Hunyadi János kormányzósága alatt Magyarországon a hadügy elvben még mindig a Zsigmond korabeli alapokon nyugodott s így az nem sokban különbözött a nyugateurópai s főleg a német államok hadügyétől.[1] A Zsigmond korabeli állapotokhoz képest említésre méltó eltérés csak annyiban mutatkozott, hogy utóbbi időben Európaszerte a zsoldos hadak felfogadása és alkalmazása fokozatosan mindig kiterjedettebb mértékben vált szokásossá, de azért a fősúly még mindig az illető ország lakosainak személyes fölkelésén nyugodott.

Nagyban véve ilyenek voltak a hadügyi viszonyok V. László halálakor is, azonban Szilágyi Mihálynak Mátyás megválasztásának biztosítása érdekében a királyválasztó gyűlést megelőzően jelentékeny engedményeket kellett tennie, nemcsak a honvédelmi kötelezettség teljesítése, hanem az adózás terén is, amint az az úgynevezett Szilágyi-féle törvényből világosan kitünik.[2]

Mátyás csakhamar tisztába jött azzal, hogy neki ahhoz, hogy trónját és hatalmát kellően megalapozza és másrészt, hogy az országot a folyton fenyegető török veszedelem ellen biztosítsa, előreláthatólag igen nagy erőfeszítésekre lesz szüksége, úgy hogy erre vonatkozó terveit és céljait csak hosszantartó háborúskodás révén lesz képes elérni, ezt pedig a Szilágyi-féle törvény teljesen lehetetlenné tette. Első dolga tehát az volt, hogy ezt a törvényt hatályon kívül helyezze.

Az ennek helyébe lépő 1458. évi májusi pesti országgyűlési határozatok,[3] de még inkább a még ugyanazon évi decemberi szegedi országgyűlés végzései[4] már lényeges haladást jelentettek a kellő számú erők kiállíthatására és azoknak a kellő időre illetve a szükség tartamára leendő fegyver alatt tarthatása tekintetében.[5] Miután azonban a háborúviseléshez nemcsak emberanyag, hanem pénz is kell, a szegedi országgyűlés végre e tekintetben is kellő megértést mutatott, amint azt a 27. oldalon bővebben kifejtettük. E törvények megalkotásánál Mátyás és a rendek, fenntartván a személyes szolgálati, illetve hadbavonulási kötelezettség elvét, az eddigi törvényes rendelkezések nyomdokain haladtak és csupán azok egyes pontozatait módosították, illetve tágították a mindenkori szükséghez képest.

Gyökeres változás állott be e téren, amidőn Mátyás 1461-ben Giskráékat, csakhogy tőlük megszabaduljon, éppúgy, ahogyan azt VII. Károly francia király a helyzet kényszerűségének engedve, 1439-ben az országot zsaroló zsoldoshadakkal tette, állandó zsoldjába fogadta. Ezek a Giskra-féle zsoldos csapatok vetették meg alapját Mátyás később oly híressé vált „fekete seregé“-nek, mely VII. Károly francia királynak a fentemlített elemekből alakított „cavallerie reglée“-jén és a mindenkori szultánok spahi- (lovas) és janicsár- (gyalogos) hadán kívül Európa első állandó hadseregének tekintendő. E tekintetben tehát Mátyás nálunk úttörőnek tekinthető, mert habár zsoldos hadakat elég tekintélyes számban már Nagy Lajos és Hunyadi János is alkalmazott, de azokat a háború, illetve pillanatnyi veszély elmultával rendszerint elbocsátották, mire azok más országban új gazdát kerestek. Ennek az állandó zsoldos hadseregnek fentartásához szükséges tetemes költségeket a főúrak és a nemesek dicséretreméltó buzgalommal önként ajánlották meg az 1462. évi budai országgyűlésen.[6]

Mátyás fekete harcosait eleinte a török hadiszintérre szánta, miután azonban itt 80–100–150 ezres ellenséges tömegekkel kellett a küzdelmet felvennie, Giskráék aránylag csekélyszámú hadán kívül a nemzeti seregnek minél nagyobb fokban való kiállítását is tervbe kellett venni és ezt a rendek valóban páratlan önzetlenséggel az 1463. évi tolnai országgyűlésen vállalták is.[7] A budai országgyűlés főleg a pénzmegajánlás, a tolnai pedig az emberanyag rendelkezésre bocsátása terén valóban bámulatra méltó előzékenységről és áldozatkészségről tett tanuságot, de mindjárt hozzátette, hogy ez egyetlen alkalomra szól és egyben kikötötte, hogy többé a király hasonló terheket nem fog alárendeltjeire kiróni.

A Giskráék zsoldbafogadása és a budai, illetve tolnai országgyűlés nagyarányú ember- és pénzmegajánlása révén a délvidéken megalakult és a király egységes és közvetlen parancsnoksága alatt álló haderő valóban hatalmas, imponáló, talán közel 80–100 ezer főnyi tömegből álló sereg lehetett, amely túlnyomó többségben magyarokból és néhány ezer főnyi idegen, főleg cseh zsoldosból és ennél jóval kevesebb rácból állhatott. A véletlen úgy hozta magával, hogy ez a hatalmas sereg a várt ozmán támadás elmaradása folytán nem került akcióba, pedig majdnem biztosra vehetjük, vagy legalább is minden remény meg volt hozzá, hogy azzal Mátyás remek diadalt vívott volna ki a számra nézve nem sokkal erősebb törökön. Ám a sors máskép határozott, és miután az ozmán vészfelhő ezúttal nem közvetlenül Magyarország felé vette irányát, a nemzeti hadsereg zöme egyszerűen visszatért rendes békefoglalkozásához, Giskráék hada ellenben továbbra is fegyver alatt maradt, hogy nemsokára kellő kiegészítés és megfelelő kiképzés után a később híressé vált fekete sereg alakjában a királynak oly megbízható és parancsát ellenvetés nélkül teljesítő hadává váljék, amelyhez hasonló csapat fölött az akkori uralkodók egyike sem rendelkezett.

A fekete seregnek ez a kialakulása és fejlődése azonban nem egyszerre, hanem fokozatosan történt, amihez az alapfeltételt továbbra is a törökök aránylagos nyugodt viselkedése szolgáltatta. Ezt a kedvező alkalmat Mátyás, mint azt annak idején bővebben kifejtettük,[8] állandó hadseregének, a fekete seregnek, amelyre akkor talán inkább még csak a szerényebb hadosztály elnevezés illett, további kiképzése mellett az ország belbékéjének és nyugalmának, a délvidéknek a törökök ismételt betörései ellen való biztonságba helyezésére, valamint a felvidéken garázdálkodó cseh bandák megfékezésére fordította. Ezt a célt szolgálták első sorban a fekete sereg, továbbá az úgynevezett tiszti bandériumok, amelyek akként alakultak, hogy a király az ország legelső főtisztviselőinek meghatározott évi pénzbeli illetményt[9] adott, amelynek fejében azok kötelesek voltak bizonyos számú nehéz- és könnyű fegyverest állandóan készen tartani s a királyt minden hadjáratára elkísérni. Legerősebb és legszámottevőbb ilyen tiszti bandériuma volt a nádornak, az országbírónak, az erdélyi vajdának, a temesi és székely grófnak és a horvát-, tótországi bánnak, akiknek a király hívó szavára a lehető leggyorsabban kellett hadaikkal táborában megjelenniök.

Igy nézett ki a honvédelem intézménye főleg az 1463-tól 1466 tavaszáig terjedő időben, amikor aztán Mátyás politikájában az ugyancsak már bővebben tárgyalt fordulópont állott be.[10] Ettől az időponttól kezdve 1481-ig a magyar sereg többé már sohasem képezett egységes egészet, hanem nagyjában véve két illetve három csoportra oszlott. A török szemmeltartására, illetve leküzdésére a Nándorfehérvár és környékén a délvidéki kapitányok parancsnoksága alatt részben állandóan készenlétben tartott, részben a szükséghez képest esetről-esetre fegyver alá hívott hadakból alakítandó csoport, valamint az erdélyi vajdának saját területén rendelkezésére álló hadak voltak hívatva. A délvidéki csoport békésebb időben túlnyomóan rácokból, kissebb részben magyarokból, annak az ellenséges betörés visszaverésére szükségessé váló kiegészítésekor ellenben túlnyomóan magyarokból állott. Az erdélyi csoport aránylag kevés idegen (cseh, lengyel) nemzetiségű zsoldosból és főkép magyar (székely), szász és oláh fölkelőkből alakult. A harmadik seregcsoport a király közvetlen parancsnoksága alatt álló fekete sereg volt, amelynek magvát Giskra zsoldosai képezték, de elég szép számmal voltak benne rácok és magyarok is. Ezt a csoportot Mátyás 1466-tól kezdve majdnem kizárólag a nyugati fronton viselt hadjárataiban alkalmazta, ami azonban nem zárta ki, hogy a szükséges mérvhez képest az egyes csoportok egymást megfelelően ki is segítették.[11]

Miután a déli fronton a török, alárendeltebb jelentőségű és múló hatású betörésektől eltekintve, nagyban véve az évek hosszú során át elég csendesen viselkedett, illetve közvetlenül Magyarország ellen döntő hadműveletekbe nem bocsátkozott, a nyugati fronton ellenben úgyszólván szünet nélkül tombolt a harc, Mátyás főtörekvése odairányult, hogy az itt alkalmazott seregcsoportot létszám, felszerelés, felfegyverzés, fegyelem és kiképzés tekintetében a lehető legmagasabb fokra emelje.

Létszám tekintetében az egyes seregcsoportok, nemkülönben a Mátyás rendelkezésére álló egész haderő ereje a különböző időszakokban igen különböző volt. Uralkodása első éveiben a király felvidéki hadműveleteit 5000–10.000 főnyi seregekkel bonyolította le, az 1463. évi boszniai hadjáratban ellenben már 25.000 embere volt. Az 1467. évi erdély–moldvai hadjáratot Mátyás 8000 lovasból és 4000 gyalogosból álló sereggel küzdötte végig. Az 1468. évi április havában Podiebrad ellen Nagyszombatban készenlétbe helyezett sereg 11.000 lovasból, 5000 gyalogosból, 50 nehéz, sok kissebb lövegből és 2000 szekérből állott. Ezek az adatok azért fontosak, mert innen indult a teljesen megalakult, jól felszerelt és kiképzett fekete sereg első nagyszabású hadjáratára. A következő év elején 10.000 lovassal és 6000 gyalogossal indult el Mátyás Brünnből Csehország ellen;[12] ugyanezen év szeptember közepén pedig a király mindössze 3000 lovassal és ugyanannyi gyalogossal ütközik meg Magyar-Hradischnál Henrik cseh herceg jóval erősebb hadával, mely alkalommal tudvalevőleg döntő vereséget is szenvedett.[13] Az 1470. évi hadjáratra Mátyás 12.000 embert számláló újonnan meszervezett fekete seregével indult el Trencsénből Morvaországba,[14] 1474. évi sziléziai hadjáratát pedig mindössze 10.000 emberrel küzdötte végig a legfényesebb sikerrel a lengyel és cseh királyok 55.000 gyalogosból és 25.000 lovasból, vagyis összesen 80.000 főből álló seregével szemben.[15]

1475-ben a király óriási előkészületeket tett a törökök ellen és mind szárazföldi, mind vízi hadereje ekkor érte el létszám tekintetében nagyságának tetőpontját. Ha a 174–175. oldalon közölt adatokból a cseh segédcsapat számba menő havasalföldi és oláh seregrészeket levonjuk, még mindig marad 72.480 főnyi szárazföldi haderő, melyből 42.000 lovas, 30.480 pedig gyalogos lévén, az egész seregben a lovasság túlsúlyban volt. Seregcsoportonként esik ebből a fekete seregre 6000 idegen lovas és 10.000 idegen gyalogos és ha a magyar nehéz lovasság és gyalogság létszámát megfelezve, egyik felét a fekete sereghez, másikát a délvidéki seregcsoporthoz tartozandónak vesszük, 5000 magyar nehéz lovas és 2000 magyar gyalogos, vagyis összesen 11.000 nehéz lovas és 12.000 gyalogos, a délvidéki magyar csoportra 5000 nehéz lovas és 2000 gyalogos, az erdélyi csoportra pedig 26.000 lovas és 16.480 gyalogos. Feltűnő, hogy az általános fölkelés révén a magyar nemességből megalakuló könnyű magyar lovasságról, a huszárságról a velencei tudósító még csak említést sem tesz, pedig a törökök ellen ez is törvényileg kötelezve volt a lóraülésre. Ennek a könnyű lovasságnak az elmaradását a jelen esetben bőven pótolta az aránylag nagy számban rendelkezésre álló havasalföldi és oláhországi könnyű lovasság. A rácok könnyű lovassága Baduario szerint teljes egészében a vízi haderőhöz nyert beosztást. Ez utóbbi úgy szám, mint felszerelés tekintetében valóban hatalmasnak mondható.

Érdekes és felemlítésre méltó továbbá, hogy a Baduario szerint 72.480 főnyi seregben a magyarság 36.000 lovassal és 20.480 gyalogossal, összesen tehát 56.480 fővel, az idegenek pedig mindössze 6000 lovassal és 10.000 gyalogossal voltak képviselve. Nem állhat meg tehát sok írónak az az állítása, hogy Mátyás diadalait majdnem kizárólag idegenekkel aratta,[16] viszont kissé túlzottnak tűnik fel Fejérkövi Lászlónak ama kijelentése, hogy „a magyar nép volt Mátyás táborának (vagyis hadseregének) lelke, veleje, dereka.“[17] Épígy a túlzás némi hibájába esik Huszár Imre is, amikor azt mondja: „A feketes sereg közreműködött tehát a magyarok dicső királyának fényes győzelmeiben, de nem volt azoknak főtényezője. A magyar hadidicsőség kivívásában az elsők mindenkor a magyar vezérek, a magyar nemesség, a magyar hadak voltak.[18] Ez a megállapítás már csak azért is helyesbítésre szorul, mert az 1467. évi budai, de még inkább az 1468. évi pozsonyi országgyűlés[19] óta a nemesség az általa vállalt temes pénzbeli adózás fejében, nagyarányú török veszély esetét kivéve, teljesen mentesítve volt a személyes fölkeléstől, kissebb török becsapások visszaverésére pedig rendszerint csak a közvetlenül érintett s veszélyeztetett vidékek nemessége szólíttatott fel a lóraülésre.[20] Ellenben igen is magában a fekete seregben is, amint az a fentebbi összeállításból kitűnik, a magyarság elég tekintélyes számmal – körülbelül 5000 nehéz lovassal és 2000 gyalogossal – volt képviselve, s így a fekete sereget megillető babérokból a magyar elemnek is kijut az őt megillető igen tekintélyes rész.

Fegyvernemek szerint ez a hadsereg lovasságra, gyalogságra, tűzérségre és műszaki csapatokra tagozódott. Hogy Mátyásnak kiképzett műszaki csapatjai is voltak, az minden kétséget kizáróan kitünik az apósának szóló s a 216. oldalon közölt levélből. E fegyvernemeken belül a lovasság nehéz és könnyű lovasságra, a gyalogság nehéz, vagyis pajzsos, továbbá könnyű és puskás gyalogságra tagozódott.

Baduario tudósítása szerint Mátyás hadserege valóban hatalmas, minden kellékekkel felszerelt, vár-, tábori- és folyami hadakozásra és harcra kíválóan képesített, az akkori többi államok hadseregeit messze felülmúló, pompás középkori hadsereg színében tűnik fel, amelynek már békében meg volt a kerete, magva, még pedig nemcsak a nagyobbára a nyugati fronton alkalmazott fekete seregnél, hanem a délvidéki és az erdélyi csoportnál is, mely csoportok a háború kitörésekor a törvény szerint felkelni köteles nemzeti hadak, illetve újonnan felfogadott idegen zsoldosok besorolása, nemkülönben a többi, ellenség által ezúttal nem fenyegetett csoportok egyes részeinek leadása által a szükséghez képest nagyobbíthatók voltak. Kár, hogy ezzel a remek hadsereggel Mátyás a külföldi segítség elmaradása ellenére is nem tette próbára hadiszerencséjét a törökkel szemben végrehajtandó támadó hadjárat formájában, mert minden körülmény csakugyan arra enged következtetni, hogy ezúttal fényes sikerek szegődtek volna a különböző hadivállalatokban már annyiszor bevált és remek győzelmeket és sikereket aratott zászlóihoz. E nagy, igen könnyen világtörténelmi fontosságúvá válandó hadivállalkozás helyett a nagy király menyegzője előestéjén, aminek talán szintén volt némi befolyása a történendőkre, csupán egy alárendelt jelentőségű hadtörténelmi epizódra, hadikalandra, Szabács megvételére vállalkozik, amelyhez talpraállított hatalmas szárazföldi seregének csak egy részét viszi magával, de ez is elegendőnek bizonyul a szándékolt cél elérésére.

A nagy célokat kitűző eredeti elgondoláshoz képest utóbb lényegesen szűkebb keretek közé szorított hadivállalat után illetve még annak megkezdése előtt a hatalmas sereg újból a szokásos hármas seregcsoportra oszlott széjjel és az 1477. évi osztrák háborút Mátyás megint csak fekete seregének 3500 könnyű és 5000 nehéz lovasával, valamint 5000 könnyű és ugyanannyi nehéz gyalogosával viseli.[21]

1481-ben Mátyás megint egész haderejét a törökök ellen akarta felhasználni. Az ez évi hadműveleteket ugyan Kinizsi vezette, de ugyanekkor a király is ugrásra készen állott serege többi részével Nándorfehérvárott.[22] Létszám, beosztás, felszerelés tekintetében ez se sokban különbözhetett a Baduario által leírt 1475. évi seregtől. Hatalmas számának megfelelő, nagy célokat és eredményeket elérni törekvő egységes alkalmazásra sajnos ezúttal sem került sor.

Végül az 1481–1489. évi osztrák háborúban alkalmazott seregrészek összetétele és létszáma oly gyakran változott, hogy azokról biztos számszerű adatok nem is maradtak fenn. Ebben a felette hosszúra nyúló hadjáratban gyakran előfordult, hogy az ott alkalmazott fekete sereg kiegészítésére, erősbítésére főleg a délvidéki hadsereg-csoportból mindig újabb és újabb hadakat kellett felrendelni. Ilyenkor azonban a király a különböző nemzetiségű hadakat soha sem keverte össze, hanem azokat mindig egymás mellett alkalmazta.[23] A hadaknak nemzetiségek szerint külön csoportokban való meghagyása minden esetre célszerűnak mondható. Helyesen jegyzi meg e tekintetben egyik kiváló írónk, hogy: „A hadtestek nemzeti jellegének megóvása katonailag is indokoltnak volt mondható, mert eltekintve attól, hogy így a parancsadás könnyítve lőn, a nemes versengésnek is tápot adott és én ennek részt tulajdonítok abban, hogy mind a három hadtestről egyaránt vitéz tetteket sorol fel a történelem.“[24]

Mátyás seregének felfegyverzése és felszerelése elsőrendű volt. E tekintetben a fekete sereg osztagai különösen kitűnhettek. Ennek emberei alighanem valamiféle egyenruhát is viselhettek.[25] Nincs kizárva, hogy ennek a ruházatnak sötét színe is hozzájárulhatott a „fekete sereg“ elnevezés általános elterjedéséhez.[26]

Hogy fegyelem és kiképzés tekintetében Mátyás mindenkori hadai igen magas fokon állottak, azt a hadműveletek leírása folyamán gyakran volt alkalmunk kiemelni.

Az egyes fegyvernemek harcban való alkalmazása, illetve a Mátyás által követett taktikai elvek tekintetében az otrantói hadjárat alkalmából apósához intézett levél, illetve a schottwieni hadiszemléről fennmaradt tudósítások[27] elég megbízható támpontokat nyújtanak. Ez a két kiválóan fontos okmány meglehetősen egybehangzó módon állítja szemeink elé a Mátyás által alkalmazni szokott harcfelállítást, amely körülbelül az alábbi ábra szerint nézhetett ki, megjegyezvén, hogy ez az ábra a csapatoknak és a hadiszereknek a schottwieni szemle alkalmával elrendelt felállítását tünteti fel, mely felállítás főleg csak abban különbözhetett a komoly harcok előtt szokásos csatarendtől, hogy az ágyúk és szekerek ilyenkor talán nem állottak ennyire exponálva a szélső szárnyakon kívül a többi csapatoknál jóval jobbra, illetve balra előretolva, bár tudjuk, hogy Hunyadi János szekértáborát és tűzérségét a várnai csatában szintén a hadsereg jobb szárnyán állította fel, de nem előretolva, hanem kissé hátrahúzva.[28]

Mátyás király csatarendje a schottwieni hadiszemle alkalmával 1487. júl. 10.

Mátyás a skorpió-, vagyis félköralakot alighanem azért használta hadseregének csatarendbe való állításánál, hogy ezáltal már eleve előkészítse és biztosítsa az ellenségnek mindkét oldalon való átkarolását. Tudjuk, hogy a husziták szekérváraikat sokszor támadólagos szellemben is alkalmazták; hogy vajjon Mátyás is gyakorolta-e ezt a támadólagos alapra fektetett harcszekér-taktikát, erre nézve nincsenek támpontjaink, de a fenti schottwieni szemlekép éppenséggel nem zárja ki, sőt inkább valószinűvé teszi azt, főleg, ha meggondoljuk, hogy az ő fekete seregének zömét morvák és csehek, tehát igazi huszita-utódok alkották.

Egyébként Mátyás harcfelállításához és harcmódjához még a következő megjegyzéseket fűzhetjük. Hogy harchoz felállított egész seregét a paizsosok és páncélosok gyűrűjével vette körül, az minden esetre eredeti, hogy ne mondjuk bizarr gondolat volt tőle. Vajjon ez a paizs-koszorú tényleg úgy megvédte-e a benne levő csapatokat, mint hogyha azok sáncokkal és egyéb erődítésekkel lettek volna körülvéve, az kizárva nincs, de nem valószínű. Arra minden esetre jó volt ez a paizs-koszorú, hogy a benne levő csapatok biztonságérzését fokozza. A szövegezésből arra is lehet következtetni, hogy ellenséges támadás esetén a paizsosok támogatására nyomban ott termett a veszélyeztetett helyen egy megfelelő nehéz gyalogsági osztag, mely a paizsosokkal együtt erős falat képezve, inkább agyonvágatta, agyontapostatta magát, de kijelölt helyét el nem hagyta. Hasonlóan viselkedtek a nehézlovasok is. Ezekről is azt mondja a krónika, hogy vaspáncélba burkolva, eleven fal gyanánt fogta fel az ellenség rohamait. Az ekként kifejezésre jutott kívánalom világosan amellett szól, hogy ennél Mátyásnak a janicsárok rendeltetése lebegett szemei előtt, akiknek szintén ez volt a főrendeltetésük és parancsuk. A különbség csak abban áll, hogy amit a szultánok csak a janicsároktól, mint gyalogcsapatoktól vártak, hogy t. i. helyben állva fal módjára álljanak ellen az ellenség minden támadásának és erőlködésének, ezt a kívánalmat Mátyás nehéz fegyverzetű gyalogságán kívül nehéz fegyverzetű lovasságára is kiterjesztette s így Istvánffy nézetem szerint teljes joggal írhatta, hogy Mátyás fekete seregét a janicsárok mintájára szervezte meg.[29]

A könnyű lovasság, vagyis a huszárok a paizsosok alkotta biztonsági gyűrűből kitörve, mint elsők csapnak rá az ellenségre, azt folyton nyugtalanítják, de nagyobb erő elől rögtön kitérnek, majd a nehéz lovasság mögé húzódnak és amidőn a pillanat a támadásra újból kedvezővé válik, nyomban ismét előretörnek és váratlanul csapnak az azt nem is sejtő ellenségre. Hasonló magatartást ír elő Mátyás könnyű fegyverzetű, tehát kopjás, lándzsás gyalogságának is.[30] A harc bevezetésénél a könnyű lovasságot és gyalogságot a puskás gyalogság tőle telhetőleg támogatja. Az ezt követő döntő harcban a nehéz lovasság és a nehéz és könnyű fegyverzetű gyalogság játszotta a főszerepet, majd döntés után az üldözésnél, illetve visszavonulásnál ismét a könnyű lovasság jutott előtérbe.

Körülbelül ez volt a séma a sereg csatarendbe állítására és harctevékenységére támadásnál és védelemnél egyaránt, mivel abban az időben e két harcformát még nem különböztették meg egymástól annyira, mint ahogyan az később, a lőfegyvertechnika tökéletesebb kialakulása folytán szükségszerűen szokássá vált.

A Haugwitz János által Jauernál, illetve a thomaswaldei csatában alkalmazott és a 253. oldalon leírt csatarend ugyancsak egy tömör, több harcvonalas alakzat képét mutatja, azonban hadiszekerek alkalmazása nélkül, holott az ellenfélnél a védelem súlypontja a sereget körülvevő hadiszekerekre volt alapítva; azonkívül feltünő, hogy míg Mátyás nehéz fegyverzetű csapatjait az első harcvonalakba osztotta be, Haugwitz nehéz zsoldosait utolsóknak hagyta, úgy hogy azok úgyszólván részt sem vettek a csata eldöntésében.

Erődített helyek megtámadásánál és várak ostrománál természetesen más volt az eljárás. Itt elsőnek a könnyű lovasság lépett fel harctényező gyanánt, majd a puskásoknak jutott egy kíválóan fontos szerep[31] s aztán bekövetkezett a tüzérségnek és az ostromgépeknek néha hetekig, hónapokig, sőt évekig tartó, a többi fegyvernemek időközönkénti rohamával kapcsolatos nehéz munkája. A várvívás volt ugyanis az e korbeli hadviselésnek egyik leggyengébb oldala. Ez pedig főleg a tűzérségi fegyvernem még nem eléggé fejlett voltának tulajdonítható. Elismeri ezt maga a király is, amidőn az apósához írt levelében különféle ostromgépeit sokkal hatásosabbaknak mondja tűzérségénél.[32]

Mátyás nyugati ellenfelei a hadművészet terén körülbelül hasonló elveket valottak, de azok gyakorlati kivitele, valamint egyáltalában a harc- és haditechnika terén mindannyian messze elmaradtak az igazságszolgáltatás, valamint a tudományok és művészetek terén is nagyszerű és ünnepelt hőslelkű és lángeszű magyar katona-király mögött.

[1] Lásd Jähns, Geschichte des Kriegswesens 979.

[2] Lásd a 6. oldalon.

[3] Lásd a 18. oldalon.

[4] Lásd a 20. oldalon.

[5] Amíg eszerint Mátyás a hadkiegészítés rendszerét folyton újabb, célszerűbb alapokra fektette, a szomszédos nyugati államok még az ő uralkodásának végén is nagyrészt a régi szisztéma szerint egészítették ki seregeiket. Lásd a 136. oldalon.

[6] Lásd a 47. oldalon.

[7] Lásd az 56. oldalon.

[8] Lásd a 91. oldalon.

[9] Igy többek között az erdélyi vajda készpénzben 9000, sóban 3000 forintot kapott. (Gyárfás István, A fekete sereg, Századok 1877. évf. 500.)

[10] Lásd a 91–94. oldalon.

[11] Lásd erre nézve többek között az 239., 246. és 266. oldalon foglaltakat.

[12] Lásd a 117. oldalon.

[13] Lásd a 122. oldalon.

[14] Lásd a 126. oldalon.

[15] Lásd a 157–158. oldalon.

[16] Gyárfás István, A fekete sereg. Századok 1877. évf. 617: „A fekete sereg vívta ki, úgy a nagy király, mint országa részére a vitézség és harci dicsőség Európaszerte fényes hírnevét.“

[17] Fejérkövi László. Első Mátyás magyar királynak fekete serege. Tudományos gyüjtemény 1823. III. köt.

[18] Huszár Imre, Mátyás király fekete serege. Hadt. Közl. 1890. évf. 234. old.

[19] Lásd a 87., illetve 112. oldalon.

[20] Lásd többek között a 187. oldalon említett rendelkezéseket, Ali és Iszkander bégek visszaverésére.

[21] Lásd a 195. oldalon.

[22] Lásd a 222. oldalon. Nándorfehérvár látképét lásd a XI/4. számú mellékleten.

[23] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VII., 650.: „Triplex illi in eo bello fuit exercitus, veuti ubique in gravissima quaqua expeditione mos fuit: primus Ungarorum; Boemorum alter, tertius Racianorum qui totus in vexillationes et velites digestus erat.“ Összevág ezzel Bonfiniusnak a 195. oldalon közölt megállapítása.

[24] Hazai Samu, Védőalkotmány, haderő és harcászat Mátyás király alatt. (Hadt. Közl. 1890. évf. 215.)

[25] Piringer, Ungarns Banderien II., 49. old. egy 1494/95. évről, tehát Ulászló idejéből való királyi kiadási jegyzéket említ, mely szerint Nándorfehérvárott és Zimonyban minden ember, aki nem részesült természetbeni élelmezésben, évi 12 forint zsoldot és egy egyszerű szövetruhát kapott. „Imprimis peditibus – így szól az említett jegyzék – quingentis, qui continue in dicto Castro Nándoralbensi et Semlin stare et servire debent per unum annum integrum cuilibet eorum pro Sallariis, quibus victus non datur, per flor. duodecim faciunt 6000 fl. Insuper eisdem peditibus cuilibet vestituram et unam tunicam de panno simplici.“ Ez a szokás minden bizonnyal már Mátyás idejében is fennállhatott. Erre vezethető vissza, hogy többek között a király 1481-ben Kassától 10 bál görlitzi posztó megküldését követelte gyalogosainak felruházására. (Történelmi Tár 1902. évf. 349.) – Verancsics „Névtelenje“ (Magyar Tört. Emlékek, Irók, III., 152.) említi továbbá, hogy Mátyás király 1475. évi hadjáratához három éven át szakadatlanul csináltatta 8000 darabontja számára a ködmönöket és keztyűket.

[26] Lásd per analógiam a magyar honvéd huszároknak rettenthetetlen bátorságuk és vérvörös nadrágjuk révén az ellenség által „vörös ördögök“ néven való említését a világháborúban, vagy a csakhamar fogalommá vált „vörös sapkások“ elnevezés elterjedését 1848/49. évi szabadságharcunkban, mely elnevezés utóbb az illető hőslelkű csapattestek számára történelmileg is elismert, illetve történelmi jogosultságot nyert büszke epithetonná vált.

[27] Lásd a 216., illetve 248. oldalon.

[28] Lásd a X/6–a–g) számú mellékleteket. Ezzel szemben meglehetősen erőltetettnek látszik, mert nem igen egyeztethető össze Bonfinius leírásával, kivált pedig az egyes fegyvernemeknek és a hadiszekereknek általa említett beosztásával és helyével az a kép, amelyet Meynert, Das Kriegswesen der Ungarn 98. oldalán Mátyás király skorpió alakú felállításáról a következő szavakkal rajzol le, megjegyezvén, hogy amit Meynert ezzel a leírással szemünk elé varázsol, nem is csatarendet, hanem menetrendet ábrázol, holott Bonfinius határozottan csatarendről szól: „Die Schlachtordung, welche Mathias während der Heerschau bei Neustadt wählte, machte auf den Augenzeugen Bonfini den Eindruck der Gestalt eines Skorpions. Die der Vorhut auf beiden Seiten angehängten beweglichen Flügel, welche auf ein Umklammern der feindlichen Flanken abzielten, mochten ihm wie die Scheeren, der darauf folgende Haupttrupp als der Rumpf, schliesslich die dünne Nachhut mit dem langen Zuge der Kriegswagen und dem Tross als der Schweif des Thieres erscheinen.“

[29] Ennek és a fekete sereg elnevezés használatának jogosultságát nézetem szerint kíváló történetírónk, Tóth Zoltán, Mátyás király idegen zsoldosserege (A fekete sereg) című munkájában hiába igyekszik sok nyomtatott ívre terjedő érveléseivel kétségbe vonni és a fekete-sereg elnevezést mint későbbkori írói fantázia szüleményét alaptalannak s így kiküszöbölendőnek odaállítani. Ellenkezőleg, az én nézetem az, hogy az egykorú illetve közelkorú írók alábbi adatait az újabbkeletű, erőltetett de bizonyító erővel bíró adatokra támaszkodni nem tudó, ellenvélemények ellenére továbbra is teljes érvényben és tiszteletben kell tartanunk, azaz büszke öntudattal hinnünk kell, hogy Mátyásnak igenis volt már az ő korában és alighanem általa is feketének nevezett serege: Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., IX. 683.: „Exercitus hic idcirco niger apellatus, quia Mathiae jussu sub dio semper hybernare ac aestivare solebant, aestu et algore juxta obdurati, et assiduis militiae laboribus obfirmati, ut nihil esset ita arduum et difficile, quod expugnare non auderent.“ – Istvánffy idevonatkozó szövegét és egyéb érveléseimet már a 66. oldalon leközöltem s azokra most újból felhívom az olvasó figyelmét. A valamivel később keletű Fugger, Ehrenspiegel 1073. old. szerint: „…diejenigen Völker aus Böheim welche K. Matthiae in Hungarn gedient und in gemein als von der Sonne gebrennt und gebräunet, die Schwarzen gennent…“ – Végül a Curaeus- és Pol-ból vett idézetek a 252. oldalon a legmeggyőzőbben amellett szólnak, hogy a fekete sereg elnevezés már az 1488. évi úgynevezett glogaui hadjárat, vagyis már Mátyás életében ismeretes és használatos volt.

Szekfű, a Hóman Szekfű, Magyar Történet, II. köt. 511–512. oldalán, a Mátyás és Frigyes császár között lefolyt küzdelmekkel kapcsolatban a fekete seregről ezeket írja: „Frigyes császárnak befolyása a Német birodalmon kívül nagy messziségekbe elnyult s ő amilyen passziv volt fegyveres processzusok végigjátszásában, annyira kihasználta összeköttetéseit, a pápától és Nápolytól kezdve Burgundiáig és Franciaországig. Katonai szempontból Mátyás feladatát az tette nehézzé, hogy az osztrák tartományok már ekkor teli voltak tüzdelve erős, bástyás városokkal és várakkal, melyeket egyenkint kellett elfoglalni, holott várostrom az akkori időkben a legkockázatosabb és leghosszadalmasabb dolog volt. Mátyás itt még kevésbbé vehette igénybe a régi magyar katonai lehetőségeket: inszurrekciós telekkatonaságot nem is kapott volna a határontúli és népszerűtlen vállalatra, de a főpapi és főuri bandériumoktól sem kívánhatta, hogy évenkint újra kilovagoljanak messze Nyugatra, várak ostromára, amire úgysem voltak alkalmasak. Maradt tehát a saját királyi bandérium és az az állandó zsoldos sereg, amellyel Csehország ellen harcolt s amelyet most Sabác alól hoz át az ausztriai hadjáratba. Ezt a sereget cseh zsoldosoknak, cseh katonáknak vagy német katonáknak is nevezik, a fekete sereg elnevezés Mátyás életében nem fordul elő, de utolsó éveiben megvan a jogosultsága, mivel Bécs elfoglalása után a sziléziai harcokban már azon lovag vezetése alatt áll, kiről nevét kapta. A sziléziai hercegek között volt két testvér Konrád, Oels hercegei, az egyiket fehérnek, a másikat feketének hívták, s a fekete Konrádnak volt vazallusa biskupitzi Haugwitz János, akit ura után, a sok Haugwitz közt, feketének neveztek, s aki Mátyás halálakor még egyetlen főparancsnoka volt zsoldosainak, a fekete seregnek.“ Ezek szerint, ha előbb nem is, de Mátyás utolsó éveiben, vagy legalább is halálakor, már igen is fekete seregnek nevezték a király zsoldos seregét. Szekfű is úgy tudja, amint az a Magyar Történet II., köt. 561. oldalán olvasható következő mondatából is kitünik. „Mátyás – írja Szektű – 1488-ban fekete seregének nagy részét Sziléziában koncentrálja Tettauer és Stein György, majd a fekete Haugwitz főparancsnoksága alatt…“

[30] Lásd a 216. oldalon.

[31] Lásd a 216. oldalon.

[32] Epist. Math. Corv. II., 110.: „Una illa tres bombardes in fundendo lapides prevaleret.“