Mátyásban a magyar nemzet joggal egyik legnagyobb uralkodóját tiszteli, ami nem gátol bennünket abban, hogy e jeles férfiúnak lehetőleg igazságos mérlegelés mellett, nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is a kellő világításba helyezzük. Ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a lángeszű, páratlan energiával és munkabírással megáldott uralkodó abban az esetben, ha politikai és katonai célkitűzései teljesen helyes mederben folytak volna, akkor ma Mátyásban kétségkívül a középkornak legkiválóbb uralkodóját láthatnók, akire nemcsak Magyarország, nemcsak Európa, hanem az egész világ és elsősorban annak keresztény társadalma tekintene vissza a legnagyobb csodálattal, hálával, akitől az utókor semmiesetre nem tagadhatta volna meg a „nagy“ melléknevet. Sajnos, nem egészen úgy történt a dolog, hogy ezek a nagy remények egytől-egyig teljesedésbe mehettek volna. Haldokló atyjának utolsó intelme és kívánsága, mint tudjuk, az volt, hogy fiai és az ország rendei változatlan energiával folytassák a küzdelmet az egész kereszténységre a legnagyobb veszélyt jelentő ozmánság ellen.[1] Királysága első éveiben Mátyás ezt, főleg miután e tekintetben a pápa részéről is hathatós támogatásban részesült, szem előtt is tartotta. Később azonban a nagyravágyás testet-lelket emésztő kórja által elcsábítva, energiáját és tevékenységét fokozatosan mindjobban dél felől nyugati irányba terelte át, amiből ugyan szintén csodálatraméltó remek sikerek érlelődtek meg számára, de ezek az akkori kor és a középeurópai uralkodók többségének kívánalmaival és felfogásával ellentétben állván, halála után nyomban mintegy varázsütésre semmivé váltak. Reánk, katonákra kétszeresen fájdalmas benyomást tesz az a tudat, hogy ez a katonai tekintetben valóban kiváló és a legszebb hadvezéri tulajdonságokkal megáldott uralkodó politikai téren elkövetett számos balfogása folytán katonai tekintetben sem érhette el azokat a világraszóló eredményeket, és ezek révén azt a rendkívül magas értékelést, amelyre őt képességei már ab ovo praedestinálták. Mi mindent produkálhatott volna katonai téren ez a korát messze fölülmúló jeles hadvezér és egyben zseniális ágyú- és gép-konstruktőr, ha háta mögött az egész kereszténység felsorakozott volna, számára emberekben és pénzben a kívánt mennyiségeket rendelkezésére bocsátván.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy politikai téren is Mátyás csak a főkérdésekben követett el hibát, ami, mint már gyakrabban hangsúlyoztuk, abban állott, hogy tekintetét nem, mint édesatyja, majdnem kizárólag a török felé, hanem talán csak átmenetileg, amíg hatalma a nyugaton is tetőpontjára lép, ide irányította, hogy aztán mindent lesujtó erővel fordulhasson az ozmánok ellen, de e gyönyörű tervének és kombinációjának megvalósulását, feltéve, hogy tényleg ez az eszme hevítette bensejét, korai halála akadályozta meg.

Ez a politikai célkitűzés katonai tervét is lényegesen befolyásolta, úgy hogy az merőben különböző lett édes atyja katonai működésének alapgondolatától. A lényeges különbség abban áll, hogy míg Hunyadi János a törökkel szemben mindig offenzív operációkon törte az eszét, addig fia, Mátyás, miután főerejét és energiáját következetesen nyugati céljainak szolgálatába állította, a törökkel szemben nagyjában véve mindig csak defenzíve viselkedett, még akkor is, amikor offenzív fellépésre a viszonyok, legalább a mai szemszögből nézve, felette kedvezőknek mutatkoztak. Értem ez alatt azt a pillanatot, amidőn II. Mohamed elhalálozása után fiai között a legádázabb testvérháború tört ki, amely a török állam expanzív erejét meglehetősen alább szállította. Nem sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzet, amidőn az atyja trónjára ült Bajazid az egyiptomi szultánnal volt elfoglalva, mert, hogy előbbinek akkor tényleg nehéz volt a helyzete, annak legjobb bizonyítéka éppen az volt, hogy ő kínálta meg Mátyást, mint legfélelmetesebb ellenfelét, hosszantartó békével. Ám ekkor már Középeurópa politikai horizontján a tévedések és kölcsönös áskálódások egész tömege ülte mindennapi orgiáit. A keresztény fejedelmek, majd később a pápa is, ahelyett, hogy egymással kezet fogtak volna a közös ellenség legyűrésére, inkább egymás vérét, húsát és pénzét fogyasztották nagyrészt önző céljaik elérése érdekében. Ez a momentum viszont erősen enyhítő körülményül szolgálhat Mátyás külpolitikai működésének megítélésénél, mely enyhítő körülményekre azonban csak a fentebb említett külpolitikai főkérdés mérlegelésénél van szükség, míg a többi kérdésekben ő rendszerint mindig az aránylag legjobb útat tudta magának kiválasztani. Így többek között helyes sakkhúzás volt tőle, hogy Ulászló cseh és Kázmér lengyel király sakkbantartására a német lovagrendet, majd utóbb a moszkvai fejedelmet tudta céljainak megnyerni. Házassága, illetve apósa révén Velence, a pápa és az olaszországi fejedelmek bonyodalmaiba is belekeveredett és az ebből keletkezett diplomáciai csatákat rendszerint szintén ő nyerte meg. Ellenben aránylag leggyengébben sikerültek a Frigyes német császárral, a többi német fejedelmekkel és a sziléziai hercegekkel folytatott diplomáciai és külpolitikai sakkhúzásai; ezekben a siker csak látszólag volt Mátyás pártján; mindezek a fejedelmek csak a könyörtelen ellenfél fegyveres hatalmának, de akkor is csak a feltétlen szükség tartamára deferáltak, úgy hogy ezeket a sikereket sem jól megalapozottaknak, sem tartósaknak nem nevezhetjük. Ezzel kapcsolatban nyomatékosan ki kell emelnünk az egyébként tunya és tehetetlen, és katonai téren mindig a rövidebbet húzó Frigyes császárnak a külpolitikai ügyekben tanusított szinte a makacssággal határos szívós kitartását.

Amit Mátyás, mint katona és hadvezér Korneuburg, Bécs és Bécsújhely ostrománál produkált, az a legnagyobb mértékben elismerésre méltó. Hogy ezek az ostromok oly rengeteg hosszú ideig húzódtak, az nem az ő rovására írandó, hanem egyedül az akkori kornak a várostrom terén megnyilvánult tehetetlenségének, vagyis az akkori idők még teljesen fejletlen ostromművészetének tulajdonítható. Tudjuk, hogy Mátyás a gyakori rendkívüli adómegszavazások ellenére állandóan nagyfokú pénzzavarokkal küzdött, ami elsősorban gátolta őt abban, hogy mindenben megnyilatkozó zsenialitásával oly ostromgépeket, ágyúkat, robbanószereket stb. készíttessen, amelyek segítségével sokkal könnyebben és gyorsabban lehetett volna az e korbeli erődített helyek és várak birtokába jutni. Így azonban a szükséges eszközök és pénz hijján nem csodálkozhatunk azon, hogy a természettől, vagy mesterséges kiépítés folytán szívós ellenállásra képesített várakkal szemben, amilyeneknek elsősorban az akkori Bécset és Bécsújhelyt tekintenünk kell, az ő erőlködése is úgyszólván a kínos-keserves vergődések képét mutatják. Ezért nála is a vármegvétel legfontosabb eszköze gyanánt nem annyira az ágyúkban, gépekben és a rohamot végrehajtó emberekben rejlő erő, mint inkább az illető erődített hely védőrségében és lakosságában a minden úton-módon való megfélemlítés által kiváltott kishitűség és a kiéheztetés szerepel. Ettől eltekintve, mindaz, amit Mátyás az említett várak ostroma körül fáradhatatlan szorgalommal és buzgalommal véghez vitt, az ragyogó példája a szívósságnak, leleményességnek és a jól átgondolt céltudatos munkálkodásnak. Emellett ismételt szemrevételezései, ahol kellett, személyes közbelépései és a legkritikusabb helyzetekben tanusított nyugodt magatartása a legbátrabb katona és a legképzettebb, legideálisabb középkori hadvezér színében tüntetik fel őt az utókor szemében.

[1] Lásd a X. rész 285. oldalán.