XI/4. számú melléklet.

Szabács elestének napján, 1521. július 7-én Nándorfehérvár még derekasan tartotta magát. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy annak várfalait és egyéb erődítéseit ama 10.000 aranyból, amelyeket Ernst Zsigmond pécsi püspök végrendeletileg a hatalmas erősség karbahelyezésére visszahagyott, gondosan kijavították.[1] Egyébként a vár nagyon hiányosan volt felszerelve. Lövegeit, amelyeket Szapolyay 1515-ben Zsarnónál elvesztett, még nem pótolták; lőszere, élelme se sok volt, és bár sikeres védelmére legalább néhány ezer ember kellett volna, védőrségének száma alig haladta meg a 700-at. Miután a várba Héderváry Ferenc, az ifjú Török Bálint és ennek gyámja, Sulyok István, már nem tértek vissza, ott a parancsnokságot Oláh Balázs és a Héderváry által helyetteséül kijelölt Csulai Móré Mihály al-bánok, illetve alkapitányok vezették. Alattuk alsóbbrendű tisztek gyanánt szerepeltek: Morgay János, Bárdy László, Both János, Káldy Miklós, Ovcsarievics Péter és Utjeszenics Jakab.

A Nándorfehérvárral szoros viszonyban álló Zimony védelméről a horvát származású, derék Szkublics Markó gondoskodott 350 főnyi naszádossal és felfegyverzett városi polgárral; tűzérségi anyaga mindössze 3 hitvány tarackból állott, lőszere és élelme pedig alig néhány napra volt elegendő.

A török irreguláris lovasság, az ide is előre küldött akindsik, akikhez Khoszrev szendrői pasa csapatai is csatlakoztak, június 25-én értek Nándorfehérvár alá. A várbeliek erre sürgősen kértek segítséget Budáról, ahonnan azt az értesítést vették, hogy Báthory István nádor parancsot kapott, miszerint hadával a Szerémségbe vonuljon s hogy onnan mind Szabács, mind Nándorfehérvár segítségére legyen. Ámde tudjuk, hogy a bán hadai csak Száva-Szent-Demeterig jutottak s aztán újból a Duna bal partjára húzódtak vissza.

Khoszrev pasa tíz napon át hiába ostromolta a várat, de mivel sem hajóhada, sem a kellő számú ostromszerei nem voltak, ő a vár erődítéseiben a szárazföld felől nem sok kárt tehetett.

Július 5-én érkezett meg Piri nagyvezír hada a vár alá; vele egyenlő magasságban haladt előre a tűzérséget szállító hajóhad is a Dunán, és nyomban intézkedett az ágyúk kirakása iránt, amelyeket emberi erővel vonszoltatott a vár felé. Ezt a vár őrsége észrevevén, a törökök előrejutását élénk tüzeléssel igyekezett megakadályozni.[2] Hogy a várat nemcsak dél, hanem nyugat felől is bekeríthesse, a nagyvezír Khoszrevnek 500 janicsárral és néhány faltörő ágyúval megerősített csoportját a Száva balpartjára szállította át, egyben meghagyván neki, hogy Zimonyt hatalmába kerítse.[3] Miután Szkublics a vár feladását megtagadta, Khoszrev azt nyomban ostrom alá fogta s megfelelő tűzérségi előkészítés után július 12-én általános rohamot intézett ellene. Amikor a törökök behatoltak a várba, a lakosság és a naszádosok egy része kegyelemre megadta magát, ellenben a vár vitéz parancsnoka, Szkublics Márk, mintegy 100 főnyi segítő társával végső ellenállásra és küzdelemre határozta el magát. A halálra szánt csapat, miután mintegy 400 töröknek oltotta ki az életét, mind egy szálig elesett, vagy sebesülve fogságba került. Szkublicsot haldokolva vitték a nagyvezír elé, aki a rettenthetetlen hőst dühében egyik hadielefántja által tiportatta össze.[4]

Zimony ilyenformán elég gyorsan török kézre került, de Nándorfehérvárral július végéig Piri pasa nem csak hogy nem boldogult, hanem a vár ostroma, a várőrség ébersége és felette tevékeny magatartása folytán,[5] úgyszólván alig haladt előre. A bevett Zimony földig leromboltatván, Nándorfehérvár most már nyugat felől is körülfogatott és az ostrom immár ebből az irányból is megindulhatott, Az ostromágyúk rengeteg lőszer felhasználásával idővel több rést törtek ugyan a falakban, de a július hava folyamán intézett 14 rohamot a magyarok mindannyiszor szerencsésen visszaverték. A védelem lelke Oláh Balázs alkapitány volt, aki nemcsak magyar vitézeire támaszkodva, hanem a szerb lakosság által is támogatva, a törökök minden erőlködését meghiusítá s e mellett igen gyakran végrehajtott kitörései közben sok török ágyút szegezett be s 19 török lobogót kerített hatalmába.

Belgrád hosszantartó eredménytelen ostroma nagyon felbőszítette a még mindig Szabács előtt álló Szulejmánt, aki Szabács szerencsés megvétele után előnyomulását immár tényleg egyenesen Buda felé akarta folytatni s így haragjában parancsot küldött Piri nagyvezírnek, hogy a rengeteg áldozatba kerülő ostrommal hagyjon fel.[6] Egyúttal a szultán egyik bizalmasát, Musztafa pasát Belgrád alá küldte, hogy az ottani állapotokról meggyőződést szerezve, jelentést tegyen. A nagyvezír meg lévén győződve Belgrád fontosságáról, sokáig habozott az ostrom abbahagyásával, mi miatt a szultántól ismételten rosszaló és kifogásoló parancsokat kapott.[7] Ezek hatása alatt azonban végre mégis engedett, a Száván több helyen kikötőhídakat csináltatott, amelyeken „a sereg legnagyobb része átkelt a podgyászokkal és jószágokkal,” hogy a folyó balpartján csatlakozzék a Szabácsnál álló fősereghez. „A feslett erkölcsű gyaurok látván ezt a dolgot, fölmentek a vár falaira, örömükben ágyúztak, megfújták a trombitákat, verték a dobokat, tornyaikban harangoztak és kelepeltek, szóval rendkívül örvendeztek.”[8]

Alighogy a nagyvezír seregcsoportja megkezdte az elvonulást, egyszerre csak újabb futár érkezik Szulejmán alábbi parancsával: „Vezírem Musztafa pasa boldogságos udvaromba jövén, trónom zsámolya előtt előterjesztette a tényállást a várra vonatkozólag, minek következtében arra irányozom világhódító hadjáratom gyeplőjét. Az ágyúkat hozasd vissza és a felséges Isten segélyével teljes bizonyosságban fogj hozzá a vár elfoglalásához.[9]

Erre a nagyvezír nyomban visszafordult, seregcsoportját hajókon újból a Száva jobb partjára szállította át és egyúttal intézkedett, hogy az ágyúkat vívő hajók is visszaforduljanak. Mindez megtörténvén, a csapatok ismét régi helyeiket foglalták el és az ostrom újból kezdetét vette, majd „több helyen közeledő árkokat nyitva a földben, az árok széléig hatoltak” s így a harc ezután a legnagyobb intenzitással éjjel-nappal újból tovább folyt.[10]

Július 31-én Szulejmán szultán is Nándorfehérvár alá ért a szabácsi seregcsoporttal s az ostrom fővezetését átvevén, a déli fronton a Duna és a Száva között a bal szárnyon Piri pasa nagyvezír, a jobb szárnyon pedig már a fentebb említett Musztafa pasa újonnan alakított seregcsoportját helyezte el. A zimonyi oldalon a Száva–Duna között Achmed pasa foglalt állást a ruméliai hadtesttel; itt ütötte fel főhadiszállását maga a szultán is. Augusztus 2-án Achmed pasa megszállotta a Zimony és Nándorfehérvár között a Duna két ága által képezett Czigány-szigetet (mely utóbb Nagy Tábor sziget elnevezést nyert), ahonnan sokkal közelebb lehetett férkőzni a vízivárhoz s a következő napon már ez oldalról is működtek a török ágyúk a vár ellen.[11] Miután a várfal itt a leggyengébben volt kiképezve, abban csakhamar rés után rés keletkezik, aminek a szultán annyira megörül, hogy Achmed csapatjainak augusztus 4-én rohamot parancsol, de hiába; az idő előtt elrendelt támadás, amely állítólag 5000 török életébe került, visszaveretett.[12]

Augusztus 8-án a szultán egyszerre három oldalról intéztetett rohamot a vár ellen. A vitéz védők oly hősiesen viselkedtek, hogy számuk 700-ról 400-ra olvadt le, de azért még sem tudták megakadályozni, hogy a vízivár az ellenség kezébe ne kerüljön, ami aztán a város feladását is maga után vonta. „A fényes győzelmet nagy öröm és vígság követte; a tornyokra feltűzték az iszlam zászlóit s megszólalt a tábori zenekar.”[13]

A megmaradt őrséget Oláh Balázs a fellegvárba vezette vissza; odamenekült a rác lakosság nagyobb része is, akiket Oláh alkapitány és Both hadnagy csak Móré Mihály határozott parancsára eresztett be.

Ezt az augusztus 8-iki ostromot örökíti meg Ortelius 1603-ban Nürnbergben kiadott Chronologiájának a XI/4. számú mellékleten reprodulkált rézmetszete, amely Nándorfehérvárt a Duna balpartjáról nézve mutatja s mely a várhegy délkeleti oldalát túlmeredeknek ábrázolja. Az Ortelius-féle rézmetszethez Kiss Lajos (Nándorfehérvár bukása 1521-ben 582. old.) a következő megjegyzést fűzi: „Az Ortelius-féle kép ezt a jelenetet (t. i. az augusztus 8-iki támadást) ábrázolja. Itt két irányban tör előre az ellenség: a keleti és délkeleti kapu felé. Mindkét kapu fölött nagy torony emelkedik. A keleti kaput észak felől a Duna, kelet felől a Dunából messzire behatoló, vízzel telt széles árok védelmezi. Az ároktól balra futó árkot látunk, ettől balra a rajz bal szélén kissé emelkedett helyen, sánckosarak vannak s közöttük ágyúk. Dél felé (a város bal széle fölött) a magasabb helyeken szintén ütegek tűnnek fel s ezek mögött a külső vonalon a tábori sátrak látszanak. A keleti (dunai) kapu előtt terjedelmes partsík van, melyre hajókon szállítják a törököket. A vízállás ekkor, a magyarok szerencsétlenségére alacsony volt, s a Száva és Duna szélén a falak alatt sok helyen száraz partsík emelkedett ki; ezeket e törökök megszállották s innen a megrongált falakra tódultak. A kép szerint egy csapat török már egészen a keleti kapu előtt csoportosul s a hajók szakadatlanul hordják ide az ellenséget. Ugyanekkor a mezőség felől (a Duna és az árok alkotta félszigetszerű nyelven) egy másik török csapat futólépésben rohan a délkeleti kapu felé. A falakat és tornyokat már senki sem védelmezi. A kapuk be vannak törve s az ellenség szabadon vonulhat be a városba. A lakosság a várost elhagyván, a fellegvár kapuja felé menekül. A törökök azonban nem üldözik őket, hanem a város piacán csoportosulnak s hosszú lándzsáikat vállra vetve várakoznak kívülről jövő társaikra. A fellegvár őrsége ellenben harckészen áll a falakon s hatalmas lövésekkel üdvözli az ellenséget.”[14]

A vízi vár és a város bevétele után a szultán az ostromgyűrűt még szorosabbra vonta, az előbbre vitt ostromágyúkból fokozottabb tüzelést fejtett ki és egyidejűleg az egyik francia vagy olasz renegát tanácsára elrendelte a vár főbb bástyáinak aláaknázását, ami ellen a védők nem sokat tehettek. A folytonos ágyúzáson kívül a törökök a fellegvárt több helyen fel is gyújtották, amit azáltal értek el, hogy éjjelente nyílvesszőkre erősített üszköket lövöldöztek a fellegvár épületeire.[15] Fokozta a helyzet súlyos voltát, hogy Móré Mihály a törökökhöz átszökvén, árulóvá lett és nemcsak a vár gyöngébb pontjait jelölte meg, hanem a szultán egy megbízottjával az egyik réshez menvén, Oláh Balázst nagy ígéretekkel a vár feladására ösztönözte,[16] de ez nem tántorodott meg hűségében.

Augusztus 12-én a szultán újból felszólította a vár parancsnokát annak feladására, de Oláh ismét tagadó választ adott, mire augusztus 16-án új általános roham következett, amelyet azonban ismét nem elég erélyesen hajtottak végre. A délkeleti fronton Piri nagyvezír és Piri pasa támadása nem volt valami erélyes és komoly s így nem sok eredményt értek el, de Achmed janicsárjai véres küzdelem és nagy erőfeszítés után megmászták a falakat és kitűzték azok ormára a lófarkas török zászlókat. E kemény küzdelem közepén Both és Morgay hadnagyok is életüket vesztették és a janicsárok egy része egészen a vár piacáig hatoltak előre. De csakhamar ott terem Oláh Balázs és estig újból sikerül neki a föllelkesített parányi haddal a törököket a fellegvárból kiverni.[17]

Másnap, augusztus 17-én, a törökök szünetet tartottak, mely alatt Móré ismét csábító ajánlatokkal közeledett a fellegvár falának egyik réséhez, de Oláh válasza most is elutasító maradt. Erre a küzdelem ismét újult erővel indult meg, amelynek folyamán a várbeliek helyzete napról napra rosszabbá vált; a falak, gyengébb bástyák, tornyok egymás után felmondták a szolgálatot, a lőszer, élelmiszer erősen fogyott, sőt fogytán volt már az ívóvíz is.

Augusztus 20-ika táján tudta meg Szulejmán, hogy a Szerémségbe egy erős ellenséges seregcsoport – a nádor hada – tört be, minek folytán Piri pasa nagyvezírt Szalánkeménbe rendelte,[18] ahol tudvalevőleg a török hajóhad egy része horgonyzott. Szulejmán azt hitte, hogy hamarosan tekintélyes fölmentő magyar sereg érkezik Nándorfehérvár alá, miután azonban a nádor hada hamarosan újból a Duna északi partjára húzódott vissza, az aggodalom csakhamar feleslegesnek bizonyult. Annál kétségbeejtőbb lett napról napra a fellegvárbeliek állapota, akik a végsőkig kimerülve már mindenben nyomasztó szükséget kezdtek szenvedni.[19]

Augusztus 24-én Szulejmán szultán még nagyobb igéretekkel a vár feladására akarta bírni Oláh Balázst, de ez következetesen megmaradt eredeti elhatározása mellett, hogy legvégsőig kitart, ellenben, hogy a falak rendbehozatalára és egyéb sürgős munkák elvégzésére időt nyerjen, öt napi fegyverszünetet kért a szultántól, amit viszont ez tagadott meg.[20]

Augusztus 25-én az ostromágyúk még az eddiginél is fokozottabb tevékenységet fejtettek ki, másnap pedig a törökök új általános rohamra kelnek, de ismét siker nélkül. Ezúttal több török vezető sebesült meg,. Oláh és hős maroknyi csapata újból kiűzi a behatolt ellenséget a fellegvárból. Az ismételt kudarcok láncolata, amelyek eredmény nélkül rengeteg ember életébe kerültek, már nem csak feldühösítették, elkeserítették, hanem állítólag a végső eredményt illetőleg már kishitűvé tették a hatalmas szultánt, aki állítólag már a művelet abbahagyásának gondolatával kezdett foglalkozni,[21] amidőn egy szerencsés véletlen döntő fordulatot adott a dolgoknak. Másnap, augusztus 27-én ugyanis légberöpült a fellegvár legmagasabb tornya, amelyet a magyarok felváltva „Kölestoronynak”, vagy „Mérföldes toronynak” (Milliaria) a törökök és szerbek pedig „Nebojszenak”, „Ne félj toronynak” neveztek.[22] Erre a törökök nyomban új általános rohamot intéztek, mely mindkét részről a legelkeseredettebb küzdelmet váltja ki, amelyben maga Oláh Balázs is megsebesül. A fellegvárat fokozatosan mindig több és több török lepi el, úgy hogy a magyarok csakhamar a Czillei-palotában és a többi házakban kénytelenek menedéket keresni. De ekkor Káldy Miklós a megmaradt maroknyi néppel még egy végső erőfeszítést tesz és a betolakodott törököket kiűzvén, még egyszer megmenti a fellegvárat a már biztosra vett elveszéstől.

Ez öldöklő tusák után azonban Oláhnak már csak 72 vitéze maradt, akiknek fele vele együtt többé-kevésbé súlyosan meg volt sebesülve. Ekkor történt a fentebb említett árulás is.[23] Ehhez járult, hogy másnap, augusztus 28-án, valami vallási ügyből kifolyólag a magyarok és szerbek között viszálykodás támadt, melynek az lett a vége, hogy most a szerbek a további ellenállás hiábavalóságát hangoztatva, türelmetlenül kezdték a vár feladását követelni. Ily körülmények között Oláh a szultánnal alkudozásokba bocsátkozott, amelyeknek az lett az eredménye, hogy Szulejmán a várőrséget hitlevélben biztosította, hogy az a nőkkel és gyermekekkel együtt fegyveresen elhagyhatja a várat. Ez augusztus 29-én meg is történt. A török táborban mindnyájukat fényes igéretekkel arra csábították, hogy legyenek törökökké. A szerbek hajlandók voltak az ajánlatot elfogadni, a magyarok nem. Utóbbiakat tehát kivezették a táborból, de alig lépték át annak sáncait, a nagyszámú fegyveres kíséret körülfogta őket és mindnyájukat leölte. A szerb katonák és lakosok jó szolgálatait és engedékenységét azzal jutalmazta a szultán, hogy mindnyájukat bántatlanul Konstantinápolyba szállíttatta, ahol azok az egyik külvárosban letelepíttetvén, ez a városrész a Belgrád nevet nyerte.[24]

[1] Nándorfehérvár akkori képét lásd Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története IV, 431. oldalán és az odacsatolt külön mellékletben.

[2] Erről és az ostrom lefolyásáról, a szemtanu Piri pasa nagyvezír törzséhez tartozó Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török törénetírók II, 128.) a következőket írja: „Amikor beesteledett… a hit bajnokai a Duna partjára gyülekeztek és mindegyik faltörő ágyúra két oldalról vastag köteleket kötöttek. Körülbelül 15.000 szélgyorsaságú és fürge harcos húzta a nehéz vassárkányokat a repülő madár gyorsaságával. Mikor a belgrádi síkon áthaladva már közel értek a várhoz, a várba bezárkózott hitetlenek a sötét éjben meghallván az emberek lármáját, fáklyákat vittek fel a vár bástyáira és látták, hogy a müszülmánok óriási tömege már közel jött a várhoz. A nyomorult átkozottak a vár tornyain, bástyáin, párkányain, az árok szélén és a városnak minden szögletén és utcáján ágyúkat, badsaluskákat, zarbuzánokat, sajkákat és prangikat állítottak fel és a harci zaj éjjelét a föltámadás napjává változtatták… Amikor a hit bajnokai a dörgő ágyúknak haláltszóró golyóitól való félelmükben éppen azon a ponton voltak, hogy kénytelenségből megfutnak”, a nagyvezír parancsot adott nekik, hogy a földre feküdve teljes csendben maradjanak. Erre „az alávaló hitetlenek… rövid eszükkel nem sejtvén, mi lett az iszlám híveivel, azt hitték, hogy ezek mindnyájan az ágyúgolyók martalékai lettek és valamennyien elpusztultak s ennélfogva felhagytak az ágyúzással is” és nyugalomra tértek. „Mikor tehát észrevettük, hogy az alávaló gyaurok pihennek, az igazhívő harcosok, a pasa parancsára fölkeltek a földről és tovább folytatták az ágyúk húzását. Ezen éjjel reggelig három faltörő, bástyaromboló és várzúzó ágyút húztak a keleti oldalon a várfalat kerítő árok közelébe s az ágyúk körül meteriszeket csinálva, egyszersmind a harc és küzdelem épületének alapjait is lerakták. Az a hely, ahol ez történt, a várhoz nagyon közel esett, a várost kerítő fallal összeért… A vár közelében a Tuna vizén néhány sziget és rajtuk sűrű erdő. Egy csapat vitéz, miután a hajókat ide hajtották, átkelt a túlsó oldalra, arra az esetre számítva, ha a tévelygő hitetlenektől hajókon segítség érkezne a várba. Egy bástyazúzó ágyú a nyugati oldalon is felállíttatott és megkezdődött a külső vár lövetése. A nagyhírű hősök négy oldalról körülzárták a várat, a bezárkózott szerencsétlen gyaurok pedig befalazták a kapukat és megkezdték a bástyákról és falakról sakaloszokkal (szakálosokkal, vagyis köveket dobó kisebb fajta ágyúkkal), zarbuzánokkal (valamivel nagyobbfajta ágyúkkal) és puskákkal a tüzelést, miből igen heves küzdelem keletkezett. A gyaurvadászó hősök a pokolra való átkozottak ágyúit és puskáit semmibe sem véve, miután áthatoltak az árkon, meglepték a falat mint a méhraj és létrákat hoztak elő, hogy felmásszanak a falra. A hit harcosai minden részen találtak utat a falra, néhol fákat támasztottak hozzá, máshol hurkot dobtak fel s úgy másztak fel a párkányára. A belül levő pokolbeli hitetlenek karddal, puskával, sakalosszal, alabárddal és lándzsával védekeztek s visszatartották a behatolni törekvő harcosokat, akiknek egyrésze megsebesült, vagy vértanuvá lőn. Néhány napig szüntelenül ily módon folyt a harc és küzdelem.”

[3] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 288.) – Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 133.)

[4] Zay, Az Landorfejirvár elveszésének oka 159. – Brutus, Historia, II, 96. – Tubero, Schwandertnél, Scriptores Rerum Hung. Veteres, 373.

[5] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 290.): „Július 25. Ma Piri pasától hirnökök érkezvén, hírül hozták, hogy éjjel Belgrádból egy csapat gyaur kiütött és a vár lövetésére küldött nagy ágyút megtámadta, sok embert leölt, s az ágyút be akarta szögezni, de mivel a gyujtólyuk lefelé volt, nem bírta megfordítani, miközben emberek érkeztek oda, kik a hitetleneket a várba űzték.”

[6] Erről Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 134.) a következőket írja: „Mivel a várhódító pasának üdvös cselekedetei nem tetszettek a boldogságos udvarnál levő vezérek szeszélyeinek, ez a szolgálata sem fogadtatott kedvesen, hanem ismét olyan rosszalást tartalmazó, visszavonhatatlan császári parancs küldetett Piri Mohammed pasának, hogy az eddig ejtett foglyokat egytől egyig ölesse le, a Belgrádhoz vitt ágyúkat rakassa vissza a hajókra, ő maga pedig sietve jöjjön a magas udvarba.”

[7] Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 136.): „Piri Mohammed pasához több izben határozott parancs küldetett. Az ellenkező véleményű vezérek azt mondogatva, hogy a legfelsőbb parancsnak nem engedelmeskedett és azt semmibe se vette, ismét szigorú parancsolatot írtak, nyomatékosan kifejezve a szemrehányást és dorgálást. A futárok egymás után érkeztek hozzája és siettek vissza a magos udvarhoz.”

[8] Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 136.)

[9] Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 136.)

[10] Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 138.)

[11] Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 139.): „Piri Mohammed pasának eddigi állására a föntebb említett Musztafa pasa rendeltetvén, amaz a várnak nyugati oldalán, a Tuna és Száva vizének egyesüléséhez közel foglalt állást, a Tuna partján fekvő alsó várossal szemközt levő szigetre pedig a rumilii béglerbég, Achmed pasa rendeltetett, aki aztán ott, a vizen túl, ágyúkat állított fel. Így négy oldalon álltak fel a harcosok.”

[12] Az augusztus 2. és 3.-iki támadásról Szulejmán naplóiban (Thúry, Török történetírók I, 291.) a következőket olvassuk: „Augusztus 2-án rohamot intéztünk a vár ellen, mely alkalommal igen heves harc fejlődött ki. A vár árka megtelt holttestekkel. Öt-hatszáz emberünk esett el…” Augusztus 3-án ismét rohamot intéztünk a vár ellen, még pedig mind a két szárnyon, amennyiben a jobb szárnyról Piri pasa állomásából a maga hadosztálya és 5–6 azabzászlóalj, a bal szárnyról Musztafa pasa állomásából pedig maga és a janicsár-aga hadosztálya s néhány azab-zászlóalj küldetett rohamra. De mivel e két oldalról való támadáskor a két rész nem értesült egymás rohamáról s így Piri pasa előbb, Musztafa pedig később támadott, ennélfogva nem sikerült a vár elfoglalása. A harc igen heves lévén, az árok megtelt holttestekkel. A janicsár-aga, Báli-aga is, megsebesült harc közben puskagolyótól találva. Mikor a padisah őfelsége visszatért sátorába, megparancsolta Achmed pasának, hogy ő is fogjon hozzá az ostromláshoz.”

[13] Erről a zenekarról M. D'Ohsson, Tableau Général de l'empire othoman VII, 23. old. a következőket írja: „Elle est composée de seize chalumeaux (zurna), seize tambours (daul), onze trompettes (boru), huit caisettes (nare), sept cymbales (zill) et quatre timbales (kúsz). Cette compagnie de soixantedeux musiciens est portée au double lorsque le Sultan est à l'armée.” V. ö. Hammer, Geschichte des Osmanisches Reiches I, 575.

[14] Szulejmán naplói (Thúry id. m. I, 293.)

[15] Tubero, id. m. 374.

[16] Ez az árulás azonban, mint látni fogjuk, csak pár nappal utóbb történt meg. Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 294.) augusztus 15-iki dátum alatt erről az árulásról csak annyit tudnak, hogy: „egy asszony a várból kiszökvén, Piri pasához jött és elárulta neki, hogy a hitetlenek nagy szükségben vannak, mert élelmi szereik és védelmi eszközeik elfogytak.”

[17] Az e napi ostromról Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 294.) a következőket jegyezték fel: „Augusztus 16. Achmed pasa igen kedvezőtlen oldalról támadott, ahol rés, vagy efféle nem volt, tehát létrákat támasztatott a falhoz és buzdította katonáit. Némelyek létrákon, mások anélkül, föl is másztak a falra, sőt a pasa zászlaját is feltűzték és szerencsésen behatoltak a várba. De mivel a két szárnyról (t. i. Piri és Piri Musztafa pasa) nem támadtak, az összes hitetlenek Achmed pasa csapatára rohantak és a várba hatolt harcosokkal igen keményen küzdöttek, úgy hogy a várba hatolt müszülmánok mind vértanukká levének, egy lélek sem menekült meg közülük. Azért nem volt pedig egyöntetű eljárás, mert „félreértés következtében a nagyvezírhez „azt a hírt hozták, hogy nem kell támadni s ennélfogva a pasa mellett levő sereg elszéledt. Mikor pedig később ismét az a parancs érkezett, hogy támadjanak, a pasa a különböző irányban elszéledt seregből csak nagy erőfeszítéssel tudott összeszedni egy kisebb csapatot.”

A magyarok e napi elszánt, szívós védekezéséről Dselálzáde Musztafa (Thúry, Török történetírók II, 141.) a következőket írja: „A hit harcosai a várnak minden oldalát ellepték, mint a méhraj egy pillanat alatt a fal alá jutva. Az alávaló hitetlenek a réseket betömték fával, gallyakkal és hordókkal s e mellvéd mögött puskás, alabárdos és kardos bálványimádók állottak készen a védekezésre… Ez a nap fogalmat nyujthatott az ítélet napjáról. Az alávaló gyaurok a vár falairól nagy köveket röpítettek a hit harcosaira, mintha kőeső esett volna; szurkot és vizet forralrak üstökben és az igazhívőkre öntötték.”

[18] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 295.)

[19] Zay, Az Landorfejirvár elvesztésének oka 166. szerint augusztus 24-ikén már csak 4–5 napra való köles volt a magtárban, az is dohos, Ivóvizben is nagy volt a szükség: augusztus 8-ika óta, amikor az ellenség a várost és a vizi várat elfoglalta, a fellegvárbeliek a folyóktól teljesen el voltak vágva s csupán az esővizre voltak utalva, de most már csak kevés, piszkos, állott vizet találtak a csatornákban. Puskapor legfeljebb még két mázsányi volt.”

[20] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 295.)

[21] Az augusztus 8-iki török rohammal kapcsolatban Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa II, 620. old. a következőket írja: „Noch 20 Tage… war die Belagerung ohne Erfolg fortgesetzt worden, und schon soll Suleiman selbst an dem Geligen des Unternehmens fast verzweifelt sein, als der Einsturz des durch geschickt angelegte Minen bis in den Grund erschütterten Hauptbollwerkes, des sogenannten Meilenthurms, den Bulgaren den Muth so benahm, dass sie verrätherischer Weise und ohne Wissen der ungarischen Befehlshaber dem Feinde die Übergabe der Festung, gegen Zusichering des freien Abzugs, anboten.”

[22] Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 21.

[23] Szulejmán naplói szerint (Thúry, Török történetírók I, 296.) az e napon a várból kiszökött két gyaurtól megtudták, hogy „a várbelieknek élelmi szere és lőpora már elfogyott, legnagyobb részük sebesült, sok pedig meghalt s nincs már köztük harcra való férfi”. Egyúttal arról is jött hír, „hogy Lajos király még Budán van és sereget gyüjt.”

A két áruló személyét illetőleg eltérők a vélemények. Verancsics Morgay Jánost, Szerémi pedig rajta kívül még Oláh Balázst is illeti az árulás vádjával; utóbbit minden esetre tévesen, talán azért, mert a legvégső kétségbeesés pillanatában végre mégis alkudozásokba bocsátkozott a törökkel. Mindezeket a feltevéseket azonban teljesen eloszlatják Lajos királynak a Héderváry Ferenc, Török Bálint és a Sulyok testvérek ellen kiadott okmányai, amelyekben egészen világosan Móré Mihály, Héderváry helyettese, bélyegeztetik meg áruló gyanánt. (Kovachich, Astraea, I. 426. – Történelmi Tár, VI. 7.) Thúry szerint „kútfőink egy része Móré Mihályt, más része pedig Morgay Jánost mondja szökevénynek és árulónak. Nagyon valószínű, hogy mind a kettő az volt, mert Szulejmán naplója kettőről tesz említést: egyik – valószínűleg Móré – augusztus 24-én, a másik – Morgay – augusztus 28-án szökött ki.” Ezzel szemben Kiss Lajos (Nándorfehérvár bukása 1521-ben 592.) Zay nyomán azt állítja, hogy Móré az ostrom alatt elesett és egyedül Morgay volt az áruló.

[24] A már többször idézett török történetírók, továbbá Tubero, Commentarii de temporibus suis. XI, Schwandertnél II, 372. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis VII, 95. – Verancsics, Összes munkái, I, 8, II, 159. – Szerémi, Monum Hung. Hist. Magyar Tört. Eml. Írók, I, 96. – Hammer, az általa idézett török források alapján, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 21. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 204.