A főleg Horvátországban szűnni nem akaró királyválasztási torzsalkodások és a horvát főurak engedetlensége és rakoncátlankodása folytán Jakub pasa átvonulásakor sem a horvát, sem a magyar hadak nem voltak abban a helyzetben, hogy a török rablóbanda átvonulásának útját állják. Az e hibából eredő hátrányok jóvátevése céljából Derencsényi bán igen helyesen a horvát főurak mielőbbi megbékéltetését tűzte ki céljául, akiknél, közös veszedelem elhárításáról lévén szó, úgy látszik hamar megértésre is talált s így most már a volt ellenfelek közös akcióra készültek a folytonos betöréseivel, dúlásaival és pusztításaival mindnyájukat állandóan fenyegető török horda ellen. Eddig a dolog rendjén is volna, csak az volt a baj, hogy a kibékült ellenfelek csak addig maradtak jó barátok, amíg a karinthiai portyázásból visszatérő Jakub hadával az általuk kiszemelt és legalább az ő nézetük szerint szívós ellenállásra berendezett küzdőtéren meg nem jelent. Az ügyes és ravasz pasa szorult helyzetében, hogy a kelepcéből, amelybe belekerült, jó szerivel kikerülhessen és hogy ne kelljen hadát veszteségteljes harcnak kitenni, alkudozásokra fogta a dolgot, sőt bántatlan elvonulhatásának érdekében jókora pénzbeli áldozatokra is késznek nyilatkozott, de ezzel sikerült ellenfeleinek, a magyar és horvát vezéreknek eddigi egységes frontját, felfogását, egyetértését megbontani, ami által, nemkülönben azzal, hogy a tárgyalások folyamán nem tétlenkedett, hanem mindent megtett, hogy azok eredménytelensége esetén a ráerőszakolt harcot lehetőleg kedvező körülmények között vehesse fel, nagyfokú ügyességének és vezetői képességének elvitázhatatlan jelét adta. Sajnos, hogy a magyar-horvát vezetőkről nem formálhatunk magunknak hasonló kedvező ítéletet. Már az, hogy csapatjaikat az eltorlaszolt hegyszorostól meglehetősen távol állították készenlétbe és a tárgyalások ideje alatt látszólag nem sok gondot fordítottak az ellenséges had szemmeltartására, miáltal az nemcsak hogy kihúzta magát veszélyes helyzetéből, hanem határozottan előnyös és fölényes pozícióba is került, amit a meglepetés által az ellenség soraiban okozott konsternáció még jobban fokozott, oly kardinális hibák, hogy azok nem maradhattak káros, sőt ez esetben, sajnos, katasztrófális következmények nélkül. A vezetés egységének és a közös főparancsnok tekintélyének hiánya, mint rendesen, ezúttal is megbosszulta magát. Már kezdettől fogva rossz omen volt, hogy a főparancsnoki minőségben szereplő Derencsényi csak vezértársai által rákényszerítve határozta el az ütközet elfogadását. Az olyan parancsnok, aki nem szívvel-lélekkel és benső meggyőződésből fog hozzá feladata megoldásához, annak már majdnem kilenctized részben vesztett ügye van.

Felette csúnya és elszomorító, hogy épp az, aki legjobban kardoskodott az ütközet elfogadása mellett, Frangepán Bernát volt az első, aki hadának látszólag indokolatlan és túlkorai visszarendelésével a többieknek is rossz példát mutatott, ami végeredményben fajának, a horvát nemes ifjúságnak egyhamar nem pótolható döbbenetes vérveszteséget okozott.

Hogy a magyar-horvát had ennyire hagyta magát meglepni, az nemcsak a magasabb vezetők, hanem örök időkre a csapatok szégyene is marad, mert a messzebbfekvő körletekre kiterjedő hírszerzéstől eltekintve, legalább a szűkebbkörű földerítést és biztosítást már az akkor vallott elvek szerint sem volt szabad soha szüneteltetni, az pedig mindenkoron magának a csapatnak, az alsóbbfokú vezetésnek volt a dolga.

Hogy Jakub pasa győzelmi mámora a kétes harc szerencsés befejezése után csakhamar az őrjöngésig fokozódhatott, azt legjobban mutatja ama valóban bestiális eljárása, hogy szegény szerencsétlen ellenfelének tálon prezentálta két legközelebbi hozzátartozójának levágott fejeit és hogy a tömegesen lekaszabolt szerencsétlen áldozatoknak levágott orrait küldte el szultánjának kedveskedő ajándékul. Íme, ilyen volt a középkori nagy urak vérfagyasztó kegyetlenkedése és ilyenek voltak azok ravaszul kigondolt tréfálódzásai is!