XI/1. számú melléklet.

Az Ulászlóval 1494-ben Lőcsén kötött megállapodás[1] folyományaként János Albert lengyel király 1497 tavaszán 80.000 főnyi sereggel meglepőleg átlépte a moldvai határt és a tartomány fővárosa, Szucsava előtt ütött tábort. A megrémült István vajda a törököktől, tatároktól és a magyar kormánytanácstól kért segítséget, mely utóbbi, mit sem tudván az 1494-ben az ép Csehországban távollevő Ulászló és öccse a lengyel király között titokban létrejött paktumról, követeket küldött János Albert királyhoz, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a magyar koronához tartozó tartományt ne háborgassa.

István vajda a segítségére jött törökökkel, tatárokkal és mintegy 2000 főnyi székely csapattal ellentámadásba ment át és a nem valami elsőrendű lengyel csapatokat hamarosan kiverte országából. Most aztán a szultán küldött egy 80.000 főnyi sereget Lengyelországba, miután a János Albert királlyal kötött fegyverszünet már a múlt évben amúgy is lejárt.[2]

Erre az 1497. évi nyár végén Magyarországba visszatért Ulászló, hogy öccsén segítsen, követeket küldött Bajezid szultánhoz, azt kívánván tőle, hogy miután Lengyelország őt, mint az elhalt Kázmér király elsőszülöttét még János Albertnél is inkább megilleti s miután közte és Bajezid között békés viszony áll fenn, szüntesse meg Lengyelország háborgatását, mert különben ő maga is kénytelen volna annak védelmére fegyvert fogni. Végül arra kérte Ulászló a szultánt, hogy a kettejük között fennálló békeszerződésbe két testvére, János Albert a lengyel király és Zsigmond litván nagyherceg, sőt ha lehet, Miksa német császár is befoglaltassék, vagy ha ez utóbbi akadályokba ütköznék, legalább ígérje meg, hogy hadai ezentúl nem fognak Horvátországon át a német császár, illetve római király tartományaiba betörni.[3]

Erre a mindenesetre kissé különös és fenhéjázó üzenetre a szultán azzal felelt, hogy 1498 tavaszán újabb hadakat küldött Lengyelország nyakára, amelyekkel karöltve István vajda egészen a Visztuláig nyomult előre, a közbeeső lengyel városokat, Lemberget, Przemyslt, Jaroslaut stb. mind kifosztván és felperzselvén s azután 100.000 fogollyal tért vissza tartományába.

Erre Ulászló 1498 július 20-án János Albert öccsével szoros szövetséget kötött a török ellen, amelybe István moldvai vajda is befoglaltatott a következő feltételek alatt: mindkét király tartományának békés birtoklását biztosítja neki, aminek ellenében ő a lengyel foglyokat szabadon bocsátja, tartományát a törökök elől lehetőleg elzárja és azok mozgolódásairól a két királyt idejekorán értesíti, akiknek részéről a legmesszebbmenő támogatásra tarthat számot.[4]

Még ugyanazon év november havában egy újabb hatalmas török had tört be Bali Malkodsogli bég szilisztriai helytartó parancsnoksága alatt Lengyelországba anélkül, hogy István vajda képes lett volna annak útját állani, sőt Ulászló és János Albert sem tehetett semmit ellene. Ez a had a Dnjeszter forrásvidékéig hatolt előre, útközben mindent feldúlván és kifosztván. Ámde a korán beállott hideg időjárás és nagy havazás, valamint az ennek nyomában járó eleséghiány a török csapatok vesztét okozta. Miután azok a visszavonulást csak későn kezdték meg, annak folyamán az emberek ezrivel vesztek el, a megmaradottak legnagyobb részét pedig István vajda tette tönkre a Prúton való átkelésük alkalmával lengyel subákba bujtatott emberei által, úgy hogy állítólag csak mindössze 10.000 töröknek sikerült ismét a Dunán átjutnia. Ennek a cselnek az alkalmazását István azért tartotta szükségesnek, nehogy a szultán haragját és bosszúvágyát magára vonja. Utóbbinak kiengesztelésére különben Ulászló 1499 tavaszán újabb követséget küldött Konstantinápolyba, amely március elején, ép akkor kezdte meg tárgyalásait, amikor Bajezid a Velencével fennálló békét megújította.

Addig is, amíg a konstantinápolyi tárgyalások dűlőre jutnak, Ulászló és János Albert 1499 április 16-án újból megerősítették múlt évi szerződésüket, amelybe most már nemcsak a hűségéről ezúttal oly fényes tanuságot szolgáltatott István moldvai, hanem Radul oláhországi vajdát is belefoglalták, mindkettő határozott igéretet kapván, hogy tartományaik a jövőben a törökök ellen a két király által a legmesszebbmenően oltalmaztatni fognak.[5]

E tisztán védelmi szövetségen kívül ugyanebben az időben egy, illetve jobban mondva két támadólagos szövetség is volt alakulóban a törökök ellen, mely szövetségek tagjai azonban sajnos egymásnak nem barátai, hanem ellenlábasai voltak. 1498. év tavaszán ugyanis Franciaország trónjára új uralkodó, XII. Lajos került, aki elődeinek politikáját folytatva, mindenekelőtt Milano és Nápoly meghódítását tűzte ki céljául s azonfelül azzal is kívánt magának és országának Európában vezető állást biztosítani, hogy a török birodalom hatalmának megtörésével a kereszténység pozicióját ismét biztos alapra helyezi. E messzemenő célok elérése érdekében a tettvágytól duzzadó uralkodó 1499 április 15-én tehát ép a fentemlített védelmi szövetség keletkezése idején, VI. Sándor pápával és a velencei köztársasággal, mely utóbbi, mint fentebb láttuk, csak nemrég újította meg a szultánnal fennálló békeszerződését, szövetségre lépett s ekkor a három szövetséges fél mindegyike, de kivált a francia király mind a keleti, mind az olaszországi politikai sikerek érdekében nagy súlyt helyezett arra, hogy céljaik elérésére Magyarország közreműködése is biztosíttassék.[6]

Ez a szövetkezés tekinthető az ozmán hatalom megtörésére irányuló második nagy koaliciónak, de mint alább látni fogjuk, ez is ép úgy dugába dőlt, mint a VIII. Ince pápa által létrehozott első koalició, amely főleg Mátyás király ellenzése miatt nem tudott a kívánt mértékben erőre kapni.[7]

Az e hármas szövetség által fenyegetett uralkodók: Miksa német császár, a milanói herceg és Frigyes nápolyi király, szintén szövetségre léptek egymással és – bár jóval kevesebb áldozatkészség mellett – ugyancsak nagy súlyt helyeztek arra, hogy Magyarországot a maguk részére megnyerjék. Hogy pedig a hármas szövetségnek ellenük irányuló akcióképességét megbénítsák, a velencei köztársasággal ugyancsak háborús lábon álló Florenccel karöltve rávették a szultánt, hogy a signoriával csak nemrég megkötött békét megszegve, Velencét újból támadja meg. Ennek folyományaként Iszkender boszniai pasa 1499 június havában portyázásait egészen a Velence birtokát képező Záráig terjesztette ki, július végén Daud kapudánpasa, vagyis a tengeri flotta parancsnoka, a Morea délnyugati csúcsánál levő Sapienza szigetnél megverte a Loredano Andrea vezetése alatt álló velencei flottát, augusztusban pedig a szultán által személyesen vezetett szárazföldi sereg Korinthust és Lepantót vette be; majd szeptemberben Iszkender pasa támadását újabb hatalmas sereg élén megismételvén, mindenekelőtt Makarsca-t és Almissát rohanta meg, majd Friaulba és Karinthiába is betört s az ottani vidékek elpusztítása után a Piavén átkelve, egészen Vicensa környékéig jutott. A velenceiek főparancsnoka, Zanchini, úgyszólván összetett kézzel nézte 132 városnak elhamvasztását és mintegy 6000 lakosnak fogoly gyanánt történt elhurcolását.[8] Az 1499. év vége felé csak annyiban fordult meg egy kissé jobbra a velenceiek ügye, hogy a Joni tengerben fekvő Cephalóniát a törököktől visszeszerezniök sikerült.

A dolgok ily állása mellett Velence nagyon kezdte sürgetni a koalició tevékenységének mielőbbi megkezdését, amelyhez Ferdinand spanyol király is csatlakozott.

A magyarokkal való egyesség perfektuálása céljából 1500 elején mindenekelőtt a velenceiek megbízottja, Giustiniani Sebastiano érkezett Budára, ahol nemsokára a pápa, továbbá a francia és a spanyol király követei is megjelentek. Eleinte az országtanács többsége ellene volt a szövetség megkötésének, indokul hozván fel Velencének a múltban tanusított ellenséges magatartását, amelynek folyamán Dalmáciát az országtól elhódította s így a magyar urak elsősorban ennek a kellemetlen ügynek a tisztázását és jóvátételét követelték,[9] de a pápa által a háború céljára máris előlegezet 40.000 arany, továbbá a velencei követek ama igérete, hogy a signoria a háború tartamára évenként 100.000 aranyat és annak befejezése után még 30.000 aranyat bocsát Magyarország rendelkezésére,[10] nem utolsó sorban pedig az a körülmény, hogy Giustiniani Sebestyén nem fukarkodott a tervet ellenző országtanácstagok között a velencei csengő aranynak osztogatásával s végül a pápai követ határozott igérete, hogy Bakócz Tamás számára megszerzi a bíbornoki kalapot, végre megtették a kellő hatást, úgy hogy az ekként megnyert országos tanács tagjai a Szent György (április 24) napja tájára a Rákosra hirdetett országgyűlésen egybegyült rendeknek a szövetség elfogadását ajánlották, mely János Albert lengyel király bevonásával 1500 július 14-én perfektté is vált s ezzel kapcsolatban a törökök elleni háború is elhatároztatott,[11] annál is inkább, mert hiszen ennek a háborúnak az eszméje már régtől fogva az egész országban feltétlenül szükségesnek és meglehetősen népszerűnek volt mondható.

Ugyanez az országgyűlés ama főurak sorába, akik saját zászlójuk alatt vezethették bandériumaikat, még a következőket vétette fel: Bornemissza János kulcstartót, Pogány Pétert, Podmaniczky Jánost, Móré Györgyöt, Horváth Márkot, Czobor Imrét és Mártont, Balassa Ferencet, Bradács Lőrincet, Haraszti Ferencet és Korlatkövi Osvátot és egyúttal a megyei hadak zsoldjára adófizetést (pecunias ad exercituandum) szavaztatott meg a nemzászlós nemesség által.[12]

Az országgyűlés határozatából kifolyólag a kormány tett is némi intézkedéseket a végvárak rendbehozatala iránt, így többek között Corvin János utasítást nyert, hogy az alája tartozó erősségeket védelmi állapotba helyezze, a szebeniek pedig parancsot kaptak, hogy hasonló célból Tarnok Péter szörényi bánnak a szükséges munkásokat, ácsokat, kőműveseket és kőfaragókat küldjék el,[13] sőt Ulászló 1500 július 27-én kiadott rendeletével a vármegyéket is figyelmeztette, szereljék fel zászlóaljaikat, mert ő Szent Mihály (szeptember 29) napja táján Bács mellől személyesen szándékozik a hadjáratot megindítani,[14] mindennek azonban titokban és csendben kell történnie, mert amíg az előkészületek befejezve nincsenek, addig a szultánnak a békét nem akarja felmondani.[15]

A szultán is úgy tett, mintha fogalma se volna, hogy mi készül ellene s ezért amidőn július havában csapatjai a Moreaban levő Modont birtokukba ejtették, a következő tartalmú levelet küldte Ulászlónak: „A velencei herceg, aki az ördög sugallatára hallgatva, rosszúl viselte magát, megkapta méltó büntetését … Volt neki a tengerparton egy Modon nevű városa, amelynek falai roppant magasak, árkai rettenetesen mélyek voltak. Ebben büszkélkedtek az istentelen velenceiek, de én Isten segítségével bevettem a várost és annak lakósságát kardom élére hánytam. Ezt akartam Felséged tudomására hozni, hogy nekem ez alkalomból szerencsét kívánhasson. A köztünk fennálló békét és barátságot a magam részéről állhatatosan fentartom és a jövőben is fentartani szándékozom.[16]

Ezek a kölcsönös ámítások és békebiztosítások azonban nem zárták ki, hogy a határok mentén komolyabb összecsapásokat is maga után vonó mozgalmasabb élet ki ne fejlődjék. Igy többek között a vrboszniai (szerajevoi) és szendrői basák, mihelyt a magyar határvárakban folyő előkészületeket észrevették, egyesített csapataikkal Jajca megtámadására indultak. Ezt Corvin János nyomban megjelentette Ulászlónak, aki Geréb Péter vezetése alatt 200 lovast és 2 zászlóalj gyalogságot küldött a herceg táborába, ahova időközben a Zrinyiek és Frangepánok zászlóaljai, nemkülönben Czobor Imre vezetése alatt néhány megyei zászlóalj is bevonult.[17] Ezzel az elég tekintélyes számú haddal Corvin János Jajca felmentésére indult.

A török ostromló sereg nem várta be a magyarok beérkezését, hanem eléjük menve, vad elszántsággal vetette rá magát a közeledő csapatokra. De ezek négyszöget alkotva, eredménnyel verték vissza az ellenség rohamát, majd a megingott törököket egy közeli erdőbe szorítva, abban mintegy négyezret közülük levágtak, a többieket pedig végkép megfutamították. Most aztán a herceg az ellenség táborát kifosztás végett átengedte csapatjainak, az elfoglalt ágyúkat Jajcába szállíttatta, a kezébe esett zászlókat és nevesebb foglyokat pedig Ulászlóhoz küldötte. Így adja elő a dolgot Istvánffy,[18] más variáció szerint ellenben Corvin Jánost a törökök jelentékeny veszteséggel visszaszorították.[19] Ezek után őszig meglehetősen csendben telt el az idő. Október 9-én a király 500 lovas élén és több főpap és világi főur bandériumától kísérve, Budáról Bácsra indult, ahol november 9-én mintegy 10–12.000 főnyi lovashad felett tartott szemlét, de azért a nagy garral hirdetett hadjáratból nem lett semmi, mert Ulászló a beköszöntött hidegebb időjárást ürügyül használva, a hadjárat megindítását a következő évre halasztotta és november végén visszatért Budára.[20]

A dolgok ily menetével a pápa nem igen volt megelégedve, miért is az év vége felé Péter reggioi bíbornokot azzal az utasítással küldte Magyarországba, hogy Ulászlót nagyobb tevékenységre buzdítsa, egyszersmind tudtára adván, hogy újabb 40.000 aranyat helyezett letétbe a velencei köztársaságnál a magyar hadak további felszerelhetése végett.[21]

Hogy ezt a pénzt se eressze ki kezéből, legalább színleg ismét tenni kellett valamit. Ezért Ulászló 1501 május elejére Pestre országgyűlést hirdettetett, amelyen az említett hónap 12-én ágyúdörgés és harangszó mellett tudtára adták a népnek, hogy a király és a rendek hadat üzentek a töröknek. Másnap a hadjárat tervét is megállapították, mely szerint Corvin Jánosnak Horvátországból kellett török területre benyomulnia, míg Drágfi Bertalannak és Som Józsának, az erdélyi vajda, valamint a moldvai és havasalföldi vajdák támogatása mellett Szendrőt kellett megtámadnia.[22] Egyidejűleg Ulászló Petanczy Felix zenggi patriciust a fenti segélypénzek elhozatala végett Velencébe, majd onnan Rhodusba D'Aubusson Péter nagymesterhez, a szövetséges flották admirálisához küldötte a közös hadműveleti terv megbeszélése és megállapítása végett, itthon pedig a papságtól és a városoktól hadiadót szedetett[23] s végül a megyéket figyelmeztette, hogy fegyveres népeik karbahelyezésére az eddiginél jóval nagyobb gondot fordítsanak, mert nemsokára ütni fog az óra, amikor a török ellen indulnia kell.[24]

Ámde egyelőre a hadjáratból megint nem lett semmi. 1502-ben, június hó végén, Iszkender boszniai pasa és fia, Musztafa bég kísérelték meg 10.000 főnyi sereg élén Jajca elfoglalását, de Geréb nádor, Tarczai János és más főurak társaságában július 2-án és 3-án megtámadta és visszaverte a török hadat, amelyből 1000 embert levágtak, 400-at pedig foglyul ejtettek. Ezután a fontos végvárat az ostrom alól felmentvén, azt újból ellátták a szükséges hadieszközökkel és élelemmel.[25]

Egyébként Ulászló ezidőtájt más irányban volt elfoglalva. Követség útján megkérte XII. Lajos francia király egyik nőrokonának, Candalei Anna foixi grófnőnek kezét, aki 1502 augusztus 23-án Velencén át Zenggbe érkezett, ahol Corvin János, Frangepán Bernát és Újlaki Lőrinc által 800 lovas élén fogadtatván, tovább folytatta útját a Dráva felé. Miután ép akkor egy a Szerémségbe betört török portyázó had Valkó és Pozsega környékét pusztítgatta, ez a királyi menyasszony kísérőinek elég nagy kellemetlenséget és gondot okozott, azonban Corvin János Kanizsai György vezetése alatt egy megfelelő hadcsoport kikülönítése által a rablóbandák visszaűzéséről kellőleg gondoskodván, elvégre a nászmenet szeptember 27-én minden kellemetlen incidens nélkül szerencsésen Fehérvárra érkezett, ahol a menyasszony királynéul koronáztatván, utána a menyegző a budai várban játszódott le elég csendben, nem túlságosan fényes keretek között.

Ugyanez év október havában végre megindult a törökök ellen tervezett nagyszabású hadjárat. Corvin János Czobor Imrével Szlavoniából Boszniába, Som Józsa temesi bán Kanizsai György nándorfehérvári kapitánnyal és a hozzájuk csatlakozó Belmusavics, Radics és Jaksics vezette rácokkal Szerbiába, Szentgyörgyi Péter erdélyi, valamint Tárnok Péter és Gelestényi Jakab szörényi bánok pedig Bulgáriába törtek egy-egy erős oszlop élén. Corvin János csoportja, miután Jajca környékét megtisztította az ellenségtől, a várat újból megerősítette. A Som vezette oszlop nagyobb ellenállásra sehol sem találván, nemsokára bő zsákmánnyal tért vissza Nándorfehérvárba. Végül a szörényi bánok csoportja Haramnál a Dunán átkelve, Kladovót és Bodont bevették és elhamvasztották, majd Nikápoly külvárosait is felégették, de maga a vár az ozmánok kezén maradt. Feladatuk elvégzése után az összes csoportok gazdag zsákmánnyal és több ezer fogollyal tértek vissza, kik közül a törököket rabszolgák gyanánt eladták, a szerbeket és bolgárokat pedig Temesvár és Haram között letelepítették. A zsákmány becsesebb részét néhány szekér levágott török fejjel a hadvezérek, az új házasoknak kedveskedni akarván, Budára küldték. A sok értékes holmit a fínom ízlésű, de az akkori kor szokásaihoz képest minden esetre kissé túlfinnyás francia hölgy – e megjegyzésemet azonban semmi esetre sem gáncsoló szándékkal tettem meg – igen érdekesnek, ellenben a várlak előtt levő kútra tűzött török fejeket undorítóknak találta, s e naptól fogva a kegyetlenül feldíszített kút vizét ihatatlannak jelentette ki.[26]

A törökök ellen imént kivívott sikert Ulászló és kormánya oly nagy dobra üttette, hogy az még külföldön is igen nagy és jelentős diadal színében tünt fel. Ennek hatása alatt VII. Henrik angol király „Ulászlónak, a magyarok fenséges királyának, aki már évek óta csodálatra méltó és fényes bátorsággal veri vissza a barbárok és hitetlenek gonosz szándékait,” késznek nyilatkozott e szent, dicséretes, isteni műhöz kedveskedésképpen némi pénzsegéllyel hozzájárulni.[27]

Még nyomatékosabb súllyal esett latba a kereszténység javára, hogy Velence a francia, spanyol és a pápai hajóhadak segítségével utóbbi időben a tengeren jelentős sikereket tudott felmutatni és hogy Bajezid szultánnak Ázsiában újabban Karamániában és Uzon Hasszánnal ismét igen nagy kellemetlenségei támadtak s így örömmel ragadta meg az alkalmat a Velencével való kiegyezésre, ami 1502 december 14-én a két hatalmasság között a formális béke megkötését eredményezte. Ilyenformán Ulászló a signoria által beígért évi segélytől elesvén, nagy örömmel fogadta a szultán által 1503 nyarán Budára küldött békekövetséget, amellyel augusztus 20-án a maga részéről is 7 évi fegyverszünetet kötött. Ez a fegyverszünet kiterjedt egyrészt Magyarországra, Csehországra és összes melléktartományaikra, továbbá az összes erődített helyekre, amelyek fölött Magyarország Boszniában és Szerbiában még rendelkezett, másrészt az egész ozmán birodalomra, beleértve annak a volt magyar melléktartományokban fekvő hódítmányait is. Az oláh és havasalföldi vajdák ezentúl úgy a szultánnak, mint a magyar királynak fizetik az eddig szokásos adót. Ragusa megmarad ugyan magyar fenhatóság alatt, de a szultánnak is köteles évi adót fizetni. A szokásos rablóhadjáratok a fegyverszünet tartama alatt teljesen megszűnnek; épígy nem vehetik török hadak útjukat Ulászló birodalmán át bármely keresztény ország megtámadására. Végül belefoglaltatta Ulászló a szerződésbe még a római–német birodalmat, Lengyelországot, Franciaországot, Spanyolországot, Portugáliát, Angliát, az összes olasz államokat és a rhodusi lovagokat olyanformán, hogy az említett hatalmak mindegyikének szabadságában áll Konstantinápolyban bejelenteni, hogy vajjon szintén részese akar-e lenni a megkötött békepaktumnak.[28]

[1] Lásd a 39. oldalon.

[2] Engel, Geschichter der Nebenländer des ungrischen Reichs IV/II, 148. – Cromer, Chron. Poloniae 442.

[3] Katona Hist. Crit. XVIII, 39. – Pray, Annal. IV, 272.

[4] Dogiel, Codex dipl. I, 87. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, III, 29. – Katona Hist. Crit. XVIII, 163. – Cromer, Chron. Poloniae 445.

[5] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, III, 45. – Cromer, Chron. Poloniae. – Pray, Annal. IV, 274. – Dogiel, Codex dipl. 95.

[6] Bernino, Memorie istoriche di ciò che hanno operato i sommi Pontifici nelle guerre contro i Turchi, 148.

[7] Lásd a XI. rész 238. oldalán.

[8] Marino Sanuto, Chron. de Venezia, Tört. Tár XIV, 112.

[9] Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél VIII, 263: „Reddant igitur prius, quae ad jus Hungarorum pertinent, deinde se auxilio ab illis juvari postulent.”

[10] A francia király által nyujtandó segítség mértékének megállapítását a liga XII. Lajos tetszésére bízta.

[11] Tubero, Commentarii de temporibus suis. VIII, 51. Schwandertnél II, 263. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 47. – Kerchelich, Notit. Praelim. 305.

[12] Corpus juris hung. I, 311. – A szövetségi okiratot lásd Katona Hist. Crit. XVIII, 241.

[13] Engel, Gesch. d. Nebenländer IV, 187.

[14] Ulászló levele Sáros vármegyéhez, Katonánál Hist. Crit. XVIII, 262.

[15] Wagner, Diplom. Comitat. Saros 17. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. 437.

[16] Marino Sanuto, Chron. de Venezia. – Bembo Pietro, Hist. Venet. 170.

[17] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 30.

[18] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 47.

[19] Schönherr, Corvin János 276.

[20] Marino Sanuto Chron. de Venezia, Tört. Tár XIV, 115.

[21] Katona Hist. Crit. XVIII, 275.

[22] Gróf Batthyány Ignácz, Leges eccles. I, 557. – Die Ordnung zu Ofen wider den Therken gemacht, Bartalnál, Hist. Stat. R. H. III, 258.

[23] Kerchelich, Not. praelim, 606. – Horváth Mihály, Magyarország története III, 282, 7. jegyzet.

[24] Katona Hist. Crit. XVIII, 275.

[25] Ulászló, 1502 július 6-án kelt levele Geréb Péter nádorhoz. Eredetije a bécsi császári titkos levéltárban. Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 192.

[26] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, IV, 49.

[27] Katona Hist. Crit. XVIII, 313.

[28] Pray, Annal. IV, 305. – Katona Hist. Crit. XVIII, 345. – Schimeck, Geschichte von Bosnien. – Hammer Geschichte der Osmanischen Reiches I, 659. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa II, 517.