Ily szomorú véget ért a nagy király egyik legnagyobb korszakos alkotása és remek győzelmeinek legkitűnőbb eszköze, mert az ő halála után nem volt senki, aki ezzel a mindenesetre nehezen kezelhető, szilaj, vad, elszánt haddal megfelelően bánni tudott volna.

A fekete sereg megsemmisültével az ország külpolitikai súlyának egyik legfontosabb tényezője szállott sírba és hogy a belügyi helyzet is minél kúszáltabbá, minél ziláltabbá váljék, arra a királyt a legrövidebb idő alatt a maga hatalmába kerített, époly önző, mint rosszmájú Bakócz Tamás gondoskodott, aki egyeduralomra való törekvésében csakhamar rábírta a királyt, illetve ravasz, furfangos módon odavitte a dolgot, hogy erdélyi és tótországi vajdákká a lemondott Báthori István és Corvin János helyett az ő emberei neveztessenek ki. Így lettek Erdélyben Losonczy László és Drágfy Bertalan, Tótországban pedig Derencsényi Imre és Both vagy Lábatlani János a vajdák, illetve a bánok. Most aztán a kormányzati ügyekre már csak Szapolyai István nádor gyakorolt némi befolyást, de ennek hatáskörét is Bakócz, amennyire csak lehetett, megnyirbálta.

Ami pedig magát a királyt illeti, arra nézve Horváth Mihály Magyarország történelme III. köt. 261. oldalán a következőket mondja: „Ulászlónak, aki gyávasága, tunyasága miatt már a csehektől is nem egy ízben gúnyt, megvetést tűrni kényteleníttetett, az új korona sem változtatta meg lomha természetét, nem támasztott erélyt tehetetlen lelkében. Miként előbb Prágában, úgy most Budán is csak Dobzse kedvenc szavával igazgatta az államgépet.” Ezért aztán általánosan Dobzse Lászlónak is hívták őt országszerte mindenütt.