Miután a Sulyok testvérek Budáról már nem tértek vissza Szabácsba,[1] ennek a nagyon hiányosan felszerelt várnak a védelme Logody Simon és Torma Endre al-bánokra illetve alkapitányokra hárult. A vár őrsége az egyik verzió szerint mintegy 500 vitézből, a másik szerint mindössze 100 lövészből állott.[2] Ágyúkban nagy volt a hiány; nagyobb kaliberű egy sem állott rendelkezésre; lőszer és élelmiszer szintén vajmi kevés volt. Amidőn június vége felé a török előcsapatok, az akindsik, Szabács alá érve, a várat körülportyázni kezdték, Logody nyomban segítséget kért Budáról, de az országtanács által útnak indított csekély had már nem érkezett meg idejekorán rendeltetési helyére.

Az országot fenyegető nagyarányú veszedelemről ugyanis Budán egész valójában állítólag csak június közepe táján értesültek, amikor Szulejmán serege zömével tudvalevőleg Szófia tájékára ért,[3] illetve csak ekkor jutottak a királyi tanács tagjai a nagy veszély nagyságának tudatára. A király ekkor június végére Budára országgyűlést hirdetett,[4] amelynek határozata értelmében a véres kard körülhordoztatása által közfölkelést hirdetett, s egyben rendeletet bocsátott ki az urakhoz és vármegyékhez, hogy hadaikat késedelem nélkül Báthory István nádor zentai táborába, illetve Tolnára vezessék, ahol ő maga is meg fog jelenni.[5] A hadikészületek költségeinek fedezésére az országtanács a legkülönbözőbb forrásokból merített pénzt; így többek között az ép június 16-án meghalt Bakócz Tamás primás hagyatékát lefoglaltatta, több helyről kölcsönöket vett fel, stb.[6] Egyúttal Lajos király a pápát, a német császárt, Loredano dogét és az összes keresztény fejedelmeket újabban is sürgetőleg felszólította, hogy ne késsenek támogatásukkal, mert a török nemcsak Magyarországot, hanem az egész kereszténységet is fenyegeti.[7] Hasonlóan sürgős segélynyújtásra szólította fel Lajos király a cseheket, morvákat, sziléziaiakat is, figyelmeztetvén őket, ne hagyják el királyukat és szomszédjukat a nagy szükség és veszély idején. És mindjárt itt megjegyezhetjük, hogy az idegen fejedelmek ezúttal adtak is némi segítséget; de annak hasznát, miután későn érkezett, már nem lehetett venni. Ferdinand főherceg 3000 embert, Zsigmond lengyel király 2000 gyalogost és 500 lovast adott,[8] Szilézia is útnak indított egy kis hadat, de csak szeptemberben, Velence pedig 24.000 aranyat küldött. Leggyalázatosabban a csehek viselkedtek, akiknél a király felszólítása süket fülekre talált s akik zsoldosaikat Lajos király tiltó szava ellenére inkább Ferenc francia király táborába küldték V. Károly császár ellen, mivel az nagyobb zsoldot helyezett nekik kilátásba, mint ahogyan azt Lajos király tehette.[9]

Végül szóba került a fővezér kérdése is. Szapolyayról, aki különben a gyűlésen meg sem jelent s akit a pórlázadás leverése óta a legjobb hadvezérnek tartottak, az udvari párt hallani sem akart. Állásánál és tisztségénél fogva tulajdonképpen Báthory István nádor lett volna hívatva a fővezérség átvételére, de a sok fogyatkozással bíró öreg emberben az urak többsége nem bízott és tekintettel arra, hogy csak nem rég nősült, ő se igen mutatott nagy hajlandóságot a terhes tisztség elvállalására. Igy tehát Tomory Pált kínálták meg a fővezérséggel, de ő, miután az általa nem rég követelt aurániai perjelséget nem kapta meg, duzzogva visszautasította a fővezéri tisztséget, kijelentvén, hogy szerzetesi fogadalmához képest a világtól elvonulva akarja hátralevő napjait eltölteni.[10] Ennek folytán Lajos király végre mégis csak a nádort bízta meg a fővezérséggel, aki azt kénytelen-kelletlen el is fogadta.

A gyűlés után a király a nádor öccsét, Báthory Endrét, a hajóhad kapitányává nevezte ki s kötelességévé tette, hogy a szétoszlott naszádokat összeszedve, azokkal Nándorfehérvár alá siessen. Báthory Endre el is indult Budáról három hajóval, melyeket a városok 600 gyalogossal láttak el s néhány nap mulva Erdődnél kötött ki, de a naszádosokat összegyűjtenie nem sikerült s így a hadjárat végéig ott vesztegelt tétlenül.[11]

Az akindsik támadásait Logody és társai nagyobb nehézség nélkül verték vissza, de amikor július 4-én Achmed pasa hadteste megérkezett és a várat nyomban ostromlövegekkel kezdte lövetni, a helyzet hamarosan tarthatatlanná vált. Már július 5-én a külső vár a törökök kezébe került; a csekély őrség hősies ellenállása sem gátolhatta meg, hogy az óriási túlerőben levő ellenség a tátongó réseken át oda be ne nyomuljon. Logodyék ekkor még könnyen átevezhettek volna a Száva túlsó partjára, mert elegendő hajójuk volt, míg az ellenség ilyenek felett egyáltalában nem rendelkezett, de a bátor kis csapat az alkapitányok felhívására megesküdött, hogy a gondjaira bízott várat utolsó emberig védelmezni fogja s így minden talpalatnyi földért hősiesen küzdve, számban ugyan megfogyva, de az ellenségnek érzékeny veszteségeket okozva, végre kénytelen volt a belső várba visszahúzódni.

Július 6-án a törökök a vár árkait rőzsével betöltvén, döntő rohamra készültek. Július 7-én a janicsárok már a belső vár falait is megmásszák, amit a 100 főre leapadt őrség megakadályozni már csak azért sem tudott, mert lőpora teljesen elfogyott. A várőrség maradványa még most is könnyen elmenekülhetett volna a Száván át, de esküjökhöz híven utolsó lehelletig kitartott a becsület mezején. Amikor tehát az ellenség már minden oldalról felhatolt a falakra, a 60 főre leolvadt őrség a vár piacán gyülekezett s ott várta be a nagyszámú ellenség utolsó rohamát s ekkor mind egy szálig el is hullottak a hazának ez oroszlánszívű bajnokai, akik mint Horváth[12] mondja – „az erénytelen korban kétszeresen méltók a dicsőség koszorújára,” de nem bosszúlatlanul, mert mellettük 700 janicsár holtteste terült el. A Szabács alatt szenvedett összes veszteségek számát pedig másfélezer emberre taksálták még maguk a törökök is.[13]

Achmed pasa afölötti szégyenében, hogy egyetlen foglyot sem tudott ejteni, a másnap, július 8-án a vár alá ért Szulejmán szultánnak azt jelentette, hogy a védők nagyobb része a Száván át megszökött,[14] de hogy mégis kedveskedjen hatalmas urának, az út mentén, amely a várba vezetett, a hős védők koponyáit sorjába karóba tűzette fel. A bevett várat a szultán erős védőművek és vízi árkok ásása által még jobban megerősítette, a Száván pedig nyomban híd verését rendelte el. Ez azért történt, hogy ha a magyarok a még mindig ostrom alatt álló Nándorfehérvár felmentését megkísérelnék, ő a szabácsi csoporttal a Szerémségben állhassa útját a felmentő seregnek. Amikor július 19-én ez a híd elkészült, aznap az árviz annyira megrongálta,[15] hogy újabb nyolc nap kellett annak helyreállításához. Végre július 27-én készen állott az 1800 rőf hosszú híd, amelyen a seregcsoport megkezdhette a folyón való átkelését. Közben a Szerémségbe Báli bég parancsnoksága alatt hajókon átszállított kisebb csapatok Kölpényt[16] és még néhány kisebb erősséget bevettek s aztán gazdag zsákmánnyal, 60 levágott fejjel és számos fogollyal tértek vissza Szabácsba.[17]

Közben Báthory István nádor a királytól vett parancsra Zentánál gyülekezett seregcsoportjával, Péterváradnál átkelt a Dunán s benyomult a Szerémségbe, de miután ott a szávai híd elkészülte után a törökök mind nagyobb, állítólag 17.000 embert számláló tömege gyülekezett, a különben is beteg Báthory, miután Száva-Szent-Demeternél egy kisebb török hadat megszalasztott, egész erejével visszafordult s Péterváradnál ismét a Duna balpartjára átkelve, úgyszólván tétlen szemlélője maradt a Nándorfehérvárnál már hosszabb idő óta dúló kemény küzdelemnek. Viszont Báli bég portyázó csapatai, a nádor visszavonulásán vérszemet kapva, újból támadólag nyomultak előre a Szerémségben, ahol Száva-Szent-Demetert, Karlócát, Ujlakot, Baricsot, Perkászt és Zalánkemént kirabolták, feldúlták és elhamvasztották.[18]

Szabács elestének hatása alatt s mivel a külföldi segítségre hiába várt, július 15-én Lajos király is elindult tolnai táborába, de egész bandériuma csak 200 lovasból állott. A velencei követ titkárának feljegyzése szerint elindulása előtt azt mondta volna a király: „Látni akarja, hogy a főpapok és az urak közül ki fogja követni. De – így folytatja tovább a titkár – senki sem követi, mert nagy viszálykodás folyik közöttük s azonfelül a jobbágyok nagy gyűlölettel vannak eltelve uraik ellen s így az ország az örvény szélén áll.”[19] Útközben Lajos király Tétényben hosszabb időre megállapodott, majd ismét Budára visszatért, ahonnan augusztus 8-án másodszor is elindult időközben oda beérkezett némi lengyel, cseh és német csapatokkal, amelyek létszáma a magyar zászlóaljakkal együtt azonban még mindig nem haladta meg a 4000 főt.[20] Augusztus 11-én Érden, 16-án pedig Adonyban volt a király, amikor serege már 6000 főt számlált s itt vette a hírt, hogy Szulejmán Nándorfehérvár városát már bevette, s hogy az őrség a várba vonult vissza. Erre Báthory István nádornak azonnal parancsot küldetett, hogy Zentáról seregével a Szerémségbe vonuljon. Egyidejűleg a seregcsoportjával Erdélyből a Maros völgyén át közeledő Szapolyay János erdélyi vajda, nemkülönben a főurak is felhívattak, hogy bandériumaikkal Bácsra siessenek és a megyék is oda küldjék csapatjaikat, hogy ott a király hadával, mely szintén Bács felé siet, egyesüljenek.[21] A vett parancs folytán a nádor el is indult Zentáról és Futakra érve, itt 3 gályát megrakatott ágyúkkal, puskaporral, golyókkal és élelmi szerekkel, hogy azokat Nándorfehérvárra küldje, de miután a török hajóhad Zalánkeménnél őrt állott, a szándékolt dunai expedició nem sikerült. Futaknál a nádor seregével, mely időközben a temesvidéki zászlóaljakkal és a bácsmegyei fölkelőkkel mintegy 18.000 főre szaporodott, egyideig a vajdára várt, majd megtudván, hogy Szapolyay beérkezésére egyhamar nem lehet számítani, átkelt a Dunán, bevonult a Szerémségbe, de onnan, mint tudjuk, csakhamar ismét a Duna balpartjára tért vissza.

Közben a királyi sereg augusztus 18-án Adonyból menetét folytatva, augusztus 22-én Tolnára érkezett, ahol addiglan több főpap és főúr bandériuma s néhány ezer cseh[22] és német zsoldos gyülekezett. Tolnán a királyi sereg, amelynek létszáma időközben 20.000 főre emelkedett, tovább két hétnél vesztegelt.

Ugyanekkor Szapolyay János erdélyi vajda mintegy 20.000 főnyi hadával Lippánál táborozott. Ezt megelőzően ennek Erdélyben és Oláhországban akadt dolga. Mohammed Michaloghli bég ugyanis Oláhországba jutva,[23] ott a hatalmat teljesen magához ragadta és az elhalt vajda hét éves fiát hatalmába kerítvén, Konstantinápolyba küldte. Az oláh bojárok erre egy Radul nevű volt papot választottak fejedelmükké, de ezt a török vezér Tirgovitsnél leverte és egész Oláhországot török tartománynak jelentette ki. Az oláhok erre Bazaraba egyik ugyancsak Radul nevű rokonát választották meg vajdájukká, aki eleinte Glubavinál és Closaninál a Motru völgyében szerencsével vette fel a harcot a törökökkel, a rákövetkező harmadik ütközetben azonban a rövidebbet húzta s ekkor Szapolyayhoz fordult segítségért. A beérkezett magyar csapatokkal Radul egy Grumac tájékán reggeltől estig vívott ütközetben győzelmet aratott ugyan Mohammed Michaloghli bég fölött, de aztán mégis csak megveretvén, Erdélybe volt kénytelen visszahúzódni, ahonnan Szapolyay időközben a király és a kormány ismételt sürgetéseire serege zömével, mintegy 20.000 emberrel, a Maros völgyén át Magyarországba vonult volt el, ahova augusztus közepe táján érkezett meg.

[1] Lásd a 122. oldalon.

[2] Istvánffy, Regni. Hung. Hist. VII, 94. csak Logodyt, Verancsics pedig, Összes munkái, II, 127. csak Tormát említi Szabács al-bánja gyanánt. Előbbi a vár őrségét mindössze 100 lövészre és néhány lovasra teszi, utóbbi pedig 500 vitézre, amit minden esetben helyesebb adatnak kell elfogadnunk.

[3] Lásd a 124. oldalon. – Giovio Paolo, Informatione 215: „Venne il Signor col campo fin' a Sophia città della Srevia, prima che gli Ungheri ne sapessero alcuna cosa.”

[4] Kovachich, Vest. Comit. II, 501. – Wagner, Diplomatarium Comitatus Sarosiensis, 548.

[5] A tiszamelléki csapatoknak Zenta, a dunamellékieknek pedig Tolna jelöltetett ki gyülekezési helyül. (Kiss Lajos, Nándorfehérvár bukása 1521-ben 561.)

[6] Orio Lőrinc velencei követ 1521 június 28. és július 16.-iki jelentése, amelyben az akkori tanácskozások eredményét röviden és találóan a következő szavakkal jellemzi: „Fanno consegli e pocha conclusion”, vagyis: sok tanácskozás, kevés eredmény.

[7] Pray, Epist. Proc. I, 142.

[8] Documentierte Geschichte von Breslau, III/II, 926.

[9] Lajos levele Zsigmond lengyel királyhoz, Engelnél, Schedius, Zeitschrift von und für Ungern, III, 292.

[10] Fraknói, Tomory Pál élete.

[11] Szerémi, aki maga is Báthory Endrével ment, Magyar Tört. Eml. Írók 97.

[12] Horváth Mihály, Magyarország történelme III, 350.

[13] Marino Sanuto, Chron. de Venezia 229.

[14] Szulejmán naplói (Thúry József, Török történetírók, I, 286.)

[15] Lutfi pasa (Thúry József, Török történetírók, II, 7.) a híd hasznavehetetlenné válásáról a következőket mondja: „a hegyeken, honnan a Száva ered, sok eső esett és a víz nagyon megáradt; s mivel az elkészült híd nem hajókra, hanem cölöpökre volt építve s mivel a közelben malmok voltak, a rohanó vízár a legtöbb malmot elszakította, a már elkészült hídra vetette, és így szétszaggatva elvitte.”

[16] Kölpény várát Jaksicsné védelmezte, aki rászedte a szultánt, mert előbb adófizetés mellett hódolatot ígért neki, később azonban a hozzá küldött követet elfogta, Budára küldte, ő maga pedig összes ingóságaival elmenekült. (Szulejmán naplói, Thúry József, Török történetírók, I, 287.)

[17] Istvánffy, Regni. Hung. Hist. VII, 94. – Verancsics, Magyar Tört. Eml. Írók, III, 155, Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél XI. 369. – Hammer Geschichte der Osmanischen Reiches II, 21. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 204.

[18] Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél XI, 371.

[19] Orio velencei követ 1521 július 16.-iki jelentése, Marino Sanutonál Chron. de Venezia 223.

[20] Orio velencei követnek Budán augusztus 10-én kelt levele Marino Sanutonál, 230, 278: „Come il Re era andato con bon animo in campo con ajuto di Bohemi, Polani, Tedeschio et Hongari.”

[21] Brutus, Historia, 80.

[22] Ezeket azonban nem a cseh rendek küldték, hanem vezetőjük önként szerződött megállapított zsold fejében a hadjárat tartamára.

[23] Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 54.)