A leírt események kétségkívül egy a lejtőn mindig jobban lefelé guruló országnak sivár képét mutatják, amelyben első tekintetre feltaláljuk a gyenge, erőtlen és beteg kormányzatnak mindmegannyi félreismerhetetlen atributumait: a belső meghasonlást, az örökös civódást, a telhetetlen önzést, a nagyfokú erőszakoskodást, hűtlen kezelést stb. Mindezekért elsősorban Ulászlót terheli a felelősség, mert oly tanácsosokkal és funkcionáriusokkal vette magát körül, illetve tűrt meg maga mellett, akik ilyen aljasságokra vetemedni képesek voltak. Minden esetre örvendetes jelenség, hogy a jóval erkölcsösebb alapon álló köznemesség az ország ügyeinek irányításában fokozatosan mindig jobban tért hódított, de ez sajnos, alapjában véve csak a megalkotott, nagyrészt kierőszakolt és kétségkívül elég helyes vágányokon haladó törvények halmazában nyert kifejezést, de azok a kellő szigorúsággal és lelkiismeretességgel végre nem hajtatván, a bajok évről évre nem hogy kisebbedtek volna, hanem inkább még jobban elhatalmasodtak.
Katonai tekintetben az 1498-iki országgyűlés határozatai igen figyelemre méltók. Míg az 1492. évi 19. törvénycikk szerint[1] külföldi hadjáratban csak a király, a hivatalnokok és a királytól e célra jövedelmet húzó egyének kötelesek embereikkel részt venni, addig az 1498. évi 17. törvénycikk szerint a fentieken kívül már nemcsak az összes főurak, hanem a nemzászlós papok és nemesek is kötelesek az ország határain kívül is hadakozni. Ez tehát a király és az ország hatalmát lényegesen növelő határozatnak tekinthető.
Ezzel szemben az 1492. évi 20. törvénycikk szerint a kisebbrendű egyházi és világi birtokosok minden 20 jobbágy után, az 1498. évi 15. törvénycikk szerint ellenben ugyanazok már csak minden 36, a végeken minden 24. jobbágy után állítanak egy-egy lovast. Az 1492. évi 20. tc. szerint az egytelkes nemesek tizen-tizen, ellenben az 1498. évi 16. tc. szerint már csak 36-an állítanak egy-egy nehéz lovast. Ezek szerint most már a hadsereg létszáma jóval alább szállt, azonban sajnos, azt még csak megközelítőleg sem tudjuk megállapítani, hogy mily nagy erőt képviselt az országnak akkori hadserege.
Lényeges újítás az 1498. évi törvénynek az a határozata, hogy ezentúl az egyházi és világi főurak bandériumai kizárólag nehéz lovasokból alakítandók. Ez minőségileg minden esetre emelte a hadsereg harcászati értékét, mert tudjuk, hogy harcban Mátyás is nehéz lovasságára, mint csatadöntő elemre, illetve fegyvernemre fektette a fősúlyt.
Az 1498. évi törvény már egészen határozottan megállapítja, hogy kik tartoznak saját lobogójuk alatt és kik a vármegye zászlói alatt kivonulni. Ennek nem elég precíz körvonalazása eddig igen sok félreértésre és visszaélésre szolgáltatott alkalmat.
Végül nevezetes és feltünő, hogy az 1498. évi törvényben a külön bandériumokat felállító 42 főúr között Corvin János nevét nem találjuk, míg az 1492. évi törvényben ő mint bandériumvezető a főurak élén áll. Lehet, hogy ez újabb időben bekövetkezett nagyfokú elszegényedésének tudható be. Vagy talán újabban ismét kegyvesztett lett Ulászló előtt? Akárhogy vesszük is a dolgot, az ő sorsa mindenképpen tragikusnak mondható, minek azonban nagyrészt ő maga, vagy jobban mondva túlságosan lágy természete és határozatlansága volt az oka. Viszont ahhoz nem férhet kétség, hogy a feltétlenül jobb sorsot érdemelt herceg az ő önzetlen becsületességével sehogy sem illett bele ebbe a tisztán rablóvilág számba menő, botrányosan züllött, fenékig romlott korba.
[1] Lásd a 21. oldalon.