A Mátyás halála után kitört trónvillongások és belső zavarok a török szultánban is azt a reményt ébresztették, hogy immár itt az alkalom a Magyarországgal való végleges leszámolásra, illetve annak leigázására. E célra Bajezid hatalmas előkészületeket is tesz; tekintélyes szárazföldi és vízi erőket állít készenlétbe, de ahelyett, hogy ezeket, illetve azok jelentékeny részét területileg egyesítve, hatalmas lökőerő gyanánt hozná alkalmazásba, a szándékolt támadást több, egymástól elkülönített s egymást kölcsönösen támogatni nem tudó csoportok által hajtatja végre, amelyek valamennyien már a határszélekről, alighogy támadásukat kezdték, véres fejjel vettetnek vissza, sőt részben meg is semmisíttetnek. De nincs ezen okunk csodálkozni, mert az erők nagymérvű szétforgácsolására alapított hadműveleti terv, amelynek összeállításánál úgylátszik Ujlaki megvesztegethetősége is nagy szerepet játszhatott, jobb sorsot nem is érdemelt.

De másrészt a magyar végeken őrtálló parancsnokok és csapatok a legnagyobb dícséretet érdemlik meg; a magyar virtus ezúttal is oly fényesen tündökölt, hogy ez nyomban elvette kedvét a törökök hatalmas uralkodójának, hogy eredeti szándékát tovább erőszakolja, bár a Szófiánál rendelkezésre álló tartalékban még mindig hatalmas ütőkártya állott rendelkezésére.

Talán Kinizsi vérfagyasztó kegyetlenkedése is megtette a hatását;[1] mi ezt az embertelen eljárást tehetetlen foglyokkal szemben legkevésbbé sem helyeselhetjük, de mindezeket a dolgokat, mielőtt ítéletet mondunk felettük, középkori szemüvegen át kell néznünk és középkori mértékkel kell mérnünk[2] és akkor mindjárt felette sok enyhítő körülmény esik a különben kiváló derék, ideális középkori katonatípust jelképező Kinizsi javára latba, akit Hunyadi János után talán legkiválóbb, soha le nem győzött törökverő hadvezérünknek tekinthetünk.

A Budán összegyűlve volt rendek magatartása kiáltó képet nyújt a király tehetetlenségéről és tekintélyének nagyfokú sülyedéséről. Még feltűnőbbé válik ez, ha visszagondolunk arra, hogy Mátyás még nemrég a legrakoncátlanabb elemeket is, ha ellenkezni mertek vele, hamarosan a kis ujja köré tudta csavarni.

[1] Legalább Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél IV, 172. old. ezeket mondja róla: „Nemo fuit aetate illa Hungarorum Ducum, qui ita Turcarum contunderet ferociam, atque ab incursionibus eos deterreret.”

[2] Lásd többek között Bécs városának és Eyzinger Istvánnak kegyetlenkedését a fogoly fekete seregbeli vitézekkel szemben a 30. oldalon.