1520. szeptember 21-én meghalt Szelim szultán, akit egyetlen, a jeles uralkodói és hadvezéri tulajdonságokkal rendelkező és a keresztények által II., a törökök által I. Szulejmánnak nevezett fia követett a trónon. A magyar királyi tanács tagjai eleinte örültek ennek, mert azt hitték, hogy az új uralkodó legalább eleinte nemcsak békét hagy az országnak,[1] hanem hogy a változás kedvező alkalmat nyújt az idők folyamán elvesztett melléktartományok és végvárak visszaszerzésére is. Nézetük szerint a Szelimmel másfél évvel ezelőtt kötött fegyverszüneti szerződés ennek nem állhatja útját, mert a szultán halálával a vele kötött szerződés érvényét vesztette. Ezért tanácsukra a király az urakat és a megyéket felszólította, hogy zászlóaljaikat szereljék fel és az ország déli határszéleire küldjék.[2] Ezzel egyidejűleg Lajos király követségek útján értésére adta a pápának, Zsigmond lengyel királynak, a velencei köztársaságnak és a Wormsban éppen gyűlésező német fejedelmeknek,[3] hogy a törökök ellen támadó hadjáratra készül, mihez minél hathatósabb támogatásukat kéri.[4]

Az utóbbi események által elkedvetlenített pápa ezúttal csak üres ígéretekre szorítkozott; az óvatos lengyel király sokkal okosabb volt, semhogy a maga országát és népét egy újabb török bonyodalomba belekeverte volna; tagadó álláspontja annál feltűnőbb, mert a közte és a német lovagrend között kitört háborúban Lajos király nem rég a kalocsai és egri püspökségek bandériumait küldte segítségül, mely bandériumoknak jelentékeny szerepük volt a hadjárat kedvező befejezésében[5] s így ezt a szívességet most neki okvetlenül viszonoznia kellett volna; ugyancsak tartózkodólag viselkedett Velence is, mivel vele szemben a porta nagyon előzékeny magatartást tanúsított. V. Károly német császárt a spanyolországi bonyodalmak és az I. Ferenc francia királlyal kitört háborúja tartotta vissza a segélynyújtástól s végül a franciák királya titokban alighanem már most fontolóra vette a szultánnal való szövetség megkötésének előnyös voltát.[6]

Még mielőtt ezek a negatív eredményt tartalmazó válaszok Budára érkeztek volna, ott termett Behram, csausz a szultán követe még egy társával azzal az üzenettel, hogy az új szultán kész akár a fegyverszünetet meghosszabbítani, akár állandó békét is kötni, de csak az alatt a feltétel alatt, ha Magyarország évi adó fizetésére kötelezi magát, ellenkező esetben neki nyomban háborút kell üzennie.[7]

Ez a kijelentés azzal a hírrel kapcsolatban, hogy az új szultán egyidejűleg parancsot adott Jajca újabb ostromára, alaposan lehűtötte a királyi tanács tagjainak harcias hangulatát, de amikor híre érkezett, hogy Keglevics Péter, a jajcai vár parancsnoka, visszaverte az ellene támadásra indult török hadat, ismét az elbízakodottság vett erőt a királyi tanács tagjain, amelynek hatása alatt a még mindig feleletre váró Behram csauszt, a törökök szokását utánozva és viszonzásul illetve megtorlásul a Bélay Barnabás magyar követen ejtett fentebb említett sérelmekért, mint kémet fogságba vetették, majd Várday Pál püspök tanácsára, állítólag annak orrát és füleit lemetszve, ily megcsonkított állapotban küldték vissza Szendrőbe.[8]

Lehet, sőt valószínű, hogy a török követ fogságba ejtésénél az is játszott szerepet, nehogy neki alkalma legyen az ország készületlenségéről tudomást szerezni és erről a szultánt is informálni. E miatt Szulejmán iszonyú haragra lobbant és mihelyt 1521. február elején Behram csausz elzáratásáról hírt vett, tekintve, hogy időközben Ferhád pasa a keleten lángra lobbant lázadást elfojtotta, nyomban nagyarányú előkészületeket tett Magyarország megtámadására.

Közben megérkeztek Budára a külföldi fejedelmek negatív tartalmú válaszai s így a további teendők megbeszélésére a királyi tanács április 24-ére Budára országtanácsot hívott egybe, ahova a szabácsi és nándorfehérvári parancsnokokat is meghívták. Ezek szerint most már „a nemzetek – írja Horváth[9] – saját erejét kellett volna lehetőleg megfeszíteni fenyegetett fővégvárainak védelmére; de itt meg a viszály, önzés, pártfondorlat foglalkoztatá az elméket és kedélyeket.”

A végvárak állapota most sem állott sem a parancsnokok megbízhatósága, sem ellátás, sem felszerelés tekintetében a helyzet magaslatán. Héderváry Ferenc Nándorfehérvár egyik bánja hanyagnak mutatkozott, a másik bán, Török Bálint pedig, aki atyja Imre után vette a bánságot, még kiskorú volt s nagybátyjainak Sulyok István és Balázs szabácsi bánok gyámsága alatt állott. Ezért a királyi tanács Nándorfehérvárba új bánokat akart kinevezni. Ámde Sulyok István, aki gyámfiát szintén elkísérte a gyűlésre, semminő ígéretekkel sem volt rábírható, hogy a várat átadja, amíg a kormány a Török Imre által a várba fektetett költségeket meg nem téríti, sőt még abba se egyezett bele, hogy a várőrség királyi zsoldosokkal kiegészíttessék, mert mint mondá, „van ott elég fegyveres nép, csak azt lássa el a kormány eléggé ágyúval, lőporral, eleséggel.”[10] Ugyanez volt az álláspontja Héderváry Ferencnek is, akinek szintén követelései voltak a kormányon s aki a király által újonnan nándorfehérvári bánná kinevezett Báthory Endrét a várba bebocsátani nem volt hajlandó. Sulyok Istvánt és Héderváryt erre az udvari párt ellen irányuló ellenzékies magatartásra Verancsics szerint Szapolyay István erdélyi vajda ösztönözte s így azok az ifjú Törökkel együtt inkább hűtlenül elhagyták a gondjaikra bízott várakat, Szabácsot és Nándorfehérvárt, semhogy békésebb időre halasztották volna követeléseik kiegyenlítését. Még kellemetlenebb volt a naszádosok követelése, akik már három év óta hiába sürgették zsoldjuk fizetését és mivel mindig üres kézzel tértek vissza állomáshelyükre, ott rablásból tengették életüket. A király – mondja a szemtanú Szerémi[11] – szívesen kielégítette volna őket, de mivel jövedelmei az urak által kezeltettek, a szegénynek magának is alig volt miből élnie. Asztalára rendesen csak egy tál étel került, többször pedig éppen nem volt miből készíteni ebédjét és vacsoráját. Konyhamestere, Bosnyák Mátyás, sokszor koldulni volt kénytelen a főpapoktól s uraktól, hogy a királyi asztalt elláthassa. A naszádosok, látván, hogy most is hiába jöttek fel, két zászlójukat a királyi palota előtti kúthoz kötvén, kijelentették, hogy ők a királyt többé nem szolgálhatják s aztán a Dunán leevezvén, szétoszlottak.[12]

Ily körülmények között az országtanács, amelyben a pártok most is jobbára viszálykodással fecsérelték el a drága időt, úgyszólván semmit se végzett s bár, mint alább látni fogjuk, a veszély napról napra növekedett, a király és az urak nem sokat törődtek annak elhárításával, hanem ahelyett inkább magánügyeik elintézésével voltak elfoglalva. A király ugyanis most hozatta el aráját az országba; ezzel kapcsolatban országszerte, de főleg Budán hetedhét országra szóló dinomdánom folyt, mint hogyha Magyarország egén egyetlen felhőcske se jelezte volna a már készülődő nagy vihart.[13] Báthory István nádor, akinek szintén legelső kötelessége lett volna az ország védelméről gondoskodni, ugyancsak ezt az időt tartotta legalkalmasabbnak, hogy Zsófia mazóviai hercegnővel egybekeljen, ami 1521. június 11-én történt meg.[14] Ugyanaznap halt meg Bakócz Tamás és Szathmáry György püspök legsürgősebb dolga az volt, hogy annak örökébe lépjen, míg Szalkay kancellár a gazdagon jövedelmező egri püspökségbe tétette át magát.

Igy festettek az ország belviszonyai, amidőn az ország két legfontosabb, felette szánalmas állapotban levő végvára, Nándorfehérvár és Szabács felé az ellenség százezrei pusztító tornádó módjára hömpölyögtek feltartóztatás nélkül előre.

Szulejmán szultán ugyanis a Magyarország elleni támadást elhatározván, első haragos fellobbanásában eleinte mindjárt Buda elfoglalásán törte az eszét, később azonban Piri Mohammed pasa nagyvezír tanácsára első hadjárata céljául csak Szabács és Nándorfehérvár megvételét tűzte ki. Okulva Murad és Mohammed szultánok kudarcán, akik elégedetlen erővel indultak Nándorfehérvár megtámadására, Szulejmán roppant haderőt mozgósított az általa elhatározott magyarországi hadjáratra s ezzel egyidejűleg Oláhországot, Erdélyt Mehemet pasa, Lengyelországot pedig a tatárok által szándékozott megtámadtatni.[15] A mozgósított haderő zöme Konstantinápoly tájékán a halkai binári táborban gyülekezett s ahhoz még 300 kisebb-nagyobb öblű ágyú és nagymennyiségű ostromszer nyerte beosztását. Azonkívül rengeteg élelmiszer helyeztetett készenlétbe, amelynek szállítására Ferhád pasa Ázsiában 30.000 tevét szedett össze, a Fekete Tengerről pedig 40 nagy gálya (köztük 17 velencei) evezett Dánismend rejsz parancsnoksága alatt[16] a Dunán felfelé. Egyidejűleg a zvorniki bég a Drina folyón is szervezett egy kisebb hajóhadat, amelynek a hídépítéshez szükséges készletet kellett a Szávára szállítania.

Maga a szultán már február 19-én ért Halkali Binárba, de itt az előkészületek még jó sokáig tartottak, úgy hogy a sereg innen csak május 18-án indulhatott el. Május 27-én a szultán seregével Drinápolyba[17] ért, ahol négy napig pihenőt tartott, június 9-én Philippopoliszba, június 16-án pedig Szófiába ért, ahol ismét öt napi pihenő tartatott. Itt csatlakozott hozzá Ferhád pasa nagymennyiségű lőszer- és élelmiszerkészletekkel és a fentebb említett 30.000 tevével, amelyek a Boszporuszon át Európába vonva, a seregszükségletek szállítását végezték el. Az élelmiszerek legnagyobb részét az európai szandzsákok keresztény lakosságának kellett rendelkezésre bocsátania.

A török sereg ezúttal is a következő alakulatokból tevődött össze: az európai és ázsiai hadtestből; előbbit Achmed pasa ruméliai béglerbég, utóbbit Piri pasa, a nagyvezír vezette. Külön testületet képeztek a janicsárok és a szpahik, továbbá az azapi-k és az akindsi-k.[18]

A szófiai ötnapi pihenő alatt nyerte a török sereg végleges beosztását, ahol minden seregrész az őt megillető teve- (vonat-) részt is megkapta.

Szófiából június 19–20-án felkerekedve, Szulejmán serege június 27-én Nis környékére ért, mely város tekintendő a tulajdonképeni hadműveletek kiinduló pontjául. Ez időtájt, június 25-ike óta, az előreszáguldó akindsik már Nándorfehérvár és Szabács alatt portyáztak.

Szulejmán hadműveleti terve röviden összefoglalva következőleg nézett ki: serege egy részével Szabácsot, a másikkal Nándorfehérvárt akarta ostromoltatni. Ezt a szárazföldi hadsereget a Dunán a fentemlített 40 nagy gályából álló hajóhad volt hívatva támogatni és hogy a havasalföldi, moldvai és erdélyi vajdákat, valamint a lengyel királyt is lekösse, nehogy azok Magyarországnak, illetve a megostromlandó váraknak segítségére siethessenek, Mehemet Michalogli béget mintegy 80.000 főnyi akindsi, vagyis nyargalász és gyújtogató haddal jóval előbb Oláhországon át Erdélybe irányította, Lengyelországba pedig felhívására egyidejűleg 50.000 főnyi tatárhad tört be. Végül a boszniai pasa parancsot kapott, hogy saját és a hercegovinai és macedoniai szandzsákok haderejével a Száva–Dráva közti vidéket pusztítsa, fosztogassa.

Az akindsik fenmaradó része Omarbegoghli bég vezetése alatt többnapi térelőnnyel a fősereg előtt menve, rendes szokásuk szerint űzték rablásaikat és fosztogatásaikat. Ezek mögött Achmed pasa ruméliai béglerbég saját hadtestével Krusevácon, Kraljevón, Csacsakon át Szabács felé rendeltetett előre, míg a szultán a sereg zömével a néhány napi térelőnnyel előrerendelt Achmed pasát követve, június 29-én Krusevácot, július 2-án pedig Csacsakot érte el. Innen északnak fordulva, a sereg július 3-án a mai Grn. Milanovác tájékán levő Ramke nevű falúnál ütött tábort, ahonnan Piri pasa nagyvezír 1000 janicsárral, a szpahikkal és azapikkal Nándorfehérvár felé vette útját, míg a szultán a sereg többi részével Satornján át Achmed pasát Szabács alá követte, ahova július 8-án érkezett meg.[19]

[1] Marino Sanuto, Világkrónikája (Magyar Történelmi Tár. XXV, 189. old.) szerint az volt a közhiedelem, hogy „a dühös oroszlán után most a szelid bárány ült az ozmán trónra, aki eddig tisztán csak a tudományoknak élt és irtózik a háborútól.”

[2] Lajos királynak 1520 október végén Brandenburgi György őrgrófhoz intézett rendelete a müncheni kir. levéltárban.

[3] Balbi, Opera, I, 547. – Katona Hist. Crit. XIX, 243.

[4] Orio Lorenzo velencei követ 1520 november 14.-iki és december 12.-iki jelentése (lásd Firnhaber, Quellen und Forschungen zur Vaterländischen Geschichte, 81.)

[5] Lajos király levele Zsigmondhoz, Engelnél, Geschichte der Nebenländer des ungrischen Reichs, III/II, 218.

[6] Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein III, 326.

[7] Spandugino Cantacuscino, Vita di Sach Ismael, Sansovinonál, 90. old.: „Suo ambasciadore havea mandato a muntiar la guerra al Re d'Ungheria, se non gli dava il tributo.” – Egyébként az új szultán üzenete a Korán ama tanán és tételén alapult, hogy muzulmán uralkodó csak adófizetés kötelezettsége mellett adhat békét a keresztényeknek, ellenkező esetben a folytonos háború nemcsak meg van engedve, de egyszersmind vallásos kötelezettség is. (Lásd Kiss Lajos, Nándorfehérvár bukása 1521-ben, Hadtört. Közlemények 1889. évf. 390.)

[8] A török forrásokban, valamint Ibrahim nagyvezírnek 1534-ben Ferdinándhoz intézett levelében csak a követ fogságbavetéséről van szó; e levél erre vonatkozó passzusa következőleg hangzik: „Scitis, quod quondam rex Ludovicus, eo quod servum expugnatoris totius mundi incarceraverat, caput suum amisit.” Még világosabban fejezte ki magát a nagyvezír élőszóval Ferdinánd követei előtt, mondván: „Imperator misit ad Hungaros nunciatum, patrem suum esse mortuum, et se sedere in ipsius sede… Hungari vero istum oratorem ceperunt et conjecerunt in carcerem. Misit deinde alium zauss, quem similiter ceperunt.” Tubero is csak annyit mond: „Legato contra jus gentium retento.” Ugyanezt állítja Ortelius 1603-ik Chronológiájában, valamint Dillich is 1600. évi Chrónikájában.

Ezzel szemben Istvánffy, Regni. Hung. Hist. VII, 58. Azt állítja, hogy Behrum csauszt a tatai tóba fullasztották, Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 20. old. ellenben csak annyit mond, hogy a követet agyonütötték. Verancsics pedig, Az Landorfehirvár elveszésének oka című munkájában (Magyar Tört. Eml. Írók. III, 125.) szintén csak a követ fogvatartásáról beszél, de aztán hozzáteszi: „És midőn meghallották vóna, hogy a császár (t. i. Szelim) meghalt vóna… a két csausznak (t. i. Behramnak és társának) mind orrokat, fülöket, elmetélvén… a Dunán Fejérvár alá bocsájtják, kiket onnan Szendrőre kísértetnek alá.”

[9] Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 347.

[10] Verancsics, Monum. Hungar. Histor. III, 127.

[11] Szerémi György, Magyar Tört. Eml. Írók, I, 95.

[12] A Magyar Tört. Eml. Írók, I, 95. nyomán Horváth Mihály Magyarország történelme III, 347.

[13] Szerémi, Magyar Tört. Eml. Írók, I, 93.: „Et isti aulici videlicet Ladislaus More et Franciscus Batyáni et Lucas Rétházy et tales latrones pares… corizabant, simphonizabant, scortizabant cum puellis regine, quas duxerat secum de Germania, sub scamno et suc carpit.”

[14] Szalay Ágoston oklevélgyűjteménye, Bartalnál, III, K. XVI. old.

[15] Kapszali Elijahu kanadai rabbi 1523-ban írt törökországi történetében 400.000-nél többre teszi a szultán seregét. II. Lajos 1521 június 29-én, illetve 30-án a velencei dogéhoz, illetve VIII. Henrik angol királyhoz írt levelében a Belgrád ellen indított török sereget 200.000, Mehemet pasáét 80.000, a tatárokét pedig 50.000 főnyi erejűnek mondja. (Marino Sanuto, Chron. de Venezia 216–218. és Magy. Tört. Eml. Okmánytár V, 62–64.) – Zay, Az Landorfejirvár elveszésének oka (Magy. Tört. Eml. Írók, III, 159.) 300.000 emberről beszél, míg Francesco Massaro (Marino Sanutónál Chron. de Venezia 278.) csak 100.000 embert említ, mondván: a szultán „vene cum persone 100 milia, di lequal 30 milia erano da facti, el resto zentaglia senza arme con uno pezo di legno in man, com fama di non voler expugnar cita ne castello, ma venir dretto a Buda”. Ez mindenesetre túlzás. – Rónai Horváth Jenő, Hadikrónika I, 343. szerint közel 300.000 embert említ, de ez, figyelembe véve, hogy Szulejmán 1526-ban is csak mintegy 100.000 főnyi sereg élén jött be az országba, viszont igen nagy túlzásnak látszik. A török sereg létszáma most sem igen lehetett több 100.000 embernél.

[16] Dselálzáde Musztafa (Thúry Török történetírók II, 120.)

[17] A helységneveket lásd a IX/1. számú mellékleten.

[18] Hogy mit kell ez alakulatok alatt érteni, azt lásd a IX. rész 82–83., illetve a X. rész 141–142. oldalán. Az akindsiket ezúttal Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 20. és utána Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 203. találóan: „Renner und Brenner”-eknek nevezi, ami magyarul talán legjobban „nyargalászók és gyujtogatók” névvel adható vissza.

[19] Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II, 20. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 203. – Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika I, 343.