Ulászlónak mindenekelőtt nem volt semmi kifogása és szava az ellen, hogy Miksa német császár az osztrák tartományokat szinte játszva újból a maga jogara alatt egyesítette. Mátyás másik nagy szerzeményét, Sziléziát és Morvaországot hallgatagon ismét Csehországhoz tartozandónak ismerte el. A magyar korona és trón öröklése tekintetében János Albert öccsével a nemzet nagy többségének hozzájárulása nélkül, sőt határozott ellenkezése dacára oly könnyelmű igéreteket tett, sőt azokat szerződésileg is megerősítette, mintha ezek a javak nem az egész nemzet, hanem a saját maga korlátlan tulajdonát képezték volna. A János Albert öccsével Moldvára vonatkozólag suttyomban létrejött megállapodás ugyancsak elítélendő.
Hogy ezenfelül az ország kincstárába adó címén és az idegen hatalmak részéről a török háború financirozása céljából segélyképpen befolyt összegeket a király elköltötte és az ellen sem tett úgyszólván semmit, hogy az állami pénzek kezelésével megbízott közegek telt marokkal szórják a nagy összegeket az államkasszából saját zsebeikbe. Mindezek a körülmények immár odajuttatták az országot, hogy abban a király, a kormány és a törvények iránti tisztelet fokozatosan mindjobban alábbszállt, amit Ulászló mindsűrűbben panasz tárgyává tett.
Hogy ily körülmények között a súlyos bajokkal küzdő ország egyelőre még kikerülte a török veszedelem képében a Damokles-kardként feje fölött függő katasztrófa bekövetkezését, az főleg az akkori külpolitikai konstellációnak volt köszönhető. A pápa mint az egész kereszténység feje már nem nézhette tovább ama rettenetes vérengzéseket és kegyetlenkedéseket, amelyeket a törökök napirenden levő portyázásaik révén a velük szomszédos államok keresztény lakosaival szemben elkövettek. Ugyan e vérengzések átkát kellett Velencének a maga testén, előbb csak a nemrég megszerzett Dalmáciában, hovatovább azonban már ősi területének Friaullal határos részeiben is eltűrnie és elszenvednie. De ennél még százszor több sebből véreztek Ausztriának és a német birodalomnak déli tartományai, főleg Stájerország déli része, Krajna, Karinthia, Friaul, sőt utóbbi időben az ezektől még tovább nyugatra fekvő területek is. A közös érdek tehát azt kívánta volna, hogy mind e tartományok urai és fejedelmei egymással kezet fogva vegyék fel a harcot a mindnyájukra nézve egyformán nagy veszedelmet jelentő ozmánság béklyóbaszorítása érdekében. A telhetetlen kapzsiságon alapuló ádáz politika szempontjai azonban éket vertek a török részről egyformán veszélyeztetett fejedelmek közé. Egységes összefogás helyett így keletkezett a nyugati hatalmak kebelén belül az említett, talán még inkább egymás, mint a török ellen agyarkodó két nagy párt, a francia király, illetve a német császár vezetése és irányítása mellett, amelyek mindegyike, főleg a török veszedelemmel kapcsolatos kérdésekben, Magyarországot is a maga érdekkörébe igyekezett bevonni, illetve szövetségesévé megnyerni. Ily széthúzó politikai mentalitás mellett született meg mindkét párt részéről az említett nagy és hatalmas török elleni hadjárat gondolata Magyarország, illetve a magyar király fővezetősége mellett, mely hadjáratban azonban a német császár égisze alatt álló párt minél kevesebb anyagi és még kevesebb véráldozattal, a francia király, a pápa és Velence által képviselt párt ellenben elég bőséges pénzbeli segítséggel, de csapat- illetve seregszolgáltatás tekintetében szintén csak minimális hozzájárulással akart participálni. Csakhogy ily módozatok mellett a tervezett nagyszabású török hadjárat már kezdettől fogva halva született eszmének volt tekinthető, mert egyedül Magyarország távolról sem volt képes oly hatalmas sereg talpraállítására, amellyel a törökök tönkretevését és Ázsiába való visszaszorítását sikerre való kilátással megkezdeni és véges végig végrehajtani is lehetett volna. Az évtizedeken át eddig szerzett tapasztalatok nyomán ezzel már eleve mindenki, főkép pedig Ulászló, a mindenható Bakócz[1] és kormányának többi tagjai is egytől-egyig tisztában lehettek. Hogy ennek dacára mégis vállalták a megbizatást, annak egyedüli oka az volt, hogy felette szorult pénzügyi helyzetük mellett semmikép sem akarták a kilátásba helyezett igen tekintélyes segélyösszegeket kezükből kiengedni, bár előre meg voltak róla győződve, hogy azt a célt, amelyet nekik a felveendő pénzbeli támogatás mellett elérniök kellene, még csak meg sem közelíthetik. Ilyenformán ama elhatározásuk, hogy a felkínált összeget ennek ellenére elfogadták, már kezdettől fogva az irrealitás bélyegét viselte magán. Világosan kitűnik ez Ulászlónak és a kormánynak összes intézkedéseiből, amelyekből kétségbevonhatatlnaul megállapítható, hogy nekik eszük ágában sem volt komoly háborút indítani a török ellen; hanem csak néhány határmenti fogoly- és zsákmányszerzéssel kapcsolatos portyázást hajtottak végre, hogy Velence és a többi szövetségesek s felkínált segélypénzek kiadását meg ne tagadhassák és hogy a pápa Bakócznak a kilátásba helyezett bíbornoki kalapot megküldje, ami még az 1500. év folyamán tényleg meg is történt.[2]
A másik szerencsés véletlen, amely miatt a halál torkába rohanó Magyarország még némi haladékot kapott, Bajezidnak ázsiai elfoglaltsága és ott támadt újabb kelemetlenségei voltak, amelyek arra birták a különben sem túlharcias szultánt, hogy ő maga kínálja meg Ulászlót nem is remélt kedvező feltételek mellett egy hosszabblejáratú békével, hogy ezalatt az ázsiai dolgokat nyugodtan és lehetőleg véglegesen rendbe hozhassa. Hogy Ulászló és kormánya, tekintettel arra, hogy a legfőbb támogató, Velence immár becsukta erszényét, kapva kaptak az alkalmon és siettek megkötni a békét, azon valóban nem csodálkozhatunk; ez annál kívánatosabbnak látszott, mert a velencei birtok most már megszünvén hadakozási területnek lenni, ezután a török hadak még inkább a magyar területekre vethették rá magukat.
János Albert moldvai kudarca úgylátszik alaposan kiábrándíthatta nemcsak őt, hanem Ulászlót is, mert csak ez teszi érthetővé, hogy a két testvér között 1498-ban megkötött szövetségi szerződésben már István vajda is újból mint magyar, illetve lengyel barát szerepel. Ez a köpenyegforgató tény egyébként újabb elvitázhatatlan tanuságot tesz a ravasz vajda kétszínű politikája mellett, de másrészt nem is csodálkozhatunk, hogy ő, két malomkő közé szorítva, hol az egyik, hol a másik oldal felé hajlott, sőt, mint a fentemlített hétévi fegyverszüneti szerződésekből is kitűnik, tartománya békéjét egyszerre két-három felé fizetett adóval tudta csak fentartani és biztosítani. Hasonló helyzetben volt a mindenkori havasalföldi vajda is.
Azt az egyet nem vitathatjuk el, hogy Ulászló a fentemlített 7 évi fegyverszüneti szerződés megkötésénél nemcsak a magyar, hanem az összes nyugati keresztény államok érdekét is szem előtt tartotta és a szultán csodálatosképpen még ezt a feltételt is elfogadta, csakhogy Európában nyugtot nyerve, egész erejével ázsiai riválisai és rendbontói ellen fordulhasson.
A magyar csapatok ellenséges területre végrehajtott portyázásáikat ezúttal is a megszokott elannal és igen szép eredménnyel oldották meg. Ez annál könnyebben ment, mert hiszen útközben egyenértékű ellenséggel sehol sem találkoztak. Corvin János ezúttal nemcsak mint ügyes seregvezető, hanem mint a királyi menyasszony nászmenetének lovagias megoltalmazója is magára vonja figyelmünket. Nem sokkal ezután, 1504 október 12-én, a jószívű, szelíd, fenkölt gondolkozású, finom érzésével korának vad és durva szokásai és erkölcsei közepette messze kimagasló, az országban közkedveltségnek örvendő, mindössze 35 éves herceg megszűnt élni, Frangepán Beatrix nejétől két gyermeket, Kristófot és Erzsébetet hagyván hátra.
Ezek a portyázások természetesen a kereszténység és ozmánság között fennálló nagy vitás kérdést még csak egy lépéssel sem hozták közelebb a megoldás felé; az most már, miután a törökök időközben Európában is annyira szilárd gyökeret vertek, nem ehhez hasonló apróbb csetepatékkal, hanem csakis komoly, döntő hadműveletekkel, esetleg évekig tartó intenzív háborúskodással lehetett csak dülőre juttatni, amihez az összes európai keresztény fejedelmek vállvetett munkája lett volna szükséges, amire azonban számítani egyáltalában nem lehetett.
[1] Marino Sanuto szerint (Történelmi Tár XIV, 192: „El cardinale di Istrigonia est alter rex in regno.”
[2] Lásd VI. Sándor pápának Ulászlóhoz intézett, 1500 szeptember 28-án kelt levelét. Tört. Tár, XIV, 173.