XI/1. számú melléklet.

Az 1483-ra hajló télen Sixtus pápa újból felszólította úgy Mátyást, mint a császárt a kibékülésre, de ennek alig volt foganatja, miért is Mátyás tavasz kezdetén Dávidházi István parancsnoksága alatt tetemes sereget küldött a Lajta melletti Bruck elfoglalására, mely azonban nem várt szívós ellenállást fejtett ki s egyúttal április 11-én a német birodalmi fejedelmekhez intézett levelében őket Frigyes kvalifikálhatatlan eljárására figyelmeztetvén, újból segítségüket kérte a törökök ellen, ami, ha elmaradna – így fejezte be fenyegetőleg levele végét – kénytelen volnék olyat tenni, aminek az egész kereszténység kárát vallaná,[1] s ezzel természetesen a szultánnal kötendő békét festette a falra. Addig is, amíg e tekintetben az ügyek nem tisztázódnak, a király nem valami nagy eréllyel szándékozott a császár elleni háborút folytatni, aki viszont helyzetét Bécsben és Bécsújhelyen már annyira veszélyeztetve látta, hogy április folyamán Grácba költözött át, Bécs parancsnokául egy Wulsko nevű cseh kalandort hagyván vissza 2000 gyalogossal és 1000 lovassal.[2]

Grácban Frigyest nemsokára felkereste Sixtus pápa követe, a castellai püspök, aki azonban a császárban kevés hajlandóságot talált a békés megegyezésre, mert szerinte a magyarok királya a folytonos háborúzásban már úgyis teljesen kimerült és elszegényedett s így hamarosan minden feltétel nélkül kénytelen lesz a háborúskodást abbahagyni.

Ezek után a követ Budára ment, ahol a tárgyalások folyamán arról győződött meg, hogy a király azért nem hajlandó érdemleges tárgyalásokba bocsátkozni, mert előtte a császár végkép elvesztette hitelét, miután eddig még egyik igéretét sem tartotta be, ellenben arról is tudomást szerzett a követ, hogy a királyné és többen az országnagyok közül, így kivált Várdai Péter kalocsai érsek, Pruisz János nagyváradi, Vetési Albert veszprémi püspök, Báthory István erdélyi vajda és még többen mások nagyon is óhajtják a megegyezést, mert szerintük a Frigyes elleni háború amúgy is oly gyűlöletes a nemzet előtt, hogy abban született magyarok alig, csak csehek, szerbek és más idegen fajú zsoldosok vesznek részt. Viszont amikor a püspök a király előtt megemlítette, hogy a császár mibe helyezi a közeli béke reményét, ennek megcáfolására Mátyás parancsára a püspök jelenlétében a minden kigondolható készletekkel dúsan ellátott hadi raktárból 17 nagy ágyút vontattak ki s azok mindegyike elé 18 egyszínű lovat fogván, azonnal útnak indította őket Bruck felé! Azután elvezettette a püspököt kincstárába, ahol ennek még jobban tágra nyilt a szeme, mert amit ő itt arany és ezüst asztali készletekben, gyöngyökben és drágakövekkel kirakott ruhákban, ékszerekben és mindenféle drágaságokban felhalmozva látott, azt alig lehetett volna 50 nagy társzekéren elvinni. Végre a sok rábeszélésre a király hajlandónak nyilatkozott a békére, oly feltétel alatt, hogy ő a pápa kezébe adja a császártól eddig elfoglalt összes birtokokat, aki azokat három évig zálogban tartja, mely idő alatt Frigyesnek még hátralevő tartozását le kell fizetnie s azonkívül a németországi rendektől évente 10.000 lovast kell a török elleni háború céljaira kieszközölnie.[3] Végül elutazása előtt még egy titokba avatták be a castellai püspököt. A mult évben Bajazid által megvert és a rhodusi keresztes lovagokhoz menekült Dsem tartózkodási helyéről, Roussilonból két béget küldött Mátyáshoz azzal az ajánlattal, hogy ő hajlandó Boszniát, Szerbiát és Bulgáriát neki annak fejében átengedni, ha a király őt fogságából kiszabadítja és Bajazid helyett őt segíti az ozmán birodalom császári székébe. Ezzel egyidejűleg egy éppen Budán tartózkodó menekült török basa a szándék kivitelét könnyűnek jelezte, mert szerinte a törökök nagy része már megutálta a zsarnok Bajazid önkényeskedéseit. Ezért a király arra kérette a castellai püspök révén a pápát, szabadítaná ki Dsemet a rhodusi lovagok kezéből. Ámde azok nagymestere, d'Aubusson, akinek Bajazid évenként 45.000 aranyat fizetett, hogy Dsemet fogságban tartsa, semmi áron sem akart a szultánfi kiadatásába beleegyezni. Egyébként utóbb Mátyás is meggyőződvén arról, hogy a Bajazid kétes helyzetéről terjesztett hírek alaptalanok, a Dsemmel kapcsolatos tervről végkép lemondott.[4] Különben maga a pápa sem helyeselte Mátyásnak Dsemmel kapcsolatos tervét, miért is ahelyett, hogy annak a magyar király kezébe leendő kiszolgáltatása iránt lépéseket tett volna, a francia királyt kérte meg, venné őt át a rhodusi rendtől és gondoskodjék további fogvatartásáról. Innen Dsem 1485-ben újból a pápák hatalma alá került, mignem őt VI. Sándor pápa, Bajazid által busásan megfizetve, láb alól el nem tétette.[5]

Alig indult el a castellai püspök Budáról Grácba, Bajazid szultán követei érkeztek Budára, a királynak öt évi fegyverszünetet ajánlván. A szultánnak ugyanis érdekében állott, hogy hátát Mátyás ellen fedezze, mialatt ő összes erejével Kayte Bay egyiptomi fejedelem ellen szándékozott eljárni. Mátyás a török békeköveteket a castellai püspök visszaérkeztéig magánál tartotta s miután ez december elején Frigyes meghagyásából teljesen elfogadhatatlan új propoziciókkal állott elő, Mátyás sok tanácsosának, de kivált Várdai érsek és kancellár ellenzése dacára elfogadta a szultán által felajánlott fegyverszünetet, ami alábbi válaszából kitűnik.[6]

„Hatalmas fejedelem, szeretett uram és barátom! Fegyverszünetre vonatkozó ajánlatodat vettük és úgy, amint azt indítványoztad, örömest elfogadjuk, mert nekünk is van néhány makacs alárendeltünk, akiket engedelmességre szorítanunk kell. Ez okból mi kivánságodhoz képest hozzájárulunk a felajánlott 5 évi fegyvernyugváshoz és mi ezennel keresztény hitünkre fogadjuk annak hű és szilárd megtartását az alatt a feltétel alatt, hogy ezen idő alatt sehol sem fogtok ártani velünk egy hiten levő országoknak,[7] és nevezetesen, hogy a tengerparton innen fekvő tartományokba ellenséges szándékkal nem fogtok betörni. A kereskedők ellenben szabadon közlekedhetnek a határokon át. Utóbb, ha Istennek és nekünk úgy tetszik, a fegyverszünetből állandó béke is válhatik.“

Amikor a castellai püspök december elején Grácból Budára visszaérkezett, a török követeket még ott találta. Frigyes ellenpropoziciói olyanok voltak, hogy azokból nyilván kitünt, hogy ő Mátyás követeléseinek kijátszására törekedett s így ez azokat bosszúsággal utasította vissza, ellenben nyomban parancsot küldött Dávidházinak a hadműveletek erélyesebb folytatására, minek folytán ez 1484 január 19-én újból ostromolni kezdte Bruckot, minek eredménye az lett, hogy február 24-én hat órai megfeszített munka után a város, március 12-én pedig a vár is megadta magát.[8] Egyidejűleg Geréb Péter Karinthiában és Krajnában is erélyesebben lépett fel és sikerült is neki több város és erősség birtokába jutni, melyek közül a legnevezetesebbek a Klagenfurt melletti Seldenheim és Dietrichstein voltak.[9]

Ezalatt Mátyás a Pozsonynál gyűjtött hadakkal mindenekelőtt Bécsnek a Duna jobb partján való elszigetelését igyekezett elérni, mi célból egy-egy erősebb csoporttal St. Pöltent, majd Schottwient és Neunkirchent szállotta meg. Ezután következett április 4-én Stammersdorff megszállása a bal, majd Klosterneuburgé a jobbparton. Április 15-én a Klosterneuburg és Bécs között féluton levő kahlenbergi vár került a magyarok kezébe, ami azonban még mindig nem zárta ki, hogy másnap 10 élelemmel terhelt hajó Steinből és Kremsből a magyar ijászok sűrű lövöldözése ellenére sértetlenül Bécsbe jusson az ottani kiéhezett nép nem kis örömére.

Ezek után a baden–bécsi főútvonalon fekvő Gumpoldskirchen, Mödling és Brunn városokat szállatja meg Mátyás, míg április 10-én Dávidházi a király parancsára Korneuburgot kezdte ostromolni a Duna bal partján, amelynek parancsnoka Kienberger Burghard azonban szívós ellenállást fejtett ki. Az ostrom, de kivált a vár lövöldözése oly heves volt, hogy az ágyúk durranásait Bécsben is éjjel-nappal hallották, szünet nélkül emlékeztetvén a főváros lakosait arra a sorsra, amely rájuk vár.[10] Hiába kértek ők a császártól segítséget, ez csak üres biztatásokkal szolgálhatott nekik, de hogy jóakaratáról mégis biztosítsa őket, május 5-én 12 hajót indított el Linzből buzával, kenyérrel, hússal, szalonnával, vajjal terhelve. Ezeket a magyarok Mauternnél megtámadják és a kísérő őrséget meg is verik, a hajók közül azonban csak egyet sikerült elsülyeszteni, a többiek a lakosság örömrivalgása között úsztak a város falai alá, a már igen magas fokra hágó szükséget legalább egyidőre enyhítvén.[11]

Közben Dávidházi május 11-én döntő rohamot intézett Korneuburg ellen, amelynek folyamán egyes csatárai már a falakra is feljutottak volt, azonban a védőrség ellenlökeme ismét visszaszorította embereit. Korneuburgon segítendő, a császár Wolferesdorfer parancsnoksága alatt stájer, bajor és sváb zsoldosokból álló 6000 főnyi felmentő hadat küldött a vár alá, azonban Dávidházi idejekorán hírt vesz ennek közeledéséről, miért is csoportja legnagyobb részével, mintegy 7000 emberrel eléje megy. Stockerautól 4 km-re északkeletre, Leitzersdorfnál június 16-án ütközött össze a két fél s itt eleinte a magyarok vereséget szenvednek, de az osztrákok ahelyett, hogy a nyert előnyt kihasználták volna, üldözés helyett a magyar tábor kifosztására indulnak, ami alkalmat ad Dávidházinak, hogy rendetlenségbe jutott csapatjait újból összeszedvén, ellentámadásba menjen át, amelynek folyamán a magyar nehéz lovasság a császáriak oldalába kerül, akik egy órai makacs ellenállás után futásnak eredve, kénytelenek a csatateret táborukkal együtt a magyaroknak átengedni. Az osztrákok vesztesége 1000 főre rúgott, a magyaroké aránylag csekély volt.[12]

Korneuburg alá visszatérve, Dávidházi folytatta az ostromot, de a még mindig állhatatosan kitartó és gyakori kiütéseket eszközlő Kienbergerrel szemben sehogy se tudott boldogulni. Egy ily alkalommal Dávidházi golyó által találva, hősi halált halt, mire aztán Mátyás személyesen akarta átvenni az ostromló sereg parancsnokságát.

Épp amikor oda elindulni készült, vette a király a hírt, hogy Bajazid augusztus hava folyamán tetemes sereggel Moldvába betörve, Kiliát és Akjermant július 14-én, illetve augusztus 5-én megszállotta és az egész tartományt elborította. E miatt Mátyás éktelen dühre gerjedt és meglehetős fenyegető hangon írt levélben[13] a szultánnak adott szava és hite megszegését szemére lobbantván, hamarosan összeszedett sereg élén útnak indult Erdély felé, hogy a csak imént megkötött fegyverszünet megtörését megtorolja, de ekkor értésére esett, hogy a fentemlített két vár már megadta magát és hogy István vajda a nagy sokaságnak ellenállni nem tudván, mint rendesen, most is országa erdős-hegyes vidékére húzódott vissza, majd megkapta a szultán válaszát is, mely szerint eleinte – úgymond Bajazid – követének szóbeli előadásakor maga is azt hitte, hogy Oláhország és Moldva a fegyverszünetbe szintén felvétettek, de a szerződésnek alaposabb megtekintése után az ellenkezőről győződött meg s így senki tőle rossz néven nem veheti, hogy inkább az íráshoz, mint követe szóbeli előadásához tartotta magát. Mindazonáltal a további jó viszony érdekében csapatjait Moldva belsejéből visszavonta, Akjerman és Kilia várparancsnokainak pedig meghagyta, miszerint a fegyverszünet tartama alatt Moldvának háborgatásától tartózkodjanak.[14]

A szerződés megtekintése Mátyást is meggyőzte, hogy azt tulajdonképpen úgy is lehet értelmezni, ahogyan Bajazid tette[15] s ez a hanyagság a fogalmazásban annyira kihozta a királyt sodrából, hogy annak megfogalmazóját, Várdai kalocsai érsek kancellárt előbb kemény szemrehányásokkal illette, majd megfeledkezvén arról, amivel saját tekintélyének és egy ily magasállású tisztviselőnek tartozik, azt arcul is ütötte s aztán fogságba vetette, amelyből csak a király halála után szabadult ki.[16]

Mátyás a szultán mentségét és kimagyarázását minden további ellenvetés nélkül elfogadta és már Nagyváradig jutott seregét Budára visszarendelte. Ilyen körülmények között a moldvai vajda végkép Kázmér lengyel király védelmébe helyezte magát, aki ugyan mindössze 3000 főnyi hadat bocsátott István vajda rendelkezésére, amellyel az ugyan semmire se mehetett, de ez időtől fogva a kapcsolat Moldva és Magyarország között végkép megszűnt.

Még ugyanazon évben a törökök, állítólag persze a szultán tudta és beleegyezése nélkül, Boszniából Horvátországon át Krajnába és Karinthiába is intéztek betörést, mi ellen Mátyás már nem tett óvást, talán azért, mert az első sorban Frigyes tartományainak és saját magának a császárnak is okozott kellemetlenségeket, aki ellen ő most már teljes erővel és energiával akart fordulni. Ettől az új tervétől nem hagyta magát semmi és senki által eltántorítani. Hiába szólította fel az 1484 augusztus 12-én elhalálozott IV. Sixtus pápa utóda VIII. Ince, aki egy nagy keresztény koaliciót tervezett az ozmán hatalom megtörésére, november 12-én írt levelében, bontaná fel a Bajaziddal kötött fegyverszünetet, amire utóbbinak perfid eljárása őt teljes mértékben feljogosítja, Mátyás erre nem volt kapható. E helyett 1484 november végén a törökök ellen gyűjtött sereg java részével a korneuburgi táborban megjelenve maga vette át az ostrommunkálatok vezetését. Rendeletére ide érkezett nemsokára 12.000 főnyi sziléziai segítőcsapat is.[17] Ennek ellenére Mátyás inkább kiéheztetéssel, mint erőszakkal szándékozott Bécs birtokába jutni, mi célból annak körülzárását a Duna jobb partján még szorosabbra fűzte, a balparton pedig a középső dunai híd megszállása céljából két nagy sáncot emeltetett s azon alul és fölül hármas erős lánccal záratta el a folyamot. Ennek közepén kövekkel megtöltött hordókat sülyesztett el, hogy az esetleg még mindig Bécs felé törekvő hajók a partok mentén legyenek kénytelenek haladni, ahonnan könnyebben lehetett azokat elérni és tönkretenni.[18]

Közben Korneuburg ostroma is tovább folyt. Ennek felmentése érdekében Frigyes Linzből intézkedett ugyan némi hadak összegyűjtése iránt, de amikor ez eredménnyel nem járt, azáltal vélt feladatának eleget tenni, hogy az összes hatóságoknak parancsot adott, miszerint imádkozzanak, miséket mondassanak és processziókat tartsanak Korneuburg felmentéséért, de a mindenható nem akart csodát művelni s így a védőrség parancsnoka december 1-én kénytelen volt kaput nyitni, mire a király fényes kísérettel vonult be a meghódított városba.[19]

Korneuburg megadása után Mátyás a sereg zömével Klosterneuburgba s onnan a Duna jobb partján még tovább vonult Bécs felé előre, amelyet 1485 január 25-én megadásra szólított fel, de tagadó választ kapott, bár ekkor már ott élelem dolgában igen rosszul állottak. Január 29-én a király Bécs közvetlen közelében, Währingben ütötte fel főhadiszállását s innen tette meg további intézkedéseit a még szűkebb körülzárás foganatosítása és még további csapatok odavonulása iránt. Ezek beérkezte után a főváros teljes körülzárására három csoportot alakíttatott. A nyugati csoportnak parancsnoka maga a király volt, a délié Szapolyai István, a keletinek parancsnoka nincs megemlítve.[20]

Mihelyt az új vonalba a tűzérség beépítése be volt fejezve, 1485 január 29-én déli 12 órakor a város lövetése kezdetét vette,[21] de ennek egyelőre nem volt valami nagy hatása. Január 31-én Gumpendorfot szállották meg a magyarok, hanem aztán egészen március 15-ig nem történt valami említésre méltó dolog, mely napon a Tabor-hid jutott az ostromlók kezébe, amelynek védelmére nyomban erődítéseket emeltek.

Nemsokára ezután Ujlaki Lőrinc újabb erősbbítéseket hozott Magyarország déli részeiből s ekkor az ostromsereg új beosztást nyert. Északról Geréb Péter csoportja, délről Szapolyai Istváné, délkeletről pedig Ujlakié zárta körül Bécset. Maga a király a sereg egy részével Ebersdolf megvételét tűzte ki céljául. Ennek megvívása alatt egy ellenséges ágyúgolyó csapott be abba a kis viskóba, ahol Mátyás kiséretével rendesen ebédelni szokott és csak kevésbe múlt, hogy ennek a király áldozatul nem esett. Amidőn március 18-án Ebersdolf megadta magát, kiderült, legalább a királyné pártján állók állították, hogy Csernahora (Schwarzenberg) Joroszláv, a király cseh bizalmasa lett volna az, aki az ebersdolfi várnagynak árulásból megjelölte volna a födözéket és annak a fal külső részén alkalmazott jel által azt a részét, amelyre az ágyúk tűze irányítandó, hogy a királyt ebédközben eltalálják. Az árulót, akit egyébként azzal is gyanusítottak, hogy Bécsbe élelmiszereket csempészett, Mátyás utóbb lenyakaztatta, bár ő váltig ártatlanságát erősítgette.[22]

Ezalatt Bécs ostroma nem úgy haladt előre, ahogyan azt a király kívánta volna és annak védőrsége, hogy legalább időről-időre levegőhöz és némi élelmiszerekhez jusson, gyakran eszközölt kirohanásokat, amelyek az ostromlók körében is érzékeny veszteségeket okoztak.

Mátyás érezte, hogy az ágyúk és ostromszerek akkori hatóképessége nem elegendő arra, hogy egy oly hatalmas és kellően megerődített város hamarosan megadásra volna kényszeríthető s így több sikert remélt a kiéheztetéstől, mint közvetlenül az ostrom által elérhető hatástól. Hogy tehát személyesen szerezzen magának meggyőződést a városban uralkodó hangulatról és annak élelmezési helyzetéről, egy ízben parasztruhában tojást és vajat árulva, máskor pedig mint kerékgyártó jelent meg a városban. Utóbbi alkalommal fel is ismerték és csak nagy nehezen tudott a Stuben-kapun át, maga előtt kereket hajtva, kiosonni.[23] Célját azonban teljes mértékben elérte, mert saját szemeivel látta és saját füleivel halotta, mily magas fokra hágott már az inség a jó életmódhoz szokott császárvárosban. Sokan már csak lóhússal, macskákkal, egerekkel és egyéb tisztátalan állatokkal táplálkozhattak; egy mérő lisztnek 107 forint, vagy 14 font pénz – az akkori időkben hallatlan nagy ár – , egy mérő zabnak 11 font pénz, egy font lóhúsnak 6, egy font borjuhúsnak 40, egy tojásnak 5 pénz volt az ára.[24] Ennek ellenére a bécsi nép és a védőrség erősen tartotta magát, hitelt adva a császár ama hitegetésének, hogy fia, Miksa herceg már útban van burgundi és német hadakkal a város felmentésére, holott ezt a VIII. Károly francia király által segített gentiek alaposan lekötötték és foglalkoztatták.[25]

Május 15-én, áldozócsütörtökön általános rohamot rendelt Mátyás a város ellen, mely alkalommal a Lipótváros az ostromlók kezébe került, amelyet azok nyomban felgyújtottak; egyébként azonban a rohamnak inkább csak erkölcsi hatása volt, főleg a nyomor által sujtotta népre, mely hangosan kezdte követelni a város feladását, de a csapatparancsnokok, Linzendorf Tiburtius, Lamberg Gáspár, Stahremberg Bertalan, Gall András, Prager László és Schiffer Sándor a leghatározottabban ellenezték azt s így a császár helyettese, Koller János, a további kitartás mellett döntött. Erre az éhség és kétségbeesés által kínozott néptömeg még hangosabban sürgette a tárgyalások felvételét s a bécsi iskola tanári kara ajánlkozott a közvetítői szerepre a tudományokat kedvelő és a tudósokat pártoló királynál, amihez végre Koller is megadta beleegyezését. A többszöri követjárásnak az lett az eredménye, hogy a felek pünkösd szombatján, május 21-én, abban állapodtak meg, hogy ha a város június 1-ig nem kap segítséget, akkor az összes szabadalmainak épségben tartása mellett megadja magát, ellenben a védőrség összes lovaival, fegyverzetével, poggyászával és minden katonai felszerelésével szabadon és bántatlanul elhagyhatja a várost.[26] Miután a várvavárt segítség nem jött meg, június 1-én a város tényleg megnyitotta kapuit, mire Mátyás 8000 vitézének élén még aznap, a királyné pedig június 5-én tartotta nagy fénnyel és pompával bevonulását. Itt vette a király az örvendetes hírt, hogy a rendek a váci országgyűlésen ismét megszavazták neki a kapunkénti egy arany rendkívüli adót.[27]

Bécs feladásának hírére Frigyes császár Linzből Innsbruckba költözött át és közben az összes városokat és rendeket figyelmeztette, ne tegyenek eleget Mátyás rendelkezéseinek és neki adót ne fizessenek; ez az erőtlen igyekezete azonban nem sokat használt.[28]

Bécsből Mátyás hadait Ausztriának teljes meghódítása céljából több irányban széjjelküldte s a még meg nem hódolt városok és részek legnagyobb részét hatalma alá hajtotta. Felső-Ausztriába, Gravenecker Ulrik által támogatva, Tettauer Vilmos vonult be; Székely Jakab és Geréb Mátyás horvát bán Triesztig, Duinoig és az akkor osztrák uralom alatt levő Fiuméig nyomult előre; július 29-én Tulln adta meg magát, Szapolyai István pedig Bécsújhely felé vonult, amely erős ellenállást fejtett ki.

Bécsújhely, amely akkoriban nevezetességre nézve szinte vetekedett magával Béccsel, igen jól volt megerődítve. Két sor fal, kettős sánc, számos torony és egyéb kisebb erődök és földhányások védték, melyeket minden oldalról vízes árok fogott körül. Az ekként megerősített három külvároson belül a tulajdonképpeni vár állott, amelynek falai nagyszögű faragott kövekből voltak összeróva.[29]

1485 december 24-én Mátyás a királynéval együtt Budára ment. Az 1486. január folyamán itt tartott országgyűlésen emelkedett törvényerőre Mátyásnak ama 87 cikkelyből álló és az igazságszolgáltatást szabályozó híres úgynevezett nagyobb Törvénykönyve,[30] amelyet évszázadokig a magyar igazságszolgáltatás alapkövéül tekintettek. Katonai tekintetben e törvénynek főleg következő rendelkezései érdemelnek figyelmet: A párviadal mint bizonyító eljárási mód végkép eltöröltetett. A háborúba menő, vagy egyébként az országban tartózkodó fegyveresek készpénzzel kötelesek a maguk és lovaik számára szükséges élelmet beszerezni. Ha a zsoldosok, amint ez főkép a könnyű lovasoknál, vagy huszároknál szokott előfordulni, a háború végével vagy szolgálati idejük elteltével, ahelyett, hogy csendesen hazamennének, az országban csatangolnak, mások birtokain megtelepednek és itt zsarolással a csendesen viselkedő lakosságon élősködnek, őket ama főispánnál kell bepanaszolni, akinek megyéjéből valók. Ez köteles őket eltávozásra és a kár megtérítésére felszólítani és ha ők ezt tenni vonakodnának, őket elfogatni és a királynak megfenyítés végett átadni s egyszersmind vagyonukból a megkárosultakat igazságos követeléseikre nézve kielégíteni. Ha a főispán ezt önerejéből megtenni nem volna képes, akkor a megyei nemesség köteles fölkelni és segítségére sietni. A kötelességében hanyagul eljáró főispán vagyonával felelős, amelyből a király szerez elégtételt és kárpótlást a károsultaknak. A fegyveresek, amidőn egyenként, vagy csapatonként vonulnak át az országon, az egyházakat, ahol a lakosok nagyobb biztonság kedvéért élelmi készleteiket elhelyezik, illetve magánosok raktárait is fel szokták törni és az élelmikészleteket erőszakkal elvinni és e mellett más helytelenségek által közbotrányt is okoznak. Jövőre nézve mindazon fegyveresek, akik ilyet elkövetnek, ha nemesek, minden javaik elvesztésével bünhődnek, ha nemtelenek, megégettetnek. E rendelet szoros betartásáért a bünösök főhadnagya felelős, akit, ha ezt elhanyagolná, a király fog megbüntetni. Ha a bűnösök királyi szolgálatban állanak, Ő felsége gondoskodik a kártalanításról és az egyház új felszenteléséről. Másrészt, ha a fegyveresek élelmi készletek tekintetében szükséget szenvednek, akkor a lelkész és bíró köteles az egyház ajtait megnyitni és igazságos árak mellett az élelmiszereket kiszolgáltatni. Azonkívül a fegyveresek a nemesek házaiban megszállni, ott bármilynemű élelmiszereket, még ha azok a jobbágyokéi volnának is, zsarolni ne merészkedjenek, mert különben ugyanaz a büntetés éri őket, amint az fentebb az egyházak megfertőzőire nézve megállapíttatott.

Ezek minden esetre drákói, de az akkoriban úgylátszik már erősen elharapódzott zabolátlanságokat egyedül megfékezni és megszüntetni tudó rendelkezések voltak, amelyek élénk tanuságot tesznek arról, hogy Mátyás igazi vasmarokkal igyekezett és tudta is csapatjaiban a fegyelmet és rendet fentartani.

Frigyes sehogy sem tudott beletörődni Bécsnek és tartományai nagy részének elvesztésébe és hogy e tekintetben fordulatot idéztessen elő, a német rendekkel lépett érintkezésbe, akik ajánlatára 1486 február 16-án megválasztották fiát, Miksát, római királynak, majd március 10-én szövetséget alakítottak Mátyás ellen, mely célra 300.000 forint segélyt és 30.000 embert ajánlottak meg.[31]

Miután Ulászló cseh király a fenti királyválasztó gyűlésre nem kapott meghivót, e felett érzett bosszúságában viszont ő lépett Mátyással szövetségre, mivégből a két uralkodó szeptember elején fényes pompa kifejtés mellett[32] Iglóban személyesen találkozott egymással. Mindazonáltal a háborúskodást egyelőre csak Mátyás folytatta, aki ezúttal a Duna balpartján fekvő osztrák tartományokba rontott be, ahol az 1486 július 2-án meghódolt Steinen és több más apróbb erősségen kívül hosszas ellenállás után Feldsberg, majd szeptember 30-án Laa, október közepén Retz, november 29-én pedig Eggenburg is megnyitotta kapuit.[33]

Itt fogadta Mátyás VIII. Károly francia király követségét, mely őt Miksa római király ellen hívta fel szövetkezésre, ami Mátyásra nézve annál kívánatosabb volt, mert ezáltal a Németalföldön elfoglalt Miksa gátolva lett, hogy Ausztria felmentésére tetemesebb erőket küldjön és azonkívül kilátás nyilt arra is, hogy az immár Franciaországba került Dsem török trónkövetelőt is hatalmába kerítheti, ami azonban, mint tudjuk, nem ment teljesedésbe.[34]

Ugyanekkor Mátyást az utódja miatti gondok is bántották. Beatrixnak nem lévén gyermeke, természetes fiát, Corvin Jánost szerette volna még életében utódjául kijelölni, de ez főkép Beatrix ellenállása miatt, aki saját magának szerette volna az uralkodói hatalmat biztosítani, dugába dőlt. Terve értelmében Mátyás Galeazzo János milanoi fejedelem hugának Galeazzo Bianca Máriának kezét kérette meg törvénytelen fia számára és követe ez ügyben teljes eredménnyel járt el.

Részben a fiáról való gondoskodás is ösztönözhette Mátyást, hogy az osztrák háborút minél előbb befejezze. A legfontosabb teendő e tekintetben Bécsújhelynek megvétele volt, amelyet Szapolyai István, Tettauer Vilmos, Kanizsai László és Székely Jakab már majdnem egy éve hiába ostromoltak. 1487 január 13-án, miután csillagjóslói ezt a napot szerencsésnek deklarálták, a király is a bécsújhelyi táborba tette át főhadiszállását, ahol maga vette át az ostrom további vezetését. Mindjárt első szemléje alkalmával a király a Szapolyai által tett intézkedésekben sok hibát és igen sok igazítani valót talált. A főhiba abban állott, hogy a körülzárást eszközlő csapatok számára épült sáncok, tornyok és egyéb erődítések a várostól túlmessze feküdtek, minek folytán a csapatokat az egyes, egymástól távoleső erődök megszállására nagyon meg kellett osztani s így a túlnagy kiterjedésű körülzáró vonal igen sok rést, léket mutatott fel, amelyeket a védőrség a kiválóan tevékeny Wolfersdorfer János vezetése alatt igen gyakori sikeres kiütések végrehajtására használt fel.[35]

Hogy mennyire nem volt teljes a körülzárás, mutatja az a körülmény, hogy egyízben Königsberg Zsigmond 300 lovassal, 200 élelmi szerekkel megrakott szekérrel, 400 lóval és 100 ökörrel éjjel keresztül tudta magát vágni két szomszédos ostromcsoport között, miáltal a várost újból több hétre látta el élelemmel. 1487 elején pedig Reichenberg Ruprecht a császártól vett parancsra 1800 lovassal és 200 gyalogossal indult meg Karinthiából és 100 ökröt hajtván maga előtt, 40 szekéren és 200 málhásállaton ujból nagymennyiségű élelmet vitt be a városba és visszajövet az ostromlók két bástyáját is felgyújtotta.[36]

Mátyás a körülzáró vonalat jóval közelebb vitte a városhoz és annak mentén új erődítéseket, sáncokat emeltetett, majd a már kifáradt, elernyedt katonákat hazabocsátotta és helyüket fiatalabbakkal, nyugodtabbakkal pótolta. Nemsokára ezután a bécsi kapu előtt elterülő külvárost kemény küzdelem után, mely alatt katonái szinte nyakig gázoltak a várost körülfogó vízen és mocsarakon át, hatalmába ejtette. De ez csak igen nagy erőlködés árán sikerült. A szívósan kitartó védőrség kétszer is visszavetette az ostromlókat, míg végre azok a harmadik roham után végkép megvetik lábukat a megostromolt külvárosban. Ámde a harc legelkeseredett része csak ezután következett; a visszanyomott védők a veszélyeztetett külvárost felgyujtják és tűzérségükkel oly öldöklő tűzet fejtenek ki a támadók ellen, hogy azok közül hamarosan több mint 500-an a földre teríttetnek. Ennek ellenére a támadó csoport tovább folytatja megkezdett munkáját s végre sikerül az ellenséget a város kapui felé visszanyomni, miközben embereinek legnagyobb része a vízes árkokba szorítva, illetve a fegyverek hatása alatt veszti el életét. Csak igen kevésnek sikerült a városba bejutni, amelynek kapuit mögöttük még idejében becsukták. A másik két külvárost azok védőrsége nemsokára önként föladta, azonban majdnem teljesen elpusztult állapotban.

Ezek után Mátyás a várost szorosabban záratta körül; hogy a vízes árkokon könnyebben átjuthasson, Bécsből könnyű tábori hajókat hozatott le; azonkívül rőzsék és gerendafalak oltalma alatt mind közelebb és közelebb vitte csapatjait a vár falaihoz, amelyeket jól beépített tűzérsége által hathatósan lövetni kezdett, vagyis mindent megtett, amit az akkori kezdetleges várvívási mód lehetővé tett. E mellett ő maga magát sem kimélte. Egy alkalommal szemrevételezés céljából nagyon közel férkőzött a várhoz s ekkor egy 70 főnyi kirohanó csoport, majd hogy foglyul nem ejtette a túlmerész uralkodót, akinek szerencsére könnyebb sebesülés árán sikerült a nagy gabalyodásból megmenekülnie.

Habár az ostromágyúk a város falaiban már igen nagy kárt tettek, az ismételten megadásra felszólított Wolfersdorfer következetesen azt felelte, hogy inkább kész magát a romok alatt eltemettetni, semhogy a rábízott várat önként átadja. Miután a várfalak legjobban a Magyarország felőli oldalon voltak megrongálva, ahol már egy jókora rés is tátongott és az egyik torony már düledezőfélben volt, a király ezt a helyet jelölte ki a döntő roham megkísértésére és hogy itt annál könnyebben boldogulhasson, kémet küldött be a városba, akinek az volt a feladata, hogy az előre megállapított időpontban a város ellenkező oldalát felgyújtván, ezáltal a védőrség és a lakosság figyelmét oda összpontosítsa. Ámde a szemes és éber várnagy a kémet elfogatja és titkának elárulására birja. Ilyenformán Wolfersdorfer időt nyer az ellenintézkedések megtételére és hogy az ostromlókat romlásukba belerohanni engedje, a kijelölt időben maga gyújtat meg egy farakást adandó jel gyanánt a város ellenkező oldalán. Az ostromlók bátor csapata ilyenformán a betörési helyen szinte leküzdhetetlen ellenállásra talál, de azért harmadszori rohamra mégis a rés birtokába jut, csakhogy ott nem sokáig tarthatja magát, mert a védőrség egy osztaga a lebocsátható hídon a várból kirontva, az ostromlók hátába került, minek folytán azok véres harc után visszahúzódni és az ostrom további folytatásával felhagyni kénytelenek.

Az ekként szenvedett kudarc után Mátyás még több csapatot és több igen nagyöblű ágyút rendel a vár alá, amelyeket a törököktől foglalt volt el, de ezek sem képesek a falakat annyira romba lőni és a védőrséget annyira megpuhítani, hogy a király egy újabb döntő roham végrehajtására szánhatta volna el magát s így csapatjait felesleges és hiábavaló vérontástól kimélendő, inkább kiéheztetés által szándékozott célját elérni.

Közben Mátyás az osztrák rendekkel Bécsben, a magyar rendekkel 1487 január 24-ikétől kezdődőleg Budán országgyűlést tartatott s itt újból megszavaztatta a kapukénti egy aranyforintot,[37] miután a bécsújhelyi hosszantartó ostrom pénzkészletét teljesen kimerítette, minek folytán a hadiszerekben már igen nagy szükség állott elő, a már hosszabb idő óta zsold nélkül maradt katonaság pedig szétoszlással fenyegetődzött, ha követelései hamarosan ki nem elégíttetnek. Ebben a kritikus helyzetben a király megint Dóczi Orbánhoz folyamodott, aki ezúttal is, mind pénzzel, mind katonasággal segítette ki megszorult királyát, aki ezek után Bécsújhelyt újból még szorosabban körülzárta, egyszersmind annak lövetését is még intenzivebb módon folytatván, miközben magát is sokszor a legnagyobb veszélynek tette ki. Ez különben nála mindennapi dolog volt, mert ő az életveszélyekkel nem sokat törődött. Így többek között egy alkalommal épp vacsora közben egy ellenséges ágyúgolyó a szomszédságában ülő három apródját terítette le, de ez oly kevéssé hatott reá, hogy ábrázatán a legkisebb változást sem lehetett észrevenni és a vacsora és beszélgetés tovább folyt, mintha semmi sem történt volna.

Ez alatt a körülzárt Bécsújhelyben az ínség és nyomor napról-napra nagyobbodott és bár a bennszorult lakosság mindig nagyobb pressziót kezdett gyakorolni a katonai vezetőségre, hogy végre hagyja abba a kilátástalan harcot és igyekezzék méltányos feltételek mellett a magyar királlyal egyességre lépni, ez egyelőre hallani sem akart ilyesmiről, sőt ellenintézkedéseit megkettőztetve, még a templomtornyokba is tűzérséget vonszoltatott fel és onnan lövöldözte a magyar táborokból a város felé közeledő osztagokat. Erre Mátyás megüzentette mind a város előljáróságának, mind a vár parancsnokságának, hogy ha a templomtornyokból való lövöldözést nyomban meg nem szüntetik, akkor ő az egész várost a legnagyobb kiméletlenséggel porrá fogja égettetni.[38] Ez hatott, mert már június 29-én a vár kapitányának Wolfersdorfer Jánosnak és a város polgármesterének, Königsberger Jánosnak vezetése alatt egy nagyobbszámú küldöttség jelent meg Mátyás előtt, akivel 1487 július 2-án a következő megállapodás jött létre: Az ostromló sereg és a városban és a várban lakók között hét hétig tartó fegyverszünet köttetik. Ha ezen idő alatt a bécsújhelyiek minden közbenjárása nélkül egy legalább 3000 főből álló császári sereg a város kapujának sorompójáig juthat előre, akkor a körülzárást nyomban meg kell szüntetni; ha ellenben ez nem következik be, akkor a hetedik hét utolsó napján a város és a vár a következő feltételek mellett megy át a magyar király tulajdonába: a védőrség kapitányai, tisztjei és legénysége, valamint a velük menni akaró polgárok is minden vagyonukkal szabadon elvonulhatnak kellő kíséret mellett, de semmit sem vihetnek, dughatnak, áshatnak és titkolhatnak el abból, ami a császáré. Ekkor azután a király is megerősíti a város összes szabadalmait és kiváltságait, a polgároknak pedig visszaadja és megtéríti mindazt, ami a 18 hónapi körülzárás alatt házaikból, szölleikből, rétjeikből, vagy szántóföldjeikből elvétetett, vagy elpusztíttatott.[39]

E megegyezésnél az a hír szolgált alapul, hogy a német rendek Bécsújhely felmentésére egy 3000 főből álló császári sereg útbaindítását határozták el. Ennek megjelenésében bizakodtak a bécsújhelyiek, míg Mátyás nagyon jól ismerte a német birodalmi határozatok hatályosságának lassúságát s így ebben bízva, nyugodt lélekkel írhatta alá a fenti egyességet, mely további vérontás nélkül biztosította neki a kiválóan fontos helynek birtokbavételét.[40]

A közbeeső időt Mátyás Stájerország végleges meghódítására akarta felhasználni, ahol időközben a császár vezérei, Reichenberg Ruprecht és mások újabb foglalásokat tettek; így többek között hatalmukba kerítették Suldenheim várát, Gmundot, stb.[41]

Stájerország felé való útjában a király a Gloggnitz és Schottwien között elterülő rónaságon Beatrix, de főleg a kíséretében levő idegen követek szórakoztatására, sőt valószínűleg még inkább, hogy az utóbbiakat hatalmáról meggyőzze, 8000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló csapatai felett római mintára hadiszemlét tartott.[42] Ehhez az ágyúk és mintegy 9000 hadiszekér a könnyebb és gyorsabb mozgás tekintetéből több kisebb testre osztott sereg szárnyain voltak felállítva. A király mindenekelőtt a sereg egyes sorain lovagolt keresztül, mindegyik osztálynál rövid ideig megállapodván és azt alaposan megvizsgálván. Minden ily osztálynak, mely magát az osztrák háborúban bátor magaviselete által kitüntette, maga a király adott át egy-egy nagyobb zászlót, melyen a magyar, dalmát és cseh címeren kívül az osztrák és a Hunyadi-ház címere is látható volt. A jutalmazásra érdemes egyes lovasok kissebb lándzsáikon lobogó zászlókat nyertek. E mellett minden ilyen osztálynál a legvitézebbek között 12 kardot, ugyanannyi csákányt és hasonló számú buzogányt osztott ki megkülönböztetésképpen. Az ekként kitüntetett lovasok nyomban letették sarkantyúikat, jeléül annak, hogy a futásban ők akarnak utolsók lenni, s azonkívül azonnal elfoglalták a zászlótartók mellett kijelölt díszhelyeiket. Minden ily zászló előtt és mögött 25–25 csapat állott fel, melyek mindegyike 20 főből állott. Eszerint minden zászló előtt és mögött 625 ember állott. A jutalmak kiosztása után a király az egyes gyalog és lovas osztályokat egyenként gyakoroltatta előbb a fegyverforgatásban, majd különböző mozdulatok végrehajtásában. A katonai gyakorlatok befejezése után az egész sereg a 267. oldalon látható ábra szerint hadirendbe állott. Közbül volt a gyalogság 3 vonalban; elől a pajzsosok, ezek mögött a kopjások, leghátul az ijászok és könnyű puskások. A gyalogság két szárnyán a nehéz vasas és ezek mellett legszélül a könnyű lovasok állottak gyors mozgású paripáikon. Az egész felállítás a skorpió alakját mutatta és így kezdte meg mozgását. Az összes mozdulatok oly nagy pontossággal és összevágóan hajtattak végre, hogy egyik lovas sem előzte meg a másikat még csak egy ujjal sem, jól tudván, hogy a szemes király mindjárt mindent észrevesz és a legkisebb hibát sem hagyja megrovás, vagy büntetés nélkül.[43]

Ehhez Bonfinius még a következő megjegyzéseket fűzi: „Látva a katonai fegyelmet és azokat a szent erkölcsöket, melyekkel Mátyás az ő magyar vitézeit nevelte, nem csekély bámulat fog el. Egyetlen nemzetnél sem találni olyan katonákat, akik a meleget és hideget, a munkát és fáradságot annyira tudnák elviselni, a parancsokat szívesebben teljesítenék, az adott jelre örömestebb mennének a csatába és halálba, a katonai lázadástól jobban irtóznának, a táborban békességesebben, tisztességesebben élnének, vallásosabbak lennének s a zajongásokat és veszekedést jobban kerülnék, a mértékletességet és nemi tisztaságot jobban gyakorolnák, a káromkodástól, hamis eskütől és fajtalanságtól jobban félnének, mint Mátyás katonái. Vitézebbek és kitartóbbak még a lacedaemonoknál is!“[44]

Ezzel kapcsolatban meg kell még említenünk, hogy Mátyás megengedte zsoldosainak és katonáinak, hogy családi életüket a táborban is folytassák s hadjáratok alkalmával nejeiket és gyermekeiket magukkal vigyék. A nős katonák gyermekei eszerint a táborban nevelkedtek s az anyatejjel szívták magukba a hadiélethez való hajlandóságot.[45]

E nagyszerű hadijáték után a sereg nyomban komoly munkához fogott, amennyiben parancsot kapott Schottwien megvételére, ami egyetlen napi munka után július 12-én meg is történt. Schottwien után Mürzzuschlag, majd Kindberg következett, mely helységek elfoglalása által a király ura lett a Semmering-szorosnak s ezáltal Stájerország nagy részének, mert ezután hamarosan 20 helység adta meg magát minden ellenállás nélkül. Ezek után a sereg délkelet felé letérve, Vorau-ig, egyes előretolt osztagai pedig Hartbergig, majd azon túl egészen Grác közelébe jutottak, de azt már az idő rövidsége miatt nem tartotta tanácsosnak megtámadni, hanem visszafordulva, augusztus 14-én megint Bécsújhely előtt foglalt állást[46] és három nappal később az a megkötött egyesség értelmében megnyitotta kapuit, miután közben sem Frigyestől, sem Miksától segítség nem érkezett.

Mátyás, a királyné és ennek unokaöccse, a nemrég esztergomi érsekké kinevezett 10 éves Hyppolit herceg, nemkülönben számos magyar főúr kíséretében diadalmenetben vonult be a városba, maga után nagymennyiségű élelmiszert és italt vitetvén be a kiéhezett lakosság számára.[47]

Bécsújhely megvételével Alsó-Ausztria meghódolása teljesen be volt fejezve, még mielőtt a német birodalmi rendek által a császárnak igért segítség hathatósan közbelépett volna.

Albert szász herceg, Frigyes császár unokaöccse, aki haditetteiért a Bátor melléknevet vívta ki magának s akire a német rendek a kiállítandó sereg vezérletét bízták, ugyanis a német országgyűlés által kiállított s némely saját költségén toborzott, mintegy 3000 főnyi haddal csak 1487 július végén érkezett Linzbe, ahol azonban Frigyes részéről, ennek határozott igérete ellenére sem pénzt, sem sereget nem talált, úgy hogy Albert itt újból sajátjából volt kénytelen a zsoldosainak járó mintegy 30.000 forintot kifizetni. Mindazonáltal Albert augusztus 9-én Mátyásnak ünnepélyesen hadat üzent. Erre Mátyás Bécsújhelyből augusztus 15-én kelt válaszában igen mérsékelt és előzékeny kifejezésekben figyelmeztette a szász herceget, hogy ő nem a német birodalom, hanem kizárólag Frigyes ellen folytat háborút, aki őt mindenféleképpen ingerelte és szavát több ízben megszegte. Ő ismételten akarta – úgymond Mátyás – ügyének igazságát a választófejedelmek előtt bővebben kifejteni, de ő még kihallgatást sem nyerhetett tőlük, mintha ők az Istent képviselnék, ő pedig az ördög volna, bár néha maga a Mindenható még az ördöggel is szóba bocsátkozik. Ezekután a király ama barátságos jó viszonyra apellált, amely eddig közte és Albert között fennállott.[48] Erre a szász fejedelem augusztus 26-án kelt válaszában következőleg reagált: „Felséged, reménylem, meg lesz győződve, hogy én szívesebben hajlandó lettem volna felségednek szolgálatot tenni, mint ellene így fellépni, mert nem kételkedem abban, hogy ez a háború a császár őfelségének, a keresztény hitnek, a német nemzetnek és az egész birodalomnak csak kárára lesz, ami engem, mint a szent birodalom egyik tagját is igen fájdalmasan érint.“[49]

Ily körülmények között előrelátható volt, hogy a két egymást tisztelő hadvezér nem sokáig fog ellenfél gyanánt egymással szemben állani. Mihelyt Mátyás értésére esett, hogy Albert Linzből megkezdte előnyomulását, ő maga is megindult seregével St. Pölten felé. Ennek környékén a két sereg ismételten összecsapott egymással, de a hadvezérek, akik egymást nagyrabecsülték és talán egymás hadiszerencséjétől is tartottak, döntő ütközetbe nem igen akartak bocsátkozni, hanem csak apróbb csatározásokba elegyedtek, amelyekben hol az egyik, hol a másik félnek kedvezett a szerencse. Végre szeptember 14-én Mátyás személyes találkozásra hívta fel ellenfelét, aki eleinte szabadkozott, hanem hosszas tárgyalások és nógatások után október 14-én hozzájárult egy rövid fegyverszünet létrejöttéhez, mely alatt aztán személyesen is találkozott Mátyással.

Albert, akit a császár sem haddal, sem pénzzel elegendőképpen nem segített, de habozó magatartása miatt annál több szemrehányással illetett, most már végkép elveszítette kedvét a háborúskodástól és így Frigyes ellenzése dacára 1487 december 12-én St. Pöltenben oly egyességet kötött a királlyal, mely szerint a császár és a Mátyás közti viszály végleges eldöntése a pápára bizatott.[50] Frigyes ellenvetése folytán azonban a döntés igen hosszúra húzódott és ez a szerződés tulajdonképpen úgyszólván soha sem lépett érvénybe.

Frigyes császárral az ügy ekként legalább színleg elintéztetvén, vagy legalább is hosszú időre holtpontra jutván, Mátyás ezekután minden energiáját természetes fia, Corvin János jövőjének biztosítása érdekében vetette latba. Ennek eljegyzése a milanói hercegleánnyal 1487 november 25-én megtörtént ugyan, de ugyanekkor a menyasszony fivére, Sforza Lajos, titkos feltételül kikötötte, hogy a vőlegény törvénytelen születését a királyi cím, a királyi hatalom ellensúlyozza. Mátyás látván, hogy Beatrix királyné a női ravaszság minden fogását latba veti, hogy férje halála esetére ő és ne Corvin János kerüljön a királyi hatalom birtokába,[51] micélból magának egész pártot szervezett, immár arra törekedett, hogy fiának Morvaország, Szilézia és a Lausitz megszerzése révén a cseh királyi trónra való igényét megalapozza. E végből Mátyás mindent megtett, hogy az említett tartományokat végleg a maga, illetve Corvin János hatalma alá hajtsa. A troppaui hercegséget Mátyás már előbb megszerezte volt Podiebrad Viktorintól, akit ezért Szlavoniában kárpótolt megfelelő birtokokkal. Ezt a cserét azonban Viktorin, Frigyes császár által fellovalva, csakhamar megbánta és Vilmos zagoriai gróffal szövetkezve, lázadólag lépett fel a király ellen. Ez erre Both Andrást és Székely Jakabot küldte le a lázadás leverésére, ami csakhamar sikerült is. A két oppelni herceget, Jánost és Miklóst, Mátyás hűtlenségük miatt fogságba ejtette volt, később azonban szabadon bocsátotta őket az alatt a feltétel alatt, hogy hercegségükről Corvin János javára lemondanak. Éppígy elégedetlenkedtek János sagani, Podiebrad Henrik münsterbergi és Fehér Konrád oelsi hercegek a tőlük erőszakkal megszerzett tartományok miatt. Mindezek az elégedetlenek 1488 január 9-én egymással szövetségre léptek Mátyás ellen, akiket titkon Kázmér lengyel király is támogatott. A király a Stein György lovag sziléziai helytartó által gyüjtendő hadköteleseken kívül Tettauer Vilmos, Haraszti Ferenc és Trnka János vezetése alatt mintegy 8000 főnyi zsoldos hadat küldött a pártütők megfékezésére. E csapatok javarésze feketeseregbeli alakulatok, tehát elsőrendű csapatok voltak.[52] Ezeket Tettauer Neumarkton át Steinauba vezette, ahol a sziléziai fölkelőkkel egyesülve, az egész sereg létszáma mintegy 12.000 főre emelkedett.[53]

Miután a gyalogság még csak gyülekezőfélben volt, Tettauer május 4-én mindössze mintegy 6000 főnyi, nagyobbára lovascsapatával indult meg Glogau felé, amelyet a sagani herceg 1488 március 8-án szállott volt meg zsoldos seregével.[54]

A gyalogság beérkeztéig, június 11-ig, a királyi sereg úgyszólván tétlenségre volt kárhoztatva, ekkor azonban Tettauer, mint főparancsnok, délceg seregét, amelyen belül a magyar hadakat Egerváry László vezényelte, 9 csoportra osztva,[55] elrendelte az ostrommunkálatok megkezdését, mire a sagani herceg már másnap egy jól sikerült kirohanással felelt. Sőt a következő napok egyikén János sagani herceg a még nem teljesen kész Glogau megtartásában nem bízván, onnan serege egy részével kiszökött, hogy a münsterbergi hercegek vezette és mintegy 5000 lovasból és gyalogosból, nemkülönben számos hadiszekérből álló cseh seregcsoporttal egyesülve folytassa a küzdelmet Mátyás hadai ellen. Ez a cseh seregcsoport július 9-én Frankensteint érte volt el. Ez utóbbi ellen a további hadműveleteket Stein, majd a Mátyás által még további pótlásokkal útbaindított és a Tettauer és Stein között mind kiállhatatlanabbá váló surlódások következtében teljhatalommal felruházott Biskupitzi Haugwitz János vette át, aki a Frankensteinból Schweidnitzen át Jauer felé húzódó ellenséges cseh seregcsoportot erőltetett menetekkel utólérve, július 27-én Jauernél ütött tábort, ahol a Stein-csoport fölött is átvette a parancsnokságot. A következő napra elhatározott támadáshoz Haugwitz seregét öt harcvonalba osztotta be, amelyek egymás mögött állva, tömör négyszöget alkottak. Az első négy harcvonalba Stein György csapatjait osztotta be, az ötödikbe pedig a magával hozott zsoldosokat.[56] A huszárok Haraszti Ferenc vezetése alatt az említett négyszögön kívül önálló csoportot képeztek.

Ámde a münsterbergi hercegek a támadás elől kitérve és visszavonulásukat folytatva, július 28-án déltájban Thomaswalde-t érték el, ahol a fáradt csapatok, a szekértábor által védve, hosszabb időre megállapodtak. Ám a nyomukban levő Haugwitz nem hagyott nekik békét, hanem a menetalakzatokból gyorsan ismét a fentemlített harcalakzatba ment át, amelyet az egymást követő 4 harcvonal a huszár-csoporttal karöltve, egymás után hajtott végre. A zsoldosokból képezett ötödik harcvonalat Haugwitz már nem is vetette bele a harcba, mert időközben a münsterbergi hercegek három órai véres küzdelem után elrendelték a visszavonulást Sprottaun át Sagan felé, de ez a visszavonulás csakhamar vad futássá, majd a kötelékek teljes felbomlásává változott át, minek folytán Glogau, amelynek felmentésére volt tulajdonképpen szánva a münsterbergi hercegek seregcsoportja, ismét magára maradt, de helyzete most sokkal súlyosabbá vált, mert Haugwitz a thomaswalde-i győzelem után a maga seregét is Glogau alá vezette, de ott nem egyesült Tettauerrel, hanem különálló seregcsoport gyanánt állott fel.

Most azután Glogau ostroma is gyorsabb tempóban haladt előre, főleg miután végre a sziléziai városok hatalmas ágyúi is beérkeztek és megkezdték működésüket a vár falai felé, 1488 szeptember 22-én Tettauer általános támadást rendelt el, de ez nem vezetett sikerre. Épígy nem vezetett célhoz az október 24-iki, illetve 27-iki támadás sem, de nemsokára, október 31-én, a kimerült és élelmiszereiből is kifogyott várőrség előbb fegyvernyugvást kötött, majd november 14-én végkép feladta a várost. Ez volt Tettauernek utolsó katonai szereplése; a vezetőszerepet tőle most már Haugwitz vette át; ő intézkedett a többi sziléziai várak megvétele iránt, ami aránylag nem túlnagy fáradsággal az év végéig elvégeztetvén, ez a sziléziai háború is teljes győzelemmel végződött Mátyás seregeire nézve s eredménye lett, hogy a glogaui és münsterbergi hercegségek elfoglaltatván, a sagani herceg és Podiebrad Henrik nem tehetett mást, mint, hogy a Mátyás által Bécsben 1488 december 29-én diktált békének alávessék magukat.[57] Hasonló sors érte az oppelni és az oelsi hercegeket is, akiknek a király 1489 szeptember elején diktálta a békét.[58]

Ugyanez időtájt visszacsatolta Mátyás Fraknót és Kismartont is Magyarországhoz, amelyeket Frigyes császár 18 évvel előbb adott volt át a Szent György lovagrendnek. Ezeket a várakat a rend nagymestere, Siebenhirter János, most a király felszólítására 1488 február 18-án vonakodás nélkül átadta, amiért az Ausztriában fekvő Trautmannsdorfot és Wartensteint kapta cserébe.[59]

E tevékenység közepette jelent meg előtte Bécsben Bajazid szultán követsége a lejárófélben levő fegyverszünetnek még 3 évre való meghosszabbítását ajánlván. Erre Bajazidot leginkább az a körülmény késztette, hogy a Kayte béggel, az egyiptomi mamelukok fejedelmével viselt háborújában 30.000 lovasát, a tengeren dúló szélvész által pedig egész hajóhadát elvesztette. Mátyás a felkínált fegyverszünetet a pápai legátusnak és egyéb tanácsosainak ellenzése dacára elfogadta, miután legfőbb gondját most fia jövőjének megalapozása képezte.[60]

Mint a fentiekből kitünik, Corvin Jánost most már Morvaországon kívül majdnem egész Szilézia a Lausitz-cal együtt uralta. Ámde a mód, amellyel ez az uralás kierőszakoltatott, nem volt alkalmas arra, hogy Corvin János a német rendek összessége, illetve akár csak többsége által is királyfinak, avagy pláne a cseh trón várományosának elismertessék, s így Mátyás újból azt igyekezett elérni, hogy őt Magyarországon ismertesse el trónutódnak. Mielőtt a király ezt a szándékát az országgyűlés elé terjesztette volna, előbb a főbb, befolyásosabb főurakat egyenként akarta megnyerni s őket külön-külön magához hivatván, felszólította őket, ismerjék el fiát örököséül és esküdjenek neki hűséget. Eleinte jól is ment a dolog, de aztán közbelépett a királyné és mindig hatalmasabbá váló pártja, akiknek rábeszélésére többen mindenféle ürügy alatt vagy nem jelentek meg a király felszólítására, vagy minden áron igyekeztek őt szándékáról lebeszélni. Másrészt Beatrix „sóhajtásaival, siránkozásaival, kérelmeivel, sőt néha indulatától elragadtatva, még szitkaival is, egyre ostromolta, fárasztotta a betegsége miatt különben is mind szenvedőbb állapotba jutott királyt.“[61]

Nehéz helyzetében Mátyás a királyné testvérét, a calabriai herceget kérte fel, bírná reá a királynét, hagyna fel az ő trónutódlási jogának erőszakolásával, miután annak teljesítése, mivel a magyarok nőkormányt többé elfogadni nem hajlandók, teljesen lehetetlen. „Makacssága által – úgymond Mátyás – a királyné oda juttatná a dolgot, hogy a maga halála után olyanra esik majd a rendek választása, aki mind Beatrixot, mind Corvin Jánost kiűzheti az országból… Egyébiránt, bár nem örömest, de ő úgy látja, hogy a nemzet nem szereti a királynét, aki sohasem igyekezett magát általa megkedveltetni…“[62]

De úgy látszik ez sem vezetett eredményre és a szegény beteges király a sok fondorlat miatt annyira elkeseredett, hogy egyelőre arra sem gondolt többé, hogy fia ügyét az országgyűlés elé vigye, hanem arra az elhatározásra jutott, hogy fiát még életében oly erkölcsi és anyagi hatalom birtokába juttatja, hogy annak révén biztos kilátása legyen a trónutódlásra. Ehhez képest „Visegrádot a koronával és a királyi kincsekkel, nemkülönben az ország összes fontosabb várait az ő kezébe adta; azok kapitányait, a kincstár őreit, a fekete sereg tisztjeit a herceg iránti hűségre esküvel kötelezte le. Bizalmasabb híveit egyszersmind megintette, hogy a maga halála után Beatrixot jegybérének kifizetése mellett azonnal küldjék vissza hazájába, fekete-seregét pedig tartsák együtt, hogy a herceg igényeit, ha kell, fegyverrel is támogathassa.“[63]

Hogy halála után Frigyes császárral se újuljanak ki a bonyodalmak, Mátyás késznek nyilatkozott vele közvetlenül is megegyezni és azt az ajánlatot tette neki, miszerint 700.000 arany hadiköltségeinek megfizetése fejében hajlandó neki egész Ausztriát, Stájerországot és Karinthiát visszaadni. De a ravasz és fösvény császár a csillagvizsgálók ama jóslatára támaszkodva, hogy Mátyás életére az 1489 év november, vagy december hava biztos katasztrófát hoz, kitért a komolyabb alkudozások és tárgyalások elől. És közben Mátyás erőállapota köszvényes baja folytán tényleg annyira hanyatlott, hogy lábán is alig tudott megállni. Ám csodák csodája, a vészthozónak jelzett november és december nemcsak Mátyást nem vitte el az élők sorából, hanem ellenkezőleg állapota az év végével szemlátomást javulni kezdett, úgy hogy a király is, felgyógyulásában bizakodva, az 1490. év első napjaiban egy saját találmányú ruganyos hintóban Bécsbe vitette magát, hogy onnan személyesen keresse fel a Linzben tartózkodó német császárt a végleges békének akármily feltételek mellett leendő megkötése tárgyában.

Bécsi tartózkodása alatt a király állapota még tovább javult és amikor már április 4-én, virágvasárnapján, az előzetes tárgyalások és a szükséges előkészületek megtétele után komolyan foglalkozott a linzi utazás mielőbbi nyélbeütésével, hat óráig étlen-szomjan végighallgatott istentisztelet után hazatérve, egyszerre hirtelenül rosszul lett és április 6-án reggel, a hatalmas ember, korának és hazájának egyik legnagyobb uralkodója, életének 47-ik évében, alighanem gutaütés okozta heves kínok között meghalt.

[1] Epist. Math. Corv. IV., 255.

[2] Linck, Annal. Claravall. II., 266. – Chron. Mellicense, Peznél II., 267.

[3] A castellai püspök levele a pápához. Ex Vissegrado, paradiso terrestri, die 25-a okt. 1483. Praynál, Annal. IV., 162.

[4] Pray, Annal. IV., 168. – Katona, Hist. Crit. XVI., 517. – Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 612. – Mezerey, Hist. de France VII., 203.

[5] Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 612. – Buchardi, Diarium Alexandri VI in Eccardi Corp. Hist. med. aevi II., 2053.

[6] Epist. Math. Corv. IV., 2.

[7] Ez a kiválóan fontos, tényleg nem egészen világos és nem eléggé határozott passzus, mely később félreértésekre adott alkalmat, eredetiben így hangzik: „ita ut regnis fidem nostram observantibus nullibi noceatis“, amit a szultán úgy értelmezett a maga javára, hogy itt csak a Mátyás közvetlen uralma alatt álló országokról van szó.

[8] Tichtel, Diarium, Rauchnál II., 537. – De Roo, Hist. Austriae. IX., 396. – Engel, Gesch. d. ung. Reichs III., 389.

[9] Valvasor, Carinth., XI., 306. – Megiser, Annal. Carinthiae 1223.

[10] Tichtel, Diarium, Rauchnál II., 544. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 452. – De Roo, Hist. Austriae. IX., 257. – Haug, Ungr. Chron. 60.

[11] Chron. Monast. Mellic., Peznél I., 267. – Kink, Conspectus Univers. Viennensis I/2., 103.

[12] Haug. Ungr. Chron. 60. – Fugger, Spiegel der Ehren des Erzhauses Oesterreich 927.

[13] Epist. Math. Corv. IV., 4.

[14] Pray, Bosnia, Servia, Valachia, Moldavia etc. 135.

[15] Lásd a 235. oldalon az 520. megjegyzést.

[16] Pray, Annal. IV., 174. – Engel, Gesch. d. Wal. u. Mold. II., 145. – Révai, De Monarch. et Corona Hung. Cent. V., Schwandternél II., 683. – Timon, Epitome 93.

[17] Lünig, Reichs-Arch. Pars Spec. Cont. IV., II., Forts. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 398.

[18] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 706.

[19] Linck, Annal. Claravall. II., 272. – Chmel, Reg. 716. – Preuenhuber 135. – Tichtel, Diarium, Rauchnál 544.

[20] Tichtel, Diarium, Rauchnál 545. old. szerint az első sereg volt apud Hundsmühl, a második apud Sanctum Bartholomeum, a harmadik apud Wehring. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 454. szerint a király Klosterneuburg, Szapolyai pedig Baden mellett állott, de ez természetesen egy korábbi időpontra vonatkozik és csak az irányt jelzi, ahonnan ezek a seregcsoportok a szoros közrülzárás foganatosítására előnyomultak.

[21] Tichtel, Diarium, Rauchnál 545. – Preuenhuber, 135. – Annal. Styriae III., 161.

[22] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 398. – De Roo, Hist. Austriae. IX., 257.

[23] Heltai, Magyar Krónika II., 256. – Hormayr, Wien IV/1., 50.

[24] De Roo, Hist. Austriae. IX., 258. – Valvasor, Carinth., XV., 380. – Pray, Annal. IV., 180. – Julius Caesar, Geschichte von Steyermark VI., 258. – Tichtel, Diarium, Rauchnál 548.

[25] Raynald, Annal. Eccl. XIX., 333.

[26] Hormayr, Wien IV/1., 50. és Tichtel, Diarium, Rauchnál 548. – Engel, Gesch. d. Wal. u. Mold. III., 393. – Pray, Annal. IV., 180. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 404. Utóbbiak szerint a város minden feltétel nékül kegyelemre adta meg magát.

[27] Kovachich, Vest. Comit. 401. – Batthiányi, Leges Eccles. I., 519. – Katona, Hist. Crit. XVI. 588.

[28] Frigyes a sok kudarcba és kellemetlenségbe szokott egykedvüségével törődött bele, mert akkor írta az utóbb szállóigévé vált jelmondatát mindenüvé a falakra, ahol csak megfordult: Rerum irreparabilium summa felicitas oblivio, (Curaeus, Annal. Silles. I., 366. – Schickfuss, Schles. Chron. I., 16. – De Roo, Hist. Austriae. X), ami magyarul annyit tesz, hogy a legnagyobb szerencse elfelejteni azt, amit megváltoztatni úgy sem vagyunk képesek, vagy amint az egyik német operett-szöveg találóan mondja: „Glücklich ist, wer vergisst, was nicht mehr zu ändern ist.“ Ez azonban merő ellentétben állott ama már korábban használatba vett fennhéjázó jelmondatával, amely a következő öt magánhangzóból állott: A. E. I. O. V., amelyeket ő összes épületeire, ékszereire, sőt még pecsétjeire is vésetett. E betűk értelmét pedig maga Frigyes így magyarázta: „Austriae est imperare orbi universo“, illetve németül: „Alles Erdreich ist Oesterreich unterthan.“ Chmel, Gesch. Friedr. IV., I., 577.

[29] Bonfinius, Praefat. ad Philostrat., Kollárnál, Annal. Vind. II., 815. – Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn. III., 158. old. ekként írja le Bécsújhely várát: „Die Stadt, im Viereck angelegt, war mit dreifachen Gräben und mächtigen, von Quadersteinen aufgeführten Mauern umgeben; die Vorstädte wurden durch einen breiten mit Wasser angefüllten Graben gegen plötzliche Anfälle geschützt; aus ihnen führten vier Thore über Zugbrücken in die Stadt; im Winkel derselben, am Ungarthore, stand die herzogliche Burg mit einer hohen Mauer und vier Steinthürmen befestigt; im Rücken der Burg lag der Thiergarten, von einem tiefen Wassergraben umschlossen; der Boden ringsumher, sumpfig und kiesig, erschwerte die Arbeiten der Belagerer; die Festungswerke endlich waren mit Geschützen und Maschinen versehen, deren Geschosse ihr Ziel auf 2000 Schritte erreichten.“

[30] Kovachich József, Var. Lect. 21. – Pray, Hier II., 271.

[31] De Roo, Hist. Austriae. X 360. – Kranz, Saxonia XIII., 2. fej. – Struvius, Corpus Hist. Germ. I., 775. – Ranke, Deutsche Gesch. im Zeitalter der Ref. I., 96. – Müller, Reichtags-Theater III., 1. – Dumont, Cod. Dipl. III., 153. – Lehmann, Speyer, Chron. VII., CXVIII. fej. – Lünig, Reichs-Arch. I., 271.

[32] Pessina, Phosphorus septicornis 894.

[33] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VII., 462. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 626. – Urbis Crems et Stein Acta, Rauchnál, III., 336.

[34] Thuasne, Dsem Sultan, fils de Mohamed II.

[35] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 465. – Böheim, Chronik von Wienerisch-Neustadt I., 175.

[36] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 465. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 717. – Haug, Ungr. Chron. és Annal. Styriae III., 162.

[37] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 267.

[38] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 467. – Gleich, Geschichte der Wienerisch-Neustadt 69.

[39] Gleich, Geschichte der Wienerisch-Neustadt 69. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 415. – Schneller, Ungarns Schicksale 267. – Böheim, Chronik von Wienerisch–Neustadt I., 176.

[40] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 467. és Böheim, Chronik von Wienerisch–Neustadt I., 176.

[41] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál II., 717.

[42] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 478. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 416. – Pray, Annal. IV., 191.

[43] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII. nyomán gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 412.

[44] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII. nyomán gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 412.

[45] Dr. Szentkláray Jenő, A dunai hajóhadak története. 62.

[46] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál II., 726. – Annal, Styriae 580. – Julius Caesar, Geschichte von Steyermark VI., 262. – Haug, Ungr. Chron. 61. – Kurz, Gesch. Friedr. IV., II., 181. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 411. – Böheim, Chronik von Wienerisch–Neustadt I., 176.

[47] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 719. – Böheim, Chronik von Wienerisch–Neustadt I., 184. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 417. – Hormayr, Wien IV., 1., 64.

[48] Langenn, Herzog Albrecht der Beherzte 155.

[49] Langenn, Herzog Albrecht der Beherzte 158.

[50] Langenn, Herzog Albrecht der Beherzte 155. – Stoewer, Herzog Albrecht der Beherzte von Sachsen, als Reichsfeldherr gegen die Ungarn. – Tichtel, Diar., Rauchnál II., 554. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 470. – Müller, Reichstags-Theatr. II., 145. – De Roo, Hist. Austriae. X. 297. – Gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 432.

[51] Lásd a 244. oldalon.

[52] Curaeus, Gentis Silesiae Annales 342: „Perveneret Tetaurus (Tettauer) in Silesiam et castra ad Novoforum (Neumarkt) locaverat, ducebat secum exercitum 3500 collectum ex legione nigra Pannonica, ex Rasciis et Triballis.“ – És ennek nyomán Pol, Jahrbücher der Stadt Breslau II., 139: „Tettauer… brachte mit sich viertehalbtausend Mann aus dem schwarzen Ungerischen Heer von Retzern und Tribalden und schlug sein Lager auf bei dem Neumarkt.“

[53] Az egykorú Johnsdorf feljegyzése szerint (Scriptores rerum Silesiacarum XII., 120): „Ut dicebatur XII milia bellatorum cum multitudine curruum.“

[54] Annales Glogovienses, Script. rer. Silesiacarum X., 53.

[55] Kyntsch, Herzog Hans der Grausame von Sagan (Script. rer. Siles. IV., 7.): „…in neun Hauffen schön und lieblich Volck, wohlgekleidet mit ihrem Harnisch und fröhlichen Rossen.“

[56] Ezeket Kyntsch és Curaeus, Gentis Silesiae Annales 346. old. „Schwarze Haufen“-nak nevezi.

[57] Cureaus, Annal. 346. – Palacky, Gesch. v. Böhmen V/1., 318. – Heltai, Krón. II., 241.

[58] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 662. – Copiarium Diplomat. Siles 164. és 491. – Chronic. Terrae Misniensis seu Buchense, ed. Gersdorf. – Catalogus abbatum Sagan., Stenzelnél, Script. rer. Siles. I., 395. – Chronik des Benedict Johnsdorf, Script. rer. Silesiacarum XII., 121. – Grünhagen, Geschichte Schlesiens I., 350.

[59] Pray, Annal. IV., 198. – Katona, Hist. Crit. XVI., 876.

[60] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VIII., 663.

[61] Horváth Mihály, Magyarország történelme III., 214.

[62] Kovachich, Script. Min. I., 343. Instructio legati ad duc. Calabr.

[63] Zsámboki, Appendix ad Ranzanum.