Semmi sem jellemzi jobban az országos tanács élhetetlenségét és nembánomságát, mint az, hogy már csak akkor szerzett tudomást az ország feje fölé tornyosuló nagy veszedelemről, amidőn annak előszele az akindsik rabló, fosztogató és gyújtogató tevékenységének formájában már egészen az országhatárokig ért, Szulejmán pedig rengeteg nagyságú főerejével már útjának több, mint nagyobb felét tette meg. A rendkívül súlyos helyzet a királyt és az országtanácsot rendkívüli intézkedések megtételére is késztette, amelyek azonban rendes szokás szerint legnagyobbrészt most is csak papiros-intézkedések maradtak. Olyan korszaka volt ez az országnak, amikor szót fogadni, engedelmeskedni, a haza érdekében áldozatot hozni senki sem akart, hanem mindenkinek leginkább azon járt az esze, hogy a haza és mások rovására a maga zsebét töltse meg. Tehetetlenségének érzetében az ifjú király természetesen megint a külföldhöz folyamodott segítségért, és ez most kivételesen a szokásos üres ígérgetéseken kívül némi pozitív formában is jelét adta segítségnyújtó készségének, de ez már csak annyit használt, mint eső után a köpönyeg. Feltűnő, hogy ezúttal az adakozók listájában a pápa neve egyáltalában nem szerepel; őszentsége talán még mindig duzzogott a legutóbb történtekért, ami pedig a csehek magatartását illeti, az erre vonatkozó találó kifejezést nem akarom a mégolyannyira is türelmes papírra tenni.

Az általános nagy önzés és kötelességteljesítés alóli kibúvás már megszokott tünetei közepette tündöklő példakép gyanánt emelkedik ki Logody, Torma és vitéz alárendeltjeik önfeláldozó, hősies magatartása. Szinte kár volt ezekért a kíválóan derék harcosokért, mert hiszen az óriási túlerővel szemben és a fennálló felette kedvezőtlen és egyenlőtlen viszonyok között e lángoló, hazaszeretettől hevített derék kis csapat önfeláldozása, már a priori kilátásátalannak és reménytelennek látszott, de éppen ez az igazi hős ismertető jele, hogy hosszabb fontolgatás és latolgatás nélkül még egy egész világgal is szembe mer szállni. Áldott legyen mindnyájuk emlékezete!

Egyébként szomorú, kietlen és vigasztalan is volna a magyar hadtörténelemnek, a példabeszédes magyar honszeretetnek, a hazafiúi kötelességteljesítésnek jóval többször borús, sötéten gomolygó felhőkkel borított, mint napsugaras fényben úszó égboltozata, ha azon még a legszomorúbb, leggyászosabb idők legsötétebb éjszakáin is a legjobban megcsodált katonai erényeknek, a hősies kitartásnak, oroszlánszívű bátorságnak és párját ritkító önfeláldozói képességnek ehhez hasonló nemes fellobbanásai, megjelenésük, feltűnésük idején fénycsóváikkal az egész világűrt bevilágító, legelsőrendű üstökösei, planétái nem volnának.

Hogy Szabács falai egynapi lövetés után már az ellenséget rohamra csábító réseket mutattak föl, az egyrészt e falak s általában a szabácsi erődítések elhanyagolt volta, másrészt a törökök kiváló felkészültsége és ostromszerekben való bővelkedése mellett tesz kétségbevonhatatlan tanúságot.

Szulejmán rendelkezései a bevett vár erődítéseinek kijavítása és tökéletesbítése, valamint a Száván való hídverés tekintetében igen célszerűeknek mondhatók. Ő néki számolnia kellett a Tolnán és Zentán gyülekező magyar, elég tekintélyes számú hadak felmentő kísérleteivel, amelyeknek kontrakarirozása céljából neki szabácsi csoportját mielőbb a Szerémségbe kellett átvinnie, majd Zimony–Nándorfehérvár felé vezetnie, ahol egyelőre még javában folyt a bár egyenetlen, de elég szívósnak mutatkozó küzdelem. Az ifjú szultán erre vonatkozó hadműveleti tervét is helyeselnünk kell, ő előbb a gyengébb Szabácsot akarta megvenni, hogy aztán egész erejét Nándorfehérvár ostromára összpontosíthassa, azt a szerémi oldal felől is körülfogván.

E dícséretre méltó, a végcélra az összes erőket összpontosítani törekvő tevékenységgel szemben szánalmas képet nyújt a fegyverre szólított és végeredményben mégis elég szép számban a zászlók alá gyülekezett magyar hadcsoportok szaggatottsága, széttagoltsága. Augusztus közepe táján Tolnán a király vezetése alatt már legalább 10.000 ember állott rendelkezésre; ugyanekkor a nádornak Zentán s utóbb Titelnél mintegy 18.000 embere volt, Szapolyay pedig 20.000 fővel érkezett be Lippára. A három csoport együttvéve tehát mintegy 50.000 főnyi létszámot mutatott fel, mely haderő egy Hunyady János vagy Mátyás király kezében még a sokszoros túlerőben levő ellenséggel szemben is gyönyörű eredményeket, remek győzelmeket vívhatott volna ki, de a fiatal tapasztalatlan király, az erélytelen, beteges nádor és az önző célokat hajhászó erdélyi vajda ily csodás tettek művelésére egyáltalában nem voltak alkalmasak. Szapolyay ugyan már többször megmutatta, hogy kemény legény is tud lenni a csárdában, de most megint a pártoskodás és a beteges nagyravágyás férge fészkelte be magát szívébe. Neki a király azt a parancsot adta, hogy a nádor hadával egyesüljön s aztán együtt induljanak Nándorfehérvár felmentésére. De ő gyűlölt vetélytársával közös akcióra nem volt hajlandó s a parancs végrehajtását mindenféle ürügy alatt halogatta. Ezért sokan azzal gyanúsították, hogy a törökkel egyetért és a király ellen lázadást tervez. Erre engednek következtetni a minden tekintetben jól értesült velencei követnek alábbi szavai: „A vajda nem bánná, ha az ország veszendőbe menne, mert ezáltal alkalma nyílnék, hogy azt Erdély segítségével újból visszahódítsa s magát királlyá koronáztassa.[1]

[1] Orio velencei követ titkárának, Massaro Francesconak nyilatkozata Firnhaber idézett munkájában.