok még sokkal nagyobb bűnt követtek el, mint az volt, amely miatt a fiatal, hevülékeny király Mohácson két főpapjával szemben oly lealacsonyítólag járt el, mi miatt a két seregcsoportparancsnokot, ha nem is arcul ütni, hanem magas poziciójukból nyomban elmozdítani kellett volna. Ehhez azonban Mátyás fiatalkori erélye lett volna szükséges. Egyébként magát az arculcsapás tényét, ha tényleg megtörtént az eset, még középkori szemüvegen át is nézve a dolgot, semmi esetre sem hagyhatjuk jóvá. Az ily magasrangú személyekkel szemben elkövetett, legnagyobb fokban lealacsonyító fenyítés bosszúért kiált fel az egek egére és az arról elterjedt hír bizonyára az egész országban, kivált pedig a főurak és főpapok körében igen rossz vért szült.

Az 1521. évi budai országgyűlés nagy áldozatkészségével első tekintetre szinte szívreható benyomást kelt. Az akkori rendek ép megfordítottját kiáltották királyuknak, mint a pozsonyi országgyűlésen egybegyűlt rendek Mária Terézia felé.[2] Emitt azonban a nemes felbuzdulást tett is követte, ott azonban a lángralobbant enthuziazmus még a szalmalángnál is rövidebb életűnek mutatkozott. Az 1521. évi határozat amellett tesz tanúságot, hogy most már a rendek tudatára ébredtek annak, mily nagy hiba és szerencsétlenség volt Mátyás zsoldos intézményét, a fekete sereget megsemmisíteni; ezt most kontár kézzel ők akarták életrekelteni, de se elegendő pénzük, se képességük nem volt hozzá s így nem csoda, hogy e téren még a kezdő lépéseket sem tudták megtenni s a legközelebbi országgyűlésen már mindent újból revokáltak, mi mellett természetesen minden ismét visszaesett a régi züllött állapotba.

[1] Lásd a 125–126. oldalon.

[2] A pozsonyi felkiáltás tudvalevőleg állítólag úgy hangzott, hogy: „vitam et sanguinem!”, amihez későbbi csúfolkodó még hozzátette, hogy „sed avenam non!” Most pedig a felkiáltás értelme úgy hangzott, hogy: „pecuniam et avenam, sed vitam non!”