Az 1495 és 1500 közötti időszakot egyrészt a királyi hatalom és az oligarchia, másrészt az utóbbi és a köznemesség közötti küzdelmek egész sorozata tölti ki.

Már az előző fejezetben foglaltakból tudjuk, hogy Ulászlónak Újlakival szemben folytatott küzdelme közben Szapolyai István nádor is egész nyiltan utóbbiaknak pártját fogta. Szapolyainak egyébként igen magasra törő tervei voltak; nem kisebb dolgon törte a fejét, mint hogy Ulászlónak fiutód nélkül történő elhalálozása esetére a magyar trónt a maga családja számára biztosítsa, mivégből egyrészt óriási birtokok megszerzésén fáradozott, másrészt mindjobban a köznemesség kedvében kezdett járni, visszaemlékezve arra, hogy Mátyás megválasztásánál ugyancsak a köznemesség játszotta a döntő szerepet.

Hogy a birtokharácsolás terén Szapolyai minő rekordokat teremtett, az legjobban a következő tényekből tűnik ki: 1494-ben Corvin Jánosnak Liptóban még 443 jobbágytelke volt, Szapolyainak meg egyetlen egy sem. A következő évben ugyanott Szapolyainak már 426 jobbágytelke volt, Corvin Jánosnak pedig egy sem. Túróczban Corvin János jobbágytelkeinek száma 1494-ben 308 volt, Szapolyainak egy se; 1495-ben itt már Corvin Jánosnak nincs semmije, Szapolyai jobbágytelkeinek száma pedig 310-et tett ki. Árvában Corvinnak 1494-ben 248 jobbágytelke volt, Szapolyainak egy se; 1495-ben utóbbinak már 288 jobbágytelke van, amelyekből Corvin teljesen kikopott.[1]

Ez az erőszakos vagyoncsere annyira elkeserítette Corvin Jánost, hogy 1496 elején apósával Frangepán Bernáttal szövetkezve, a nádornak és Bakócz Tamásnak, sőt talán magának Ulászlónak megbuktatására is törekedett, micélból a herceg Lengyelországban tetemes sereget gyűjtött. Meg kell még jegyeznünk, hogy mindez a velencei szenátus és Miksa császár tudomásával és jóakaró támogatásával történt.

Corvin János a Lengyelországban gyűjtött hadakkal Liptóba ment, hogy mindenekelőtt ottani, nemkülönben árvai és túróci birtokait Szapolyaitól visszaszerezze. Az ügyes és ravasz nádor úgy állította be a dolgot, mintha Corvin János egyenesen a király ellen lázadt volna fel s így felhatalmazást kapott utóbbitól a hercegnek és hadának leverésére. Szapolyai ennek folytán tetemes haddal a hercegre támadván, hamarosan széjjelverte annak különben is fegyelmezetlen, gyülevész hadát, amiről március 6-án örömmel számolt be Ulászlónak. Ámde Corvin Jánosnak csakhamar sikerült megértetni a királlyal, hogy az ő akciója nem ellene irányult, hanem tisztán csak jogtalanul elvesztett birtokainak visszaszerzése érdekében történt s ennek folytán Ulászló hamarosan meg is békült a herceggel. Ily körülmények között a Horvátországban is lángra lobbant fegyveres mozgalom csakhamar szintén elcsendesedett.[2]

Míg ezek szerint egyes főurak és oligarchák fegyveres kézzel igyekeztek a király és meghitt tanácsosainak önkénykedő hatalmát a kellő határok közé szorítani, addig a köznemesség az országgyűléseken vette fel a harcot ugyancsak a királlyal és a szinte hihetetlen arcátlansággal tisztán csak a maguk előnyeit szem előtt tartó és az ország javait és pénzeit szabad prédául tekintő főurakkal szemben és sikerült is neki a kedvét kereső és mindenben segítségére levő Szapolyai nádor támogatása mellett legalább papiron jelentékeny engedményeket és előnyöket kicsikarni; ezeken az évről-évre megtartott országgyűléseken a mind nagyobb erőre és hatalomra vergődött köznemesség pressziója alatt rengeteg sok végzést hoztak, csak az volt a baj, hogy azok végrehajtásáról csak lanyhán, sőt többnyire egyáltalában nem történt gondoskodás s így azok legtöbbje alapjában véve csak írott malaszt maradt.

Katonai szempontból legfontosabbak az 1492. évi országgyűlési határozatokat kiegészítő, részben módosító 1498. évi országgyűlési határozatok, amelyekkel az alábbiakban részletesebben kell foglalkoznunk.[3]

Mindenekelőtt elhatároztatott, hogy ezentúl saját zászlójuk alatt bandériumot csak a következők vezessenek: 1. A király és főfunkcionáriusai: a király, az erdélyi vajda, a székelyek grófja, a horvát bán és a temesi gróf, mint a királynak e célból külön is fizetett tisztviselői egy-egy bandériumot. Ez összesen kitesz 2600 lovast. A királyi bandérium létszáma ugyanis 1000 lovasból, a többi négy pedig egyenként 400 lovasból állott.[4] Emellett a végvárak őrzéséről is a királynak saját költségén kellett gondoskodnia. (21. t. c.) 2. Az egyházi rendből: az esztergomi érsek két bandériumot, a kalocsai érsek egyet, az egri püspök kettőt, a váradi, pécsi, erdélyi és zágrábi püspök egyet-egyet, a győri, veszprémi és váci püspök 200–200 lovast, a csanádi püspök 100 lovast, a szerémi és nyitrai püspök 50 lovast, a pécsváradi és váradi apát 200–200 lovast, a szegszárdi apát 100 lovast, a szentmártoni apát 200 lovast, a lövöldi karthausiak 200 lovast, a vránai perjel egy bandériumot, a zobori apát 50 lovast, az esztergomi, egri, erdélyi és pécsi káptalan 200–200 lovast, a bácsi káptalan 50 lovast, a székesfehérvári prépost 100 lovast s végül a titeli prépost 50 lovast (20. t. c.). Ez összesen kitesz 6950 lovast. 3. A világi rendből: Újlaki Lőrinc herceg, Szapolyai István nádor, a Bazini, a Frangepán és a Corbáviai grófok, Vingárti Geréb Péter országbíró és az alább következő többi bárók jobbágyaik arányában kötelesek bandériumaikat összeállítani: Drágfi Bertalan erdélyi vajda, Som Józsa temesi gróf, Alsólindvai Bánffi Miklós, Báthori György, Csáktornyai Ernuszt János, Dengelegi Pongrácz Mátyás, Perényi Imre, Perényi Gábor, Perlsőczi Bebek János, Rozgonyi István, Palóczi Antal, Homonnai János, Kanizsai László, János és György, Groff Tamás, Péter és Ferenc bazini grófok, Szécsi Miklós, Zalónoki Pankircher György, Monyorókeréki Elerboch János, Guthi Országh Zsigmond, Návai Kompolth Zsigmond, Losonczi Zsigmond, Lévai Zsigmond, Ráskai Balázs, Bajnai Both András, Nádasdi Ongor János, Bolondoki Bánffi János, Hédervári Ferenc, Nagylaki Jakszics István, Grabariai Beriszló Ferenc és János és Szokoli Albert. Azonkívül a szerb deszpóta 1000 nehéz lovast és 1000 huszárt, Belmusavics[5] pedig valamennyi huszárját tartozik kiállítani (22. t. c.). Hogy ezek összesen hány lovast állítottak ki, azt most már nem tudjuk megállapítani.

A többi fentebb említett káptalanok, konventek, apátok, prépostok és többi papok tizedeik és jobbágyaik száma szerint, azok pedig, akiknek nincsenek tizedeik, a nem zászlós urak módjára 36 jobbágytelek után egy nehéz lovast kötelesek kiállítani (15. t. c. 2. §.). A végekhez közeleső megyék nem zászlós urai ellenben 24 jobbágytelek után kötelesek egy-egy huszárt paizzsal, lándzsával, mellvassal és sisakkal felszerelve kiállítani. Ellenben az egytelkes nemesek valamennyi megyében minden 36 jobbágytelek után egy-egy nehéz lovast küldenek a vármegye zászlói alá. Mindezek ugyancsak a vármegyéhez szolgáltassák be a katonák fentartására rendelt adót is (15. és 16. t.c.). Hogy ezekből a kontingensekből hány nehéz lovas és hány huszár került ki, ezt szintén nem tudjuk még megközelítőleg sem megállapítani.

A nemzászlós papok és nemesek által kiállított hadak, miután ezek az illetők birtokainak arányában állíttatnak ki, zsoldos hadaknak tekintendők s mint ilyenek a király parancsára azonnal felkelni kötelesek és a szükséghez képest az ország határain kívül is felhasználhatók (17. t. c. 1. §.). Ha szükségesnek látszanék, általános felkelést is elrendelhet a király, de ez az ország határain kívül nem köteles szolgálni (17. t. c. 2. §.).

A haderő kiállítására vonatkozó összeállítást Márton napjáig (november 11.) kell elkészíteni s a hadak azontúl mindig készen tartandók, azonban felkelésük a király engedélye nélkül tilos (18. t. c.).

Végül elhatároztatott, hogy amely királyi kapitány az ország hadierejét hamis hírekre, gonosz szándékkal felülteti, az a hűtlenség vádjával illessék. (19. t. c.).

Az évenként megtartott országgyűléseken a legfontosabb és legélesebb vita tárgyát az adó megszavazása és a kincstári pénzek kezelése körül mutatkozó visszaélések képezték. Míg Mátyásnak, mint tudjuk, évenként sikerült a rendek által a rendes 20 denár helyett a 100 denár, vagyis egy forintnyi adót megszavaztatni, addig Ulászló e téren sehogy sem boldogult.[6] Az 1496. évi országgyűlésen a köznemesség a kincstár kezelőit, Erneszt Zsigmond pécsi püspököt és helyettesét Dombai Imrét sikkasztással vádolta, amit a megejtett vizsgálat tényleg meg is állapított. A két tisztviselő ezért el is vette méltó büntetését, az előbbi 400.000 arany fizetésére köteleztetvén, utóbbi pedig élete fogytáig tartó börtönbe vettetett.[7] Ugyanekkor Bakócz Tamás ellen is a vádak egész sorozata hangzott el, minek folytán Ulászló átmenetileg el is mozdította a telhetetlen főpapot a kancellári méltóságtól, de aztán csakhamar újból visszahelyezte előbbi tisztségébe, sőt az ellen sem volt kifogása, hogy az esztergomi érsekséget Hypolittól elfoglalja.

[1] Registrum omnium proventum regalium, Engelnél, Gesch. Der Nebenländer des ungrischen Reichs, I, 18.

[2] Katona Hist. Crit. XVII, 732, XVIII, 29. – Ulászló 1496 jan. 18-án Bártfa városához intézett levele és egy másik február 8-án kelt levele Szeben városához, Wagnernél, Diplom. Sáros. – Schmitt, Episcopatus Agriens. – Koller, Hist. episcopat. Quinque eccles. IV, 508. – Marino Sanuto, Tört. Tár. XIV. 5.

[3] Corpus juris Hung. I, 295.

[4] Az 1492. évi 20. törvénycikk szerint (lásd a 21. oldalon) egy bandériumnak 200 nehéz és ugyanannyi könnyű lovasból kellett alakulnia. Most ezt a rendek odamódosították, hogy a főurak bandériumai ezentúl csakis nehéz lovasokból állíttassanak össze. Lásd az 1498. évi 16. tc. erre vonatkozó részét.

[5] Ez a Belmusavics vagy Belmusius Milos valószínűleg a könnyű rác lovasok parancsnoka volt.

[6] Ennek az lett a következménye, hogy Ulászló királyi kincstára mindig pénzzavarokkal küzdött, Surriano velencei követ jelentésében (lásd Marino Sanuto Chron. de Venezia) az ország jövedelmét Mátyás alatt 940.000, Ulászló alatt pedig csak 219.000 aranyforintra teszi.

[7] Bonfinius, aki ezzel be is fejezte történelmi munkáját. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, III, 43.