1503 július 23-án Anna királynőnek leánygyermeke született, akit anyja nevére kereszteltek. Ulászlónak e fölötti örömét nagyban ellensúlyozták a napról-napra fokozódó pénzügyi gondok, amelyek immár oly magas fokot értek el, hogy időnként már a háztartási költségekre szükséges pénzt sem tudta előteremteni.[1]

E baj szanálása céljából Ulászló az évről-évre megtartott országgyűléseken hiába kérte az adó felemelését, azt a rendek nem szavazták meg, de ha meg is szavazták volna, annak nagyobb része kellő ellenőrzés és a már nagyon elharapódzott hűtlen kezelés miatt amúgy is illetéktelen zsebekbe került volna. Az 1504. évi országgyűlésen Bornemissza János kincstárnok többek között kimutatta, hogy csupán az ország védelmére szükséges fegyveres erő ellátása évi 144.878 aranyba kerül[2] és hogy a rendes kamarai nyereség, amely alig haladta meg az 50.000 aranyat, még ennek az összegnek a fedezésére sem elegendő, nemhogy még a királyi udvari költségek is kitelnének belőle. Erre a rendek, szinte megfoghatatlan cinizmussal azt felelték, hogy miután a törökkel a béke megköttetett, a kiadások apasztása céljából a zsoldosok egy részét a végvárakból bizvást el lehet bocsátani. Nehogy pedig a hazára ebből veszély származzék, határozatilag kimondották, hogy a papság tartsa mindig készen ama zsoldos csapatokat, amelyeket tizedjövedelmeiből kiállítani köteles.[3]

Ebből láthatjuk, hogy a Bajezid szultánnal kötött előnyös béke ellenére az országban csak nem akart a rend és a nyugalom helyreállani. A rendek, sőt mondhatni majdnem az egész nemzet most már, amily mértékben ráunt Ulászlóra, époly ellenszenvvel kezdett viseltetni Miksa császár iránt is, aki Ulászló gyengeségét kihasználva, mindig jobban kezdte erőszakolni a magyar trónra való igényeit. Az ebből keletkezett hangulatot ügyesen használta ki Báthori István özvegye és ennek 18 éves fia, János, akik folyton nagyobbodó pártjuk segítségével azon munkálkodtak, hogy Ulászlónak fiúörökös nélküli halála esetére a Báthory-család tegye fejére Szent István koronáját. Az inkább Miksa, mint a többség óhaja felé hajló Ulászló a kérdés eldöntésére 1505 szeptember 28-ikára Pestre országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek október 12.-én a következő nevezetes végzést hozták: Az ország, mely korábbi, saját kebeléből választott nemzeti királyai alatt virágzó, nagy és hatalmas volt, külföldi királyok és idegenek kormányzása alatt ezek tunyasága, gondatlansága, hatalomvágya, családi ügyeik előtérbe helyezése és kifelé irányított tevékenysége folytán igen mélyre sülyedt. Ezek az idegenek magánügyeikkel elfoglalva, nemhogy elsajátították volna e szittya népnek szokásait és erkölcseit, – mely nép épúgy, amint ezt az országot vére bőséges ontásával és fiainak roppant feláldozásával szerezte, épúgy most is vassal, fegyverrel kész hazáját megoltalmazni, – hanem inkább dologtalanságnak és nyugalomnak, mint a fegyverforgatásnak hódoltak s így képtelenekké váltak az ország évszázados dicsőségét fentartani. Így történt aztán, hogy restségük miatt Ráma, Szerbia, Galicia, Lodoméria, Bolgárország és Dalmácia számtalan erősségekkel együtt idegen kézre jutottak, úgy hogy most már a végvidékek elszakítása után igen könnyen az ország belső részeit veszélyeztetik az ellenség megrohanásai. A rendek meg vannak győződve, hogy ez távolról sem történhetett volna, ha a magyar nép édes szülőföldje iránti vonzalommal nem idegen nemzetből, hanem saját kebeléből választott volna magának alkalmas királyt. Mert rövidség okáért nem is szólva II. Endrének, IV. Béla király atyjának, továbbá Lajosnak, Mátyásnak és Magyarország egyéb királyainak tetteiről és dicsőséggel viselt dolgairól, melyek által ezt a szittya népet nemcsak híressé, naggyá tették névben, fényben, hanem a föld kerekségén szerte áradó hírét egészen a csillagokig emelték: csak azt akarják a rendek kiemelni, hogy azok közül, akik a magyar nemzet kebeléből emeltettek a királyi polcra, egy sem ütött csorbát az országon, hanem mindannyian hasznára váltak és öregbítették azt. Ezzel szemben az idegenből behozottak nemcsak veszélybe döntötték, hanem olykor-olykor a hazafiak ellen kegyetlen ellenségként fellépve, rettenetes gyalázatba is sodorták ezt a népet. Hogy tehát a roppant bajnak és mindnyájunk kárának elejét vegyük … egyhangúlag elhatároztuk és rendeljük, hogy mostantól fogva örök időkig, valahányszor az ország királya fiúörökös nélkül kimúlna, soha semmiféle külföldit királyonkul nem választunk, hanem csak erre az állásra képes és alkalmas magyart kérünk fel, akit aztán közös akarattal, csakis a Rákos mezején és sehol másutt fogunk urunkul, királyunkul megválasztani…[4]

Ez a végzés kifejezetten a Szapolyai-család érdekében történt, amelynek tagjai, de kivált az özvegy Szapolyainé, szinte hihetetlen merészséggel szőtték a jövőjük megalapítására vonatkozó terveiket. Ifjabbik fiát, az alig 11 éves György grófot Szapolyainé Corvin János özvegyének 9-ik évében levő Erzsébet leányával jegyeztette el, 18 éves János fiának pedig a király 2 éves leányát, Annát szerette volna eljegyeztetni. Kapóra jött neki és pártjának, amely ezentúl nemzeti pártnak nevezte magát, hogy Ulászlót ekkor szélütés érte, úgyhogy felgyógyulásához kevés volt a remény; a nemzeti párt néhány tagja ekkor előadta kérelmét a beteg királynak, de ő kitérő, sőt majdnem tagadó választ adott, mondván, hogy neki nemcsak egészsége visszanyeréséhez és az élethez, hanem ahhoz is van reménye, hogy a királyné, aki ismét áldott állapotban volt, még fiúörökössel is meg fogja őt ajándékozni.

Ez időtől kezdve a nemzeti és a Miksát pártoló, úgynevezett udvari párt között, amelynek legkiválóbb tagjai Szathmári György pécsi püspök és alkancellár, Bornemissza János, Pruisz János és még többen voltak a főpapság köréből, rettenetes gyűlölködés folyt, mely utóbb a birtokok és jószágok kölcsönös pusztítgatását vonta maga után. Ebben a versengésben mindjobban a nemzeti párt kerekedett felül, főleg attól az időponttól kezdve, amikor köztudomásúvá vált, hogy Miksa császár német fejedelmektől és rendektől segítséget nyert, hogy Szapolyai János pártját legyőzve, Magyarországot a német birodalomhoz kapcsolhassa.[5]

Közben a király és neje az udvari párt tanácsára 1506 március 20-án és 27-én Miksa császárral szerződést kötött, mely szerint a királyi pár leánya, Anna, vagy ha ez elhalna, netalán később születendő nőgyermekük, Miksa császár unokájának, Ferdinándnak jegyeztetett el, kiköttetvén egyúttal, hogy azon esetre, ha a királyné fiút szülne, akkor az Ferdinánd nővérével, Máriával lépjen házasságra.[6]

Nemsokára ezután, 1506 április 18-án Miksa Grácból a magyar rendekhez intézett levelében jogát a magyar koronára nemcsak az Ulászlóval kötött szerződésre, hanem arra is alapította, hogy ő valóságos magyar, mert anyai ágon magyar királyok véréből származik, továbbá még azért is, mivel ő Neustadtban, a „magyar toronyban” született. Mindezeknél fogva – úgy állította be a dolgot Miksa – a rákosi végzés az ő igényein nem üthet csorbát s hogy a rendek Ulászló fiúörökös néküli halála után őt lesznek kötelesek elismerni királyokul.[7]

Sőt még ennél is tovább ment a harcias német császár. Május 1-én tudtára adta Ulászlónak, hogy részint ama adósság behajtása végett, amellyel neki a magyar korona a pozsonyi békekötés értelmében tartozik, részint a hűtlenek és lázadók megfenyítése végett haddal kénytelen megtámadni az országot, bízván abban, hogy Ulászló ezt neki nem veheti rossznéven, mert azt csak kényszerűségből és becsületének megvédése végett cselekedte.[8]

Erre Ulászló Miksát e ténykedései miatt, legalább színleg, a maga és az ország ellenségének kinyilatkoztatván, a további teendők megvitatása végett Székesfehérvárra országgyűlést hirdetett, mely közfelkelést elrendelvén, az összegyülendő sereg vezérletével Hédervári Istvánt bízta meg.[9] De ez a sereg csak lassan és kelletlenül gyülekezett s így Miksa, miután Sopron már májusban kaput tárt előtte, nemsokára Pozsonyt és a Csallóközt elfoglalván, június 24-én már Vasváron volt, ahonnan újból felszólította Ulászlót, akiről – úgymond – tudja, hogy csak kényszerítve nyilatkoztatta ki őt ellenségnek, hogy szerződésbeli kötelezettségének eleget téve, ne késedelmeskedjék az ő magyar örökösödési jogát elismertetni.[10]

Közben 1506 július 1-én Ulászlónak fia született, akit Lajos névre kereszteltek. Ez egészen más fordulatot adott az egész ügynek s annak hatása alatt a magyar király és a német császár megbízottai július 19-én a következő egyességet kötötték: Az ellenségeskedés mindkét részről megszűnik; mindkét fél visszavonja hadait s az elfoglalt javakat és az ejtett foglyokat kölcsönösen kiszolgáltatják. Ulászló, Miksa és a magyar rendek között béke, egyetértés és barátság legyen, mely a szerződő felek örököseire is kiterjedjen, stb. Ehhez Miksa még hozzátette, hogy mindazon jogait, amelyek őt eddigelé a magyarországi örökösödés tekintetében megillették, a jövőre nézve is fenntartja magának.[11]

Azonban Ulászlónak a fiúörökös születésén érzett örömét és boldogságát az anyának nehéz szülésből eredő hirtelen halála mély búbánattá változtatta át. Ez időtől fogva az amúgyis gyöngelelkű király búskomorságba esett és a közügyek vezetésétől teljesen visszahúzódván, egyedüli törekvése az volt, hogy csecsemő fiát Magyarország és Csehország királyává koronáztassa, ami meglehetős huzavona után 1508 június 4-én Székesfehérvárott[12] , illetve 1509 március 11-én Prágában[13] meg is történt.

Közben 1506 augusztus 19-én Sándor lengyel király is meghalt s utóda Ulászló legifjabb testvére, Zsigmond lett.

1507-ben Miksa császárrá koronázása céljából Rómába készült, azonban Velence megtagadta neki a területén való átmenetelt. Erre a felbőszült császár erőszakhoz nyúlt, de a velenceiek megverték csapatjait és osztrák területre betörve, Görzöt, Triestet, Pordenonét és Fiumét is elfoglalták. Ennek folytán Miksa római utazását feladva, bosszút forralt a köztársaság ellen s mindenekelőtt a harcias II. Gyula pápával szövetkezett, aki a köztársaság által eltulajdonított Ravenna, Faenza és Rimini városokat óhajtotta visszaszerezni. Hozzájuk csatlakozott még XII. Lajos francia király is, aki a milanói hercegség ama városai után áhítozott, amelyek Milano elfoglalásakor Velencének jutottak a nyujtott segítségért, továbbá Fernando, Spanyolország, illetve Aragonia királya, aki a köztársaságnak zálogba adott nápolyi erősségeket és kikötőket akarta váltság nélkül visszaszerezni. Ezek az uralkodók 1508 december 10-én Cambrayban egymással szövetségre lépvén, a hadjárat a következő évben megindult és XII. Lajos 1509 május 14-én Agnadellonál a velenceiek fölött fényes diadalt aratott. Ekkor a cambrayi ligában szövetkezett uralkodók azt a felhívást intézték az ép Csehországban időző Ulászlóhoz, hogy ő is küldjön egy megfelelő hadat Velence ellen, amely saját városán kívül már alig rendelkezik mással, mint a Magyarországhoz tartozó Dalmáciával. A békés hajlamú Ulászlónak aggályai voltak a ligához való csatlakozás tekintetében, mert attól tartott, hogy a törökök megtámadhatnák Lengyelországot, miáltal Magyarország is újabb háborúba kevertetnék utóbbival. Épúgy ellene voltak a ligához való csatlakozásnak a kormánytanács ama tagjai, akik mindenáron ellene voltak a Miksa császárral való szövetkezésnek, nehogy annak Magyarországra nézve már amúgyis veszélyes hatalma ezáltal még inkább megnagyobbíttassék.

A fontos kérdés megvitatására Ulászló 1510 március 12-ikére Esztergomba országgyűlést hívott egybe,[14] amely utóbb június 24.-ikére Székesfehérvárra tétetett át, de ezt az országban uralkodó pestis miatt nem a városban, hanem a Tata felé vezető út mentén, majd magában Tatában tartották meg már azzal az előre eltökélt szándékkal, hogy a döntést minél messzebb fekvő időpontra kitolják, mialatt Velencétől minél nagyobb előnyöket igyekeznek kicsikarni.

Még mielőtt az országgyűlés összeült volna, a pápától értesítés érkezett, hogy ő elvált a cambrayi ligától és kibékült a signoriával. Másrészt közben Jurisics Horváth Máté is visszatért Konstantinápolyból Bajezid szultán ama írásbeli kijelentésével, hogy neki sem Magyarországot, sem Lengyelországot megtámadni nincs szándékában; mivel továbbá Miksa császár követe, Cuspinianus (igazi nevén Spieshammer János), nemkülönben Helie Lajos francia követ is minden követ megmozgatott, hogy Ulászlót a cambrayi ligához való csatlakozásra rábírják, a határozatlan király csakhamar inogni kezdett.

Ily előzmények után nyilt meg a tatai országgyűlés s amikor ennek megnyitásakor a prímás a velencei köztársaság védelmére emelte fel szavát, többen szemébe vágták neki, hogy „meg van fizetve a köztársaság által!” A további tárgyalások folyamán a nagy többség a cambrayi ligába való belépés mellett döntött. Ehhez képest Ulászló Pasqualezzo velencei követet maga elé idézve, tanácsosai jelenlétében kijelentette, miszerint ő szilárdul el van határozva, hogy a köztársaság elleneihez csatlakozik, hacsak ez szép szerivel vissza nem adja Magyarországnak a jogtalanul elfoglalt Dalmáciát. A velencei követ erre válaszolni akart, de Ulászló anélkül, hogy meghallgatta volna, leszállt királyi trónjáról és belső termeibe vonult vissza. Ámde a visszamaradottak megnyugtatták Pasqualezzot, hogy a lezajlott jelent által a Velence elleni háború még távolról sem tekintendő megüzentnek. Az ezután következett társalgás és tárgyalás közben Perényi nádor bizalmasan értésére adta Pasqualezzonak, hogy mindazok, akik Dalmácia visszafoglalását követelik, alapjában véve nem ellenségei Velencének; csak meg akarják mutatni, hogy a prímás nem olyan hatalmas ember, mint aminőnek ő magát képzeli. A támadt nehézségek főoka abban rejlik, hogy a köztársaság mindig csak Bakócz kegyét kereste és csak őt jutalmazta, másokra ellenben nem volt tekintettel. Ő kész az ügyet a helyes vágányra terelni, feltéve, hogy a signoria az elért eredményt neki, nem pedig az esztergomi érseknek tudja be.

Beriszlói Péter fehérvári prépost és kancellár is azt jelentette ki, „ne csodálkozzék Pasqualezzo a fölött, hogy ő eddig kevés jóakaratot tanusított a köztársaság iránt; ő mindenekelőtt saját hazája javát és díszét köteles előmozdítani s e mellett be akarta bizonyítani, hogy annyi, sőt még nagyobb hatalma is van, mint az esztergomi érseknek, aki magát mindenhatónak képzeli”.

Ugyanekkor Corbaviai János gróf, a Velence ellen indítandó dalmáciai hadjárat egyik kijelölt vezére, kijelentette Pasqualezzonak, hogy miután a köztársasághoz híven ragaszkodik, nem fogadja el a vezéri tisztet; egyébként nem is hinné, hogy a tervezett hadjáratból lehetne valami, mert a királynak annyi pénze sincs, hogy saját háztartását elláthassa, a gazdag urak pedig oly fösvények, hogy e célra semmit sem áldoznak s végül Horvátország annyira szűkölködik élelmiszerekben, hogy két hétig sem képes 1000 katonát a szükségesekkel ellátni.[15]

Ezeket a kijelentéseket a velencei követ annál nagyobb örömmel vehette tudomásul, mert közben Olaszországból Velence újabb győzelmeinek és a francia hadak visszavonulásának híre érkezett be.

Már fentebb említettük,[16] hogy Ulászló a cambrayi ligához való csatlakozásra vonatkozó felhívást Csehországban kapta meg, ahova a mindjobban lábra kapott pestis elől gyermekeivel együtt elmenekült. 1509 február 17-én Prágába érve, fiának cseh királlyá való koronáztatását sürgette, amit azonban, tekintve, hogy a kis Lajoska himlőben megbetegedett, március 11.-ikére kellett elhalasztani.[17] Csehországban ezúttal Ulászló majdnem egy évig tartózkodott, anélkül, hogy ez a tartózkodás akár a maga, akár az ország javára vált volna.[18] Az említett év május 20-án a magyar urak kísérete és a csehek között csúnya uccai verekedésre került a dolog, amelynek folyamán néhány cseh, két magyar úr és a kísérethez tartozó 14 magyar vesztette életét. A dühös csehek a verekedés folyamán még a magyar urak lakásaiba is behatoltak, ahol zsarolni és fosztogatni kezdtek. Báthori István, Som Józsa utóda a temesi grófságban, csak azáltal tudta futva életét megmenteni, hogy amennyi aranya volt, azt mind odavetette menekülés közben a gyilkosoknak, akik a zsákmányon hajbakapva, már nem tudták a menekülőt utolérni. Ulászló a gaz merénylet okozóira kegyetlen büntetést szabott; akiken a magyaroktól eredő ékszereket és tárgyakat talált, azokat megnyúzatta. A magyar halottakat Szent Tamás egyházába temettette el, amelyet ez időtől kezdve a prágai polgárság jó hosszú ideig magyar kápolnának hívott.[19]

Ugyancsak 1509 nyarán Bogdán moldvai vajda afeletti bosszúságában, hogy Ulászló öccse, Zsigmond lengyel király vonakodott beleegyezni abba, hogy nővére Bogdán nejévé legyen, hatalmas sereggel Galiciára rontott, amelyet tűzzel-vassal pusztítani kezdett. Zsigmond július 24-én kelt levelében Ulászlót a köztük fennálló szövetségre emlékeztetve, segélynyujtásra hívta fel s ő maga 60.000 emberrel nyomban Bogdán ellen indult s annak városait, falvait Szucsaváig elhamvasztotta, majd október 4-én a Dnjeszter mentén kemény ütközetben a vajda hadait is tönkretette. Ulászló mindössze arra szorítkozott, hogy Bélai Barabás szörényi bánt és Korlátkövi Osvát komáromi főispánt közbenjárók gyanánt küldötte az ellenséges felek táborába s ezek 1510 január 23-án nagyban véve a status quo alapján ki is békültek.[20]

Ugyanekkor a Havasalföldön is újabb zavarok törtek ki. Radul vajda 1508-ban elhalálozván, utóda Micsne 1510 elején fellázadt bojárjai és talán egy országába betört török had elől is, Szebenbe menekült, ahol őt versenytársa, a karóvajdának Magyarországon élősködő fia, Dancsul, egy Jaksics nevű szerb segítségével megölte. A szebeni polgárság e véres tett által városának becsületét és jogait sértve látván, a gyilkosokat nyomban kivégezte és Péter bazini gróf, országbíró és erdélyi vajda a szebeniek eljárását 1510 március 14-én kelt ítéletével helybenhagyta.[21]

Közben Ulászló 1510 március elején az országtanács sürgetésére útnak indult Magyarország felé és Kremsierbe érve, annak hírére, hogy a pestis még mindig nem szünt meg teljesen, gyermekeit Morvaországban akarta visszahagyni. Kremsierben a Trencsénből 200 lovas élén átjött Szapolyai István újból megkérte a kis Anna királyleány kezét, de Ulászló ismét tagadó választ adott. E fölötti neheztelésében Szapolyai fenyegetőleg azt mondta a királynak: „Ha Felséged gyermekei nélkül érkezik vissza az országba, akkor Buda várának kapuit bezárva találja.” Ulászló úgy tett, mintha a fenyegetést nem hallotta volna, de azért gyermekeivel együtt kelt útra, nem ugyan Budára, hanem Visegrádra.[22] Innen vezette a velencei hadjáratra, – amelyre a cambrayi lígában szövetkezett hatalmak folyton unszolták – és a török béke meghosszabbítására vonatkozó tárgyalásokat. Előbbinek ügyében 1510 július 25-én Beriszló Péter kancellárt és Sárkány Ambrus pozsonyi főispánt küldte Miksa császárhoz, akivel ugyanazon év október 1-én Konstanzban a következő megállapodás jött létre: A magyar király a jövő (1511.) év április 1-én megkezdi a Dalmácia visszahódítását célzó hadműveleteket s azonkívül Istriában és Friaulban működő szövetségeseit is segíti és a fegyvert csak akkor teszi le, ha már mindannyian visszaszerezték az őket jogosan megillető területeket. Viszont a császár, XII. Lajos francia és Fernando spanyol király kötelezik magukat, hogy ugyancsak április 1-én szintén megtámadják Velencét és békét csak akkor kötnek, amikor Magyarország Dalmáciát tényleg visszaszerezte. A dalmáciai hadjárat céljaira a császár Ulászlónak 1000 gyalogost és 12 ágyút, Francia- és Spanyolország pedig 24 hadi- és 6 teherszállító hajót bocsátanak rendelkezésre három hónap tartamára.[23] Ez a szerződés azonban következmények nélkül maradt, mivel Velence közben visszaadta a pápának a romagnai városokat, Fernando királynak pedig a nápolyi kikötőket, mire mindketten kibékültek a signoriával, hogy aztán azzal együtt előbbeni szövetségesük, a francia király és a német császár ellen hadba szállva, „a barbárokat” kikergessék Itáliából. Hogy Magyarország is visszatartassék Velence megtámadásától, II. Gyula pápa Ulászló magyar és Zsigmond lengyel királyt a törökök elleni hadjáratra ösztökélte. E fölötti felháborodásukban Miksa császár és XII. Lajos király 1511 május 16-án néhány bíboros által az egyház reformálására Pisaba zsinatot írattak ki, mellyel szemben a pápa Rómában ellenzsinatot hirdetvén, Fernando spanyol királlyal és Velencével az úgynevezett szent szövetséget hozta létre s ahhoz a magyar királyt is csatlakozásra szólította fel.[24] Ámde Magyarország épúgy, mint a cambrayi lígában, a szent szövetség kötelékében sem fejtett ki említésre méltó tevékenységet s viszont ezekből a szövetkezésekből ő sem volt képes a maga számára bármily néven nevezendő előnyöket biztosítani.[25] Egyébként a szent szövetség háborúskodásának az lett a vége, hogy 1512-ben sikertelen hadműveletei következtében mindenekelőtt Miksa császár kényszeríttetett fegyverszünetre s nemsokára ezután XII. Lajos magára hagyatva, végleg kiszoríttatott Olaszországból.

Közben Ulászló 1510 őszén, miután ekkor Magyarországon a pestis újult erővel tört ki, gyermekeivel együtt előbb Morvaországba, majd innen Sziléziába utazott s annak fővárosába, Boroszlóba, 1511 január 29-én érkezett meg. Itt Ulászló a maga és Lajos fia nevében a rendek hódolatát akarták fogadni, de az ünnepély elé váratlan akadályok gördültek. Ulászló magyar kíséretének az volt az álláspontja, hogy amíg Szilézia az 1478-ban váltságdíj gyanánt kikötött[26] s Ulászló trónraléptekor a királyválasztási feltételek keretében újból helybenhagyott 400.000 aranyat le nem fizeti, addig Magyarország tekintendő Szilézia hűbérurának s így a rendeknek Ulászlónak, mint magyar királynak kell hódolniok; ezzel ellentétben a sziléziaiak a cseh korona hűbéreseinek vallván magukat, ők csak a cseh király előtt voltak hajlandók hódolatukat bemutatni s így a tervezett ünnepélyből semmi sem lett.[27]

Boroszlóba hívta meg Ulászló öccsét, Zsigmond lengyel királyt is fontos családi és külpolitikai ügyek megbeszélésére. Ez azonban Tomicky Péter krakói dékánt küldte el teljhatalmú megbízottaként a következő üzenetekkel: a) Zsigmond király a pápa sürgetéseinek ellenére kívánatosnak tartja, hogy Bajezid szultánnal újabb háború mellőzése mellett a lejáró fegyverszünet minél hosszabb időre megújíttassék; b) hogy a moldvai vajdát a perekopi tatárok ellen okvetlenül segíteni kell; c) hogy a magyar-lengyel határ szabatosabb megállapítását vegyes bizottságra kellene bízni s végül d) hogy valamit tenni kellene Albert brandenburgi határgróf, a németrend poroszországi nagymestere ellen, mivel az vonakodik a lengyel királlyal szemben tartozó hűségesküt letenni.

Erre Ulászló 1511 április 12-én következőleg válaszolt: a törökkel kötött fegyverszünet meghosszabbítása tekintetében egy nézeten van Zsigmond királlyal, ezt az ügyet, valamint a közös határszélek és a moldvai vajda segítségének kérdését a legközelebbi országgyűlés elé terjeszti, amelynek határozatáról öccsét nyomban értesíteni fogja, aki nézete szerint helyesen cselekedne, ha Albert határgróffal szemben legalább még egy ideig elnézőleg viselkednék.[28]

A fentieken kívül Tomickynek még az a titkos megbizatása is volt, hogy Ulászló hozzájárulását megnyerje Zsigmond királynak Szapolyai Borbálával tervbe vett házásságához, amit a lengyel követ ügyes raffinériával el is ért.[29]

Sziléziából Ulászló április utolsó tizedében Budára tért vissza, ahova az említett hó 24-ikére országgyűlés volt hirdetve,[30] amelyet azonban csak május 3.-ikán lehetett megnyitni. Ezen Ráskai Balázs tárnokmester mindenekelőtt a király ama üzenetét tolmácsolta, melyben ez a rendeket a törökök részéről fenyegető veszedelemre figyelmeztette. Az előterjesztés hangsúlyozta, hogy Horvátország utolsó maradványai is elvesznek, ha kellő oltalomban nem részesülnek; Jajca falait a földrengés annyira megrongálta, hogy ha erődítményei ki nem javíttatnak, a vár újabb ostromot már nem képes kiállani; a moldvai vajda, ha segítséget nem kap, meghódol a szultánnak, ami nagy hátrányt és szégyent jelentene a magyar koronára, „mert Moldva elfoglalása után (amitől Isten mentsen) nehéz volna a törököket és tatárokat Erdélytől és a korona többi részeitől távol tartani.”

Ezek az aggályok határozottan indokoltak is voltak, mert a királyhoz és az országgyűléshez Zsigmond lengyel királytól és Bogdán moldvai vajdától érkezett követek előadása szerint a perekopi tatárok, akik Moldvát a múlt évben elárasztották és kirabolták, most új betörésre készültek, a szultán legifjabb fia és Trapezunt helytartója, Szelim, valamint a tauriai khán fia, Karczik pedig hatalmas sereg élén a Dnjeszter felé közeledtek. Zsigmond és Bogdán ezeket a hadmozdulatokat joggal maguk ellen irányítottaknak gondolták, holott – mint utóbb kiderült – Szelimnek, ki atyja megbuktatását határozta volt el, csak az volt a célja, hogy az atyjához hű védőrség által védett Akjerman elfoglalása által magának itt minden eshetőségre támaszpontot biztosítson s aztán hadait Drinápolynál vonta össze, ahonnan útnak indult fenti tervének megvalósítására. Ezt persze a moldvai vajda, Zsigmond lengyel király és Ulászló előre nem tudhatták s így utóbbi az erdélyi vajdává kinevezett Szapolyai Jánost és Báthori István temesi grófot nyomban a gondjaikra bízott országrészekbe küldötte, a zászlós uraknak s a veszélyes területhez közeleső megyéknek pedig meghagyta, hogy hadaik felét július 23-ig Nagyváradra küldjék Héderváry István parancsnoksága alá, másik felét pedig további rendelkezésig készenlétben tartsák.[31]

Az országgyűlés rendeihez intézett másik kívánsága az volt Ulászlónak, hogy azok minden jobbágytelekre egy-egy forint adót vessenek ki. Ezt a kívánságot az országgyűlés kedvezőtlenül fogadta, több szónok a király gyengeségét és a pénzügyek és az állami vagyon zavarteljes hűtlen kezelését tette szóvá; nemrég ugyanis a kincstár hűtlen kezelése miatt Batthyány Benedek kincstárnokot nemcsak hogy felmentették állásától, hanem még börtönbe is vetették.[32] Mindazonáltal az országgyűlés hosszas vita után mégis megszavazott 70 denárt, még pedig ötvenet az ország, huszat pedig „a királyi konyha” szükségleteinek fedezésére, de ennek a mindössze 80.000 forintra becsült adónak a behajtását nem a kincstárnokra, hanem két külön e célra választott biztosra bízta, kiket súlyos büntetések terhe alatt az adó lelkiismeretes behajtására és a jövő országgyűlésen pontos számadástételre kötelezett. Más biztosokat az országgyűlés a végvárak megvizsgálására és az erődítmények kijavítására küldött ki.[33]

Ezek után az országgyűlés a török békekötés és a velencei hadjárat ügyével foglalkozott. Ugyanis május 11.-ikén török követség érkezett Budára, mely a szultán nevében a béke meghosszabbítását kérte. Ulászló és az urak erre hajlandók voltak, de csak úgy, ha Velence, Lengyelország és Oláhország is belefoglaltatik a békekötésbe. Miután azonban a török követek erre felhatalmazva nem voltak, a tárgyalások megszakadtak.

Július elején az országos tanács felhívta a még mindig Budán tartózkodó Pasqualezzo velencei követet, hogy segítségére legyen a törökök elleni készülődésben, amit az meg is tett, bár az ő értesítései szerint török támadástól nem kellett tartani. Az események tényleg neki adtak igazat, mert szeptember közepén megjött a szultán írásbeli válasza, hogy Velence és Lengyelország belefoglalásával a békét öt esztendőre meghosszabbítja.

[1] Erről az ínségről Schlechta János, Ulászló cseh titkára, egyik levelében a következőket írja: „Mi itt az arany és ezüst halmok közepette a királlyal ínségben élünk és abban sinylődünk továbbra is. És ha Őfelsége a maga ügyeiről másként nem gondoskodik, miután a baj egyre nő és mind súlyosabban nehezedik ránk, attól tartok, hogy vele együtt valamennyien kénytelenek leszünk az országot elhagyni."”(Kovachich, Suppl. ad Vest. Com. II. 303.)

[2] Kovachich, Suppl. ad Vest. Com. II, 310.

[3] Corpus juris Hung. I, 315.

[4] Pray, Annal. IV, 313. – Gróf Batthyány Ignác, Leges Ecclesiasticae I, 562. – Katona Hist. Crit. XVIII, 425. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 332. – Jászay Pál, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, 155.

[5] De Roo, Hist. Austr. XII. – Häberlein, Auszug der Reichshistorie IX, 305. – Höfler, Archiv für Kunde oesterr. Geschichte. XII, 371.

[6] Kollár, Auct. Diplomaticum ad Ursinum Velium de bello Pannon. 324.

[7] Horváth István, Verbőczi István emlékezete II, 76. szám.

[8] Miksa levele Ulászlóhoz. – Pray, Hist. regum Hung. II, 534 és Epistolae Procerum I, 53.

[9] Wagner, Analecta Scepus, IV, 35. – Pray, Epist. Proc. I, 60.

[10] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. 450.

[11] Kollár, Auctar. Dipl. 270. – Cziráky, Disquis. hist. de modo consequ. summum inperium Hung. 123.

[12] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. 455. G Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 57.

[13] Palacky, Geschichte von Böhmen V, II, 4.

[14] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. III, 351.

[15] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 55. – Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél IX, 4. – Raynald, Annal. eccl. az 1508. évhez. – Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története IV, 390.

[16] Lásd a 66. oldalon.

[17] Palacky, Geschichte von Böhmen V/II, 4. fej.

[18] Fesslers Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein III, 286: „Seine Anwesenheit brachte dem Lande keinen Nutzen; die Böhmen überzeugten sich, dass der fast kindisch gewordene Mann, der trübsinnig, wie in tiefe Gedanken versunken in den königlichen Gemächern auf – und abging, das willenlose Werkzeug seiner Umgebung und gänzlich unfähig sei, dem Kampfe der Parteien, der eingerissenen Unordnung und den Unterschleifen der Staatsbeamten Schranken zu setzen.”

[19] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 58. – Dubravius, Historia Bohemica XXXII. – Goldast, Comment de r. Bohemiae juribus II, 324. – Brutus, Praynál, Annal. IV, 334.

[20] Dogiel, Cod. Dipl. I, 607. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungr. Reichs. III/II, 160.

[21] Oláh Miklós, Hungaria XII, 4, Bélnél, Apparatus ad hist. Hung. Monumentorum dec. I. – Eder, Observat. crit. et pragm. 178. – Engel, Gesch. der Nebenländer etc. IV/II, 194.

[22] Dubravius, aki a jelenetnek tanuja volt, Hist. Bohemiae XXXII. – Pray, Hist. reg. Hung. II, 566 és Annal. IV, 337. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 59.

[23] Horváth Mihály, Magyar Történelmi Tár IX, 84. – Wenczel Gusztáv, Új Magyar Múzeum 1851. évi VIII. füzet.

[24] Richer, Hist. concilior. general. Lib. IV, c. 2.

[25] Bembo Péter, Hist. Venet. IX. – Guicciardini, Storia d'Italia VIII. – Raynald, Annal. az 1508–1512. évhez. – Leo, Geschichte des Mittelalters és ugyanő: Geschichte der italianischen Staaten.

[26] Lásd a IX. rész 199. oldalán.

[27] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 59. – Curaeus, Annal. Siles. 228.

[28] Fessler, Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen V, 863: Sigismundi r. Poloniae ad Vladislaum r. Hung. et Boh. legatio, quam obivit Petrus Tomicki, arhiadiac. Cracoviensis et secretarius regius in conventu Wratislaviensi die 25. martii 1511. Eredetije a boroszlói levéltárban.

[29] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 60. – Engel, Actenmässige Skizze der Unternehmungen Johann Zapolyas in Schedius Zeitschrift von und für Ungarn I, 162.

[30] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 354.

[31] Ulászló levele Hérderváry Istvánhoz, Praynál, Epist. Procer. I, 78. – Jodocus Decius, Rer. Polon. II, 313.

[32] Pray, Annal. IV, 338.

[33] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet történelme IV, 394.