Van a németeknek egy igen találó közmondásuk: Hochmuth geht vor dem Fall, ami magyarul körülbelül azt jelenti, hogy a bukást rendszerint az elbizakodottság és dölyfösség előzi meg. Ez a közmondás teljes egészében ráillik a magyar urak és intéző körök e korbeli felfogására és magatartására. Még mielőtt fogalmat szerezhettek volna maguknak az új szultán jövendő terveiről és magatartásáról, ők e tekintetben magukra és az országra nézve már látatlanba a lehető legkedvezőbb fordulatot rajzolták meg képzeletükben és erre alapítva, anélkül, hogy az ország és a hadsereg valóban siralmas állapota ezt legkevésbbé indokolttá tette volna, nagyszabású támadó terveket kezdtek kovácsolni, mely terveknek azonban természetesen csakhamar üres szappanbúborékok módjára semmivé kellett válniok. Amint a következmények megmutatták, Magyarország akkori, végképpen leromlott, züllött állapotában nemhogy támadásra, hanem még védelemre sem volt képes nem egy 300.000 főnyi jól felszerelt, kiképzett és ügyesen vezetett hatalmas török sereggel, hanem sokkal gyengébb erejű, közepes minőségű és számú haddal szemben sem. A közerkölcsök ily általánosan züllött állapota mellett a magyar ügyek, a magyar sors és a magyar jövendő barométere, ez a hazudni nem tudó, hanem mindent híven regisztráló készülék, nem szép időket, győzelmes csatákat, hanem csakis rettenetes zivatarokkal kapcsolatos szánalmas bukást jelezhetett, illetve helyezhetett kilátásba, ahogyan ez csakhamar tényleg be is következett. Annyi emberi gonoszság, könnyelműség, rossz indulat, amennyi az utolsó fejezet eseményeiből kiviláglik, nem kerülhette el a jól megérdemelt büntetést. Hiszen már előbb is avatkoztak a magyar politika, a magyar sors intézésébe gonosz kezek és jellemek, mégis találkozott egy-egy derék, becsületes ember, aki bátran felvette a küzdelmet az iszapos, piszkos árral szemben, de most gaz, alávaló önzés féktelen tobzódása közepette alig lehet a vezető emberek között még lámpással is egy-két kivételes, enyhébb megítélést érdemlő, tisztán csak a haza és a közjó szempontjait szem előtt tartó egyéniséget felfedezni. Az ily nemzedéknek a sors csapásai alatt feltétlenül ki kellett pusztulnia, hogy utána célszerű nevelődés révén új kikelet formájában, ismét arra való emberek vegyék kezükbe a porig alázott, sárba taposott szegény haza, szegény nemzet sorsának irányítását.

Mily kiáltó ellentétben áll a sok tehetetlen magyar főúrral és a végvárak önző bánjaival szemben a fiatalos erőtől duzzadó Szulejmán szultán bámulatos akaratereje, aki első felbuzdulásában mindjárt Budáig akarja útnak ereszteni hatalmas hadseregének tajtékzó paripáit, hanem aztán mégis a megfontoltabb, tapasztaltabb nagyvezír szavára hallgat és túlmessze fekvő, bizonytalan, elérhetetlen célok helyett egyelőre csak a jövendő nagy események megalapozását, a Magyarországba vezető legfontosabb kulcspontok birtokbavételét tűzi ki első hadjárata hadműveleti céljául.[1] Ősi szokása és tradiciója volt az ozmán hódító külpolitikának ez a lassú, lépésről lépésre tért hódító előnyomulás, bár a fiatal uralkodó sasszeme alighanem helyesen ítélte meg a helyzetet, mert ha eredeti terve mellett megmaradt volna, majdnem bizonyosra vehető, hogy most a magyar urak, a magyar főbb vezérek rút önzése, viszálykodása és nembánomsága mellett egy füst alatt akár magát Pest-Budát is hatalmába keríthette volna. És mindjárt itt leszögezhetjük, hogy ha előzőleg nagyvezírének megfontolt, bölcs tanácsára hallgatva, le is mondott eredeti messzemenő tervének, a magyar főváros elfoglalásának végrehajtásáról, a két kulcspont, Szabács és Nándorfehérvár aránylag könnyű módon történt megvétele után bízvást visszatérhetett volna eredeti jó, sőt katonai szempontból határozottan kíválónak mondható gondolatához. A sereg óriási létszáma és a szükséges kellékekkel, ostromszerekkel, élelmi készletekkel stb. való bő és kifogástalan ellátása nemcsak a két fontos kulcspont kézrekerítésére, hanem a hadműveleteknek azután a kellő sikerrel való folytatására is biztos garanciát nyújtott s amellett a két vár megvétele idején, augusztus végén, még az évszak sem volt annyira előrehaladva, hogy amiatt tanácsosabbnak látszott volna a kivívott szép sikerek tetőpontján visszavonulót fúvatni.[2]

A Dselálzáde Musztafa által említett részletek érdekes bepillantást engednek a török fővezérlet szövevényes, szintén nem minden tekintetben símán működő ügymenetébe és vezetői tevékenységébe. Itt is az intrikák egész sora dolgozik alattomban, ami főleg a két ellenlábas és egymásra féltékeny, egyformán befolyásos és hatalmas két úr, a nagyvezír és Achmed pasa között fennálló antagonizmusra és versengésre vezethető vissza. Ebből a civódásból és versengésből végeredményben Piri nagyvezír kerül ki győztes gyanánt, kétségkívül a magyarok nagy szerencséjére, mert ha a szultán mindvégig Achmed pasa tanácsát követte volna, a magyar seregcsoportok széthúzó, felette lassú és vontatott hadműködése mellett a török sereg alighanem már ez évben Buda vár ormára tűzhette volna fel a félhold világra szóló győzelmének a kereszténységet mindjobban fenyegető, irgalmat és könyörületet nem ismerő zászlóját.

Szulejmán hadműveleti terve általában megfelelőnek mondható. A havasalföldi, moldvai, erdélyi és lengyel haderők lekötésére tett intézkedéseket minden esetre célszerűeknek ismerhetjük el, bár az említett haderők komoly és esetleg egységes latbavetése esetén Mohammed Michaloghli és az aránylag nem túlerős tatár had parancsnoka aligha oldhatták volna meg sikerrel a számukra előírt feladatot, aminek legjobb bizonyítéka, hogy az említett török vezér nem is jutott tovább Oláhországnál, sőt utóbb Szapolyay János erdélyi vajda elől még onnan is vissza kellett húzódnia, minek megtörténte után utóbbi nagyobb nehézségek nélkül jöhetett ki Erdélyből Radna-Lippa tájékára.[3]

Hogy a hatalmas török sereg Nisen túlig egyetlen egy hatalmas oszlopban nyomult előre, az az ottani földrajzi és útviszonyokban leli magyarázatát. Hogy ily szűk téren együttartott óriási csapat- és vonatkolosszust nem volt könnyű vezetni és a szükségesekkel ellátni, az nem szorul bővebb magyarázatra. Az erre vonatkozó intézkedések, rendelkezések mindenesetre elismerést érdemelnek. De a seregnek ez az együtt-tartása hozta magával, hogy az nem igen mutathatott fel napi 20–30 km-nél nagyobb átlagos menetteljesítményeket, ami különben ily nagy, vegyes fegyvernemekből alakított seregkolosszusnál elég szépnek mondható. Viszont az előreszáguldó akindsik, akik június 27-én, amikor a fősereg még csak Nis tájékát érte el, két nap óta már Nándorfehérvár, illetve Szabács alatt portyáztak, az előbbinél jóval nagyobb, talán átlag napi 40–50 km-nyi menetteljesítményt is felmutattak. Konstantinápolytól Drinápolyig a távolság 220 km; ennek megtevésére a sereg zömének 10 napra volt szüksége, ami napi 22 km. átlagos menetteljesítménynek felel meg. A menet további folytatásánál a megfelelő adatok: Drinápoly–Philippopolisz, 160 km., 13 nap, átlagos napi teljesítmény 12 1/2 km., Philippopolisz – Szófia, 140 km., 7 nap, átlag 20 km., Szófia–Nis, 150 km., 8 nap, átlag 19 km., Nis–Krusevác, 50 km., 2 nap, átlag 25 km., Krusevác–Csacsak, 90 km., 3 nap, átlag 30 km., Csacsak–Szabács, 140 km., 6 nap, naponta átlag 20 1/2 km. Érdekes, hogy Csacsaknál a sereg zöme északnak fordult és csak Satornjanál tagozódott több oszlopra, holott a Szabács megostromlására szánt erők Csacsakról Valjevónak véve útjukat, talán könnyebben és gyorsabban jutottak volna el Szabács alá. Az is feltűnő, hogy az erősebb és fontosabb Nándorfehérvár ostrománál Szulejmán kezdetben a mindenesetre haditapasztalatokban gazdag Pirit bízta meg, míg ő maga, Achmed pasával Szabács alá vonult, de ennek megvétele után, mint annak idején látni fogjuk, igen helyesen ő is Nándorfehérvár alá sietett. Egyszóval a fiatal uralkodó katonai dolgokban egyáltalában, de főleg a vezetés terén mindjárt első alkalommal igen biztató bizonyítékát adta nem mindennapi talentumának és elismerésre méltó vezéri rátermettségének.

[1] Dselálzáde Musztafa (Thúry Török történetírók II, 124.) szerint a szultán elnöklete alatt tartott haditanács Achmed pasa tanácsára eredetileg azt határozta, hogy az egész sereg Szabács felé megy és annak megvétele után hídat vernek a Száván s a hadsereg azon átkelvén „a szerencsétlen király székhelyéül szolgáló Budun (Buda) városáig nyomuljon előre.” – Ferdi (Thúry Török történetírók II, 46.) szintén azt mondja, hogy a szultán eredetileg Buda elfoglalását tűzte ki céljául. Ezzel szemben az „okos” Piri Mohammed pasa nagyvezír azt a tanácsot adta, hogy „mivel Magyarországnak kulcsa Belgrád vára, mindenekelőtt azt kell elfoglalni… Ekközben az állam oszlopai civódván és vitatkozván, Achmed pasa – aki heves és nyers természetű, önfejű s a padisahnak irányában tanusított bizalmánál és magas állásánál fogva, elbizakodott ember vala – némely kedvelt egyének közbenjárásával győztes lőn s a padisah győzelmes hadjáratának gyeplője Bögürdelen (Szabács vára felé fordíttatott.” Ennek bevétele után azonban a szultán, mint látni fogjuk, mégis csak összes erejét Belgrád ostromára összpontosította.

[2] Nem sokat változtathat e nézetünkön a szultán által Belgrád eleste után az ozmán birodalom kádijaihoz küldött belgrádi fethnáméjának következő részlete (Feridun I, 515. nyomán Thúry, Török történetírók I, 376.): „Célom tulajdonképpen az volt, hogy a rossz úton járó tévelygők menedékhelyeként szereplő dölyfös királyt megalázzam és megtörjem, de amikor e tartomány jeles bégjeitől (t. i. a szendrői és boszniai pasáktól) tudakozódtam e dologban, azt válaszolták, hogy már rövid az idő. Reménylem, hogy idő folytán a kedvező alkalmat kilesve, végrehajtható lesz bosszúm. Ez okból most hadjáratom kantárszárát visszafordítom khalifaságom székhelye felé, hogy a győzhetetlen sereg kipihenhesse magát és visszatérhessen otthonába. – Kelt az áldott Ramazán hó végén, a 925. évben (vagyis az 1521. év augusztus 29. és szeptember 3-ika közötti időben) a belgrádi táborban.” A fenti érvelést már csak azért sem fogadhatjuk el, mert hiszen a Belgrádtól Budapestig terjedő mintegy 400 kmnyi távolság megtevésére, miután komolyabb ellenséges ellenállásra kilátás nem igen volt, mindössze 20–25 nap kellett s így legkésőbb szeptember végén, amidőn az időjárás Magyarországon katonai hadműveletekre a legkedvezőbb, a szultán serege már Buda alatt tanyázhatott, s akkor a döntő hadműveletek és harcok végrehajtására, ha ilyenekre egyáltalában sor került volna, a rosszabb időjárás beállta előtt még mindig két teljes hónap állott rendelkezésre.

[3] Lásd alább a 134. oldalon.