Szulejmán szeptember 18-ikáig maradt zimonyi táborában és Nándorfehérvár erődítéseinek kijavítására, új bástyák, tornyok építésére és a Czigánysziget erdőinek kiirtására 20.000 oláht állított munkába.[1] Majd miután az ugyancsak kijavított Szabácsba 20, Szendrőbe 50, Nándorfehérvárba pedig 200 löveget rendelt és ugyanitt 3000 főnyi janicsárőrséget hagyott hátra Bali bég parancsnoksága alatt, akit egyúttal nándorfehérvári és szendrői szandzsák-béggé nevezett ki, seregével együtt visszatért Konstantinápolyba, egyelőre megelégedvén az említett végvárak birtokbavételével, amelyek hosszú időn át az akadályai voltak az ozmán hatalomnak a Duna–Száván túl északi irányban való tovaterjeszkedésének. A mindenkori szultánok által soha szem elől nem tévesztett feladat végrehajtását Szulejmán későbbi időre halasztotta, miután közben előbb Rhodus szigetét akarta hatalma alá hajtani.[2]

Ezalatt a magyar részen a következők történtek: A királyi sereg szeptember elején Tolnáról Bátáig nyomult előre, ahova szeptember 13-ikán érkezett meg. Itt vetett horgonyt a hajóhad is, melyről azonban az emberek már szökdösni kezdtek. Bátán vette Lajos király a hírt Nándorfehérvár elestéről, amin szörnyen megindulva, kijelentette, hogy a különböző csoportokban gyülekezett sereget megindítja a törökök ellen, velük megütközik és ekkor saját életét is kockára teszi.[3] Fentemlített napon, vagyis szeptember 13-ikán, a három seregcsoport a következő helyzetet foglalta el: A 20.000 főnyi királyi sereg a mintegy 600 naszádost számláló hajóhaddal Bátánál állott, a nádor mintegy 18.000 emberrel a Duna balpartján Péterváraddal szemben foglalt állást s végül Szapolyay István mintegy 20.000 főnyi hadával, miután szeptember elején a Tiszán átkelt, most Zombortól északra, Vannánál táborozott. A három csoport létszáma ennélfogva 58.000 embert tett ki.[4] A további teendőket megbeszélendő, Lajos király a nádort és az erdélyi vajdát magához rendelte, de utóbbi csak szeptember 20-án érkezett Bátára, a nádor pedig egyáltalán nem mozdult táborából. Végre a király ismételt sürgetésére ő is megjelent Bátán s az itteni tanácskozások azt a határozatot eredményezték, hogy, miután a szultán seregével elvonult Nándorfehérvár alól, annak visszaszerzését haladéktalanul meg kell kísérelni, még mielőtt a törökök az ott visszahagyott őrséget megerősíthetnék. Csak az volt a baj, hogy a fővezér személyére nézve nem tudtak tisztába jönni s így abban állapodtak meg, hogy mind a nádor, mind a vajda, mint egyenlő rangú királyi főkapitány fog szerepelni. Ámde a fenti határozatnak végrehajtása a valóságban következőleg nézett ki: a nádor seregcsoportja továbbra is megmaradt péterváradi táborában, Szapolyay seregcsoportját levezette ugyan a Szerémségbe, hanem aztán Ujlak (Illok) tájékán megállapodva, inkább védelmi, mint támadó intézkedéseket tett, mert akkorára úgylátszik a támadás eszméjével már végkép felhagytak s Szapolyay most már csupán azt tekintette főfeladatául, hogy a nándorfehérvári pasa csapatainak rablásai és fosztogatásai ellen az ottani vidéket megoltalmazza.[5] Végre a király szeptember 29-én Mohács alá vitte a Bátánál gyülekezett hadakat. Miután a mohácsi táborban csakhamar lázas megbetegedések kezdtek lábrakapni, sőt maga a király is megbetegedett, utóbbi október elején hadainak nagy részét elbocsátotta, esküvel kötelezvén őket arra, hogy a következő 1522. év március első napján ugyanott újból megjelennek. A király megbetegedésének hírére a nádor és Szapolyay is Mohácsra sietett, ahol a főurak rögtönzött tanácsot tartottak. Ezen a király nagyon ingerlékenynek és idegesnek mutatkozott; keserű szemrehányásokat tett Bornemissza Jánosnak, valamint Szathmáry és Szalkay püspököknek, akik őt eddig vezették, hogy sem kormányzót, ki az ország védelméről gondoskodott volna, választani nem engedtek, sem őt magát nem nevelték komolyabb irányban és nem adtak neki alkalmat, hogy magát hadi dolgokban kiképezze és tökéletesítse. Ha a jelenlevő Szerémi György udvari káplán feljegyzéseinek hihetünk, vita közben az ifjú királyon annyira erőt vett volna az indulatosság, hogy az említett két főpapot fel is pofozta volna.[6] Ezek után Lajos király Budára ment, ahova november 19-ikére országgyűlést hirdetett.

Szabács és Nándorfehérvár elestével a töröknek nyitva állott az út az ország belseje felé. Ez a körülmény annyira megdöbbentett mindenkit, hogy a budai országgyűlésen egybegyűlt rendek, felhagyva a szokott viszálykodással, oly bőséges rendkívüli adót szavaztak meg, első sorban a hadügyek rendbehozatalára, aminőre eddig nem volt példa, mert a nemesek és urak ezúttal még önmagukat is megadóztatták. Elrendeltetett ugyanis, hogy az ország minden nem-nemes lakosa, legyen az városi polgár, jobbágy vagy zsellér, fejenként egy forint adót fizessen. Ugyanannyit kellett a kereskedőknek, kézműveseknek és a zsidók kicsinye-nagyjának is fizetnie. A főpapok, főurak és birtokos nemesek egy esztendei mindennemű jövedelmük felerészét, a lelkészek és kisebb javadalmazású egyének a birtokukban levő arany- és ezüstkészletek értékének tizedrészét ajánlották fel. Ezenkívül meglehetősen magas tételű fogyasztási adókat is rendszeresítettek, amelyek fizetésére nemesek és nem-nemesek egyaránt köteleztettek. Végül a kamarai nyereséget 20 dénárról 25-re, az országból kivitt marhák vámilletékét pedig 25-ről 50-re emelték fel. Ugyancsak gondoskodott az országgyűlés a királyi jövedelmek szaporításáról is, minek fejében azonban kötelességévé tétetett, miszerint „gondoskodjék királyi dandárairól elődeinek módjára, gondoskodjék a még meglévő végvárakról és a hadviselés őt illető részeiről.” (1521. évi 10. tc.)[7]

E nagyarányú bőkezűségnek legfőbb indoka az volt, hogy miként az utolsó hadjáratból is eléggé kitűnt, az urak és nemesek a felkelésben és telekkatonáik kiállításában immár oly hanyagokká váltak, hogy a felkelő sereg révén az ország sikeres megvédésére többé számítani nem lehetett s így az országgyűlés az urakat és nemeseket felmentette honvédelmi kötelezettségeik alól és bandériumaik kiállítására – tizedjövedelmeik címén – csak a főpapok és a végvárak parancsnokait kötelezte; egyben elhatároztatott, hogy a király két főkapitányt nevezzen ki, akik a tetemesen felemelt adók révén befolyandó pénzen toborzott zsoldos haddal lássák el a végvárakat és védjék meg az országot az ellenséggel szemben. De mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy bár az ekként megállapított adók révén mintegy ötmillió aranynak kellett volna befolynia, végeredményben ebből a királyi kincstárnak mindössze 45.747 forint jutott; a többi vagy nem folyt be, részben pedig elúszott a lelkiismeretlen pénzkezelők kezén.

Ilyen körülmények között természetesen a zsoldos sereg felállításából se lett semmi. E helyett az 1523. évi május 4-én Budán összeült országgyűlés újból visszaállította az 1521. évi országgyűlés határozata által felfüggesztett azelőtti honvédelmi kötelezettséget (1523. évi 18., 19., 40–42. t.-c.) s így ezután a bandériumok kiállításának újból a régi rendszer szerint kellett megtörténnie, vagyis a birtokos nemeseknek minden tíz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovast kellett kiállítaniok; a személyes fölkelésre nézve ugyancsak a régi határozványok léptek ismét érvénybe, de egyúttal kimondatott, hogy jól felfegyverkezve és lóháton, ne pedig, miként szokássá válni kezdett s mintha menyegzőre mennének, kocsin jelenjenek meg a táborban. Minden vármegyében a király által kinevezendő kapitányra hárult a feladat, hogy a megyei hadak kiállításáról, felszereléséről, fizetéséről és a királyi táborba leendő vezetéséről gondoskodjék s egyben kimondatott, hogy e kapitányok „csakis őfelségének és senki másnak szolgái ne legyenek” s ezenkívül más hivatalt ne viselhessenek. (1523. évi 43. és 44. t.-c.)[8]

[1] Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 55.) csak 2000 oláht említ.

[2] Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél II, 372. – Verancsics, Az Landorfejirvár elvesztésének oka e vót és így esőtt, Magy. Tört. Eml. Írók, III, 157. – Szerémi György, Magy. Tört. Eml. Írók, I. 96. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 95. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 21.

[3] Orio velencei követ 1521 szeptember 14.-iki jelentése.

[4] Marino Sanuto Chron, de Venezia 239. a magyar sereg állományát 58–60.000 főre teszi. Orio velencei követ a király és a vajda seregét egyenként 20–20 ezerre becsüli. Zay, Az Landorfejirvár elveszésének oka 183. old. a nádor seregét 17–18.000 főre teszi. Massaro 1523-ban ezeket írja: „… dicendo, esser pochi contra tanti Turchi et che non erano piu di 60 milia Hongari in Campo.”

[5] Zay, Az Landorfejirvár elveszésének oka 189. – Szerémi, Magyar Tört. Eml. Írók 99. – Marino Sanuto, Chron. de Venezia 250.

[6] Szerémi, Magyar Tört. Eml. Írók 100.

[7] Kovachich, Vest. Comit, 513.

[8] Kovachich, Vest. Comit, II, 515.