Az 1492. évi kudarc egyelőre elvette a szultán kedvét nagyobbszabású hadműveletek intézésétől, e helyett csak a szokásos rabló és fosztogató portyázások folytatására adott parancsot. Ezek egyike volt a leírt erdélyi, másika pedig a következő fejezetben tárgyalandó horvát–karinthiai betörés. Ha ezeknek az évenként megismétlődő folytonos becsapásoknak döntő fontosságuk nem is volt, de azok piócamódra szívták Magyarország és Ausztria délvidéki tartományainak vérét. Nagyban véve ugyanazt tették a törökök most, bár sokkal kisebb területre szorítkozva, azonban még nagyobb kegyetlenséggel és lelketlenséggel, mint amit a szertekalandozó magyar hadak a vezérek korában tettek. És Hunyadi János és Mátyás halála óta nem volt senki, aki erkölcsi és hatalmi fensőbbségével ezeknek a török betöréseknek határt szabott volna. Hunyadi János minduntalan olyanokat koppintott a szultán és alvezéreinek orrára, hogy azok csak lassan és tapogatózva tudták nagyszabású támadó hadműveleteik programmját megvalósítani. Mátyásnak pedig oly nagy volt a tekintélye és hírneve, hogy a szultánok jobbnak látták, hogy vele barátságos és békességes viszonyt tartsanak fenn. Amint Mátyás behunyta a szemét, Bajezid szultán újból nyomban felvette a sokáig félbemaradt hadműveletek fonalát, de erélytelensége és a hadműveletek célszerűtlen tervezése és végrehajtása folytán már az első kísérletnél kudarcot vallott s így minden újból a régi kerékvágásba zökkent vissza azzal a különbséggel, hogy a szultán most már magyar fegyverszünetre, magyar békére csak oly dehonesztáló feltételek mellett lett volna hajlandó, amiket a magyar király, a magyar kormány el nem fogadhatott.

Viszont a magyar király és a magyar kormány ebben az időben oly gyámoltalan és tehetetlen volt, hogy miattuk a török szultán és alvezérei tényleg azt tehették, ami nekik tetszett, s így az egyes magyar alvezérekre háramlott a feladat, hogy a mindenkori ellenséges becsapásokat visszaverjék. Ezt a feladatot a derék Telegdy valóban példás ügyességgel és a leggyönyörűbb eredménnyel oldotta meg. Kár, hogy pompás intézkedéseiről és működéséről közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre.

Vládnak eltávolítása az oláh fejedelmi székből, nagy veszteség volt a magyar ügy szempontjából, de a kormány, illetőleg a király nagy tehetetlenségében ezt a sértést is nyugodtan zsebrevágta és nem is gondolt annak megtorlására. Így aztán Oláhország végkép kisiklott a magyar fennhatóság alól.