Ha Mátyás az 1481. év folyamán ideig-óráig tényleg foglalkozott egy nagyobbszabású török háború megindításával, amiből kifolyólag ő az említett év őszén átmenetileg Nándorfehérvárott is tartózkodott, ez a terve nyomban füstté vált, mihelyt Frigyes az offenzivát ellene megkezdette, ami Mátyást nagyon meglephette, mert ő talán Frigyest nem is tartotta képesnek ilyesmire. A császárnak és hadainak lekicsinylése tükröződik különben vissza Mátyásnak mindama intézkedéseiben is, amelyeket 1482 elején az általa elhatározott ellenoffenzivára, illetve Hainburg első ostromára nézve tett. És ez a lekicsinylés nem is maradt káros következmények nélkül. A királyt ebben a hadjáratban úgy látszik egyik csalódás a másik után érte. Először azt hitte, hogy elég lesz, ha ő seregét az országhatárhoz közel, Moson tájékán felvonultatja, hogy ellenfele máris békeköveteket küldjön hozzá. Ez nem történvén meg, ő is megkezdi a támadólagos előnyomulást, de nem azzal az egyedüli helyes szándékkal, hogy Frigyes hadseregét felkeresve, azzal döntő csatát vívjon, hanem majdnem szegényesnek mondható hadműveleti célja két határmenti várnak, Hainburgnak és Brucknak ostrom útján való elfoglalásában kulminál. Azonban sajnos még erre is eléggé gyengén tette meg intézkedéseit, mert Hainburg első ostromára sem elegendő számú csapatokat, sem megfelelő tűzérséget és ostromszereket nem rendelt ki, ami természetesen újabb csalódást vont maga után. Ezt a csalódást nyomban követte a harmadik, amely szintén elsősorban az ellenség lekicsinylésében találta magyarázatát. Ahelyett, hogy ő maga teljes erejével vetette volna rá magát a Bruck felől előnyomuló ellenségre, e célra csupán két alvezérét rendeli ki, még pedig meg nem felelő erőkkel, úgyhogy azok hamarosan nemcsak pozdorjává veretnek szét, hanem szégyenszemre magukkal ragadják a királynak Hainburg előtt maradt zömét is saját jómagával együtt. Az a rettenetes kudarc, amely ezúttal az utóbbi időben kivívott fölényes győzelmek által elkényeztetett királyt érte, borzasztóan bánthatta az ő érzékeny lelkét, ezért Hainburg második ostromára, nehogy az újból fiaskóval végződjék, már sokkal jobban felkészülve és öreg ágyúkkal is bőven felszerelve indul útnak.

A hadműveletek menete nagyban véve ugyanaz, mint az első ostrom alkalmával; Frigyes most is felmentő sereget küld a szorongatott vár segítségére és Mátyás szintén újból ellentámadásba való átmenettel fogadja azt, de a különbség mégis elég nagy az előző hadművelethez képest; most már Frigyes is jóval nagyobb erőt, az azelőtti 4000 ember helyett 10.000-et, küld a felmentés kierőszakolására, Mátyás pedig nemcsak alárendelt erőket küld annak elébe, hanem saját maga serege zömével kel útra, hogy azt méltóképpen fogadhassa. A dolgok e váratlan alakulása úgylátszik mindkét szemben álló hadvezért meglepte, mert mindkét támadó egyszerre védővé változott át. Ez Mátyás egyes tüzesebb vérű alparancsnokainak, akik csak úgy égtek a vágytól, hogy a hasonló alkalomból nemrég szenvedett csorbát kiköszörüljék, annyira nem tetszett, hogy felhevülésükben igen nagy fegyelmetlenség elkövetésére, a király határozott parancsának megszegésére vetemedtek, de a király ennek ellenére hajthatatlan maradt; a sereg zömének nem engedte meg, hogy közbevágása által a kipattant szikrából óriási, hatalmas, az ellenséget talán teljesen megemésztő tűzvész, azaz energikus üldözés és utána döntő összecsapás keletkezzék. Ez események szemlélete nyomán az embernek szinte az az érzése támad, mintha az eddigi kisebb-nagyobb kalamitások Mátyást, ha nem is félénkké, hanem talán túlóvatossá, túltartózkodóvá tették volna. Igaz, hogy ugyanezt mondhatjuk, sőt talán még nagyobb mértékben az osztrák hadvezérről is, aki többé még csak kísérletet sem tett, hogy Hainburg védőinek segítő kezet nyujtson. Ennek folytán a vár rövidesen magadta magát, de nem a nagyöblű ágyúk és az ostromló tömegek romboló erejének, hanem a csillogó aranyak csábító csengésének hatása alatt.

Miután a programm első pontjának, Hainburg ostromának nyélbeütése annyi időbe, vesződségbe és fáradságba került, Mátyás ebből levonja a konzekvenciát és a másik várnak, Brucknak tervbevett ostromától teljesen eltekint. Majdnem azt mondhatnók, kár volt, hogy Mátyás hasonló lekicsinylésben nem részesítette Hainburgot is. Igaz, hogy a sereg háta mögött maradva, az egy kis kellemetlen érzést fakasztott volna a továbbvonuló sereg főbb vezetőinek szívében, azonban az igazán már nem sokat nyom a latban, hogy vajjon egy, avagy két vár marad a sereg háta mögött, főleg, ha azok megfigyelésére a kellő számú csapatok visszahagyattak volna. Itt azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy abban a korban általában a váraknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak s így megérthető, hogy Mátyás is túlnagy súlyt helyezett azok megvételére, olyannyira, hogy azok képezték az ő hadműveleti tervében a tulajdonképpeni céltárgyakat. Azonban épp ezért a fenti kifogásoló megjegyzések elsősorban az akkori kor helytelen felfogását és álláspontját, nem pedig Mátyásnak fenkölt személyét illetik, aki igen sok tekintetben messze felül tudott emelkedni korának a haditudományokban vallott igen sok ferde és helytelen álláspontján. Legjobb bizonyítéka ennek, hogy amidőn Mátyás épp ebben az időben III. János muszka fejedelemmel Kázmér lengyel király ellen szövetségre lépett, János fejedelem követe útján a következőkre kérte a haditudományokban és a hadidicsőség tekintetében, valamint egyáltalában a tudományok és művészetek terén akkor már igen magas fokon álló új szövetségesét: küldene neki: 1. művészeket, kik ágyúkat önteni és azokból lőni tudnak, 2. földmérőket, 3. egyházak és paloták építésére alkalmas építőmestereket, 4. ötvösöket kisebb, nagyobb ezüstedények készítésére, 5. aranyat és ezüstöt föltalálni, kiolvasztani képes bányászokat.[1]

Hainburg szerencsés megvétele után a király a további teendők tekintetében úgy látszik kissé zavarba jöhetett. Mihez fogjon most? Bécs ostromához? ahhoz már későre járt az idő és a rendelkezésre álló csapatok, ostromszerek, ütegek sem voltak elegendők. E helyett más gondolat villant meg a király agyában. Ausztriát, Stájerországot akarta meghódítani, de nem az ellenséges seregen kivívandó döntő győzelem, hanem területhódítás, egyes fontosabb helyek megszállása révén. Ámde mintha ő maga is csakhamar rájött volna, hogy így maradandó eredményt nem képes elérni, ő maga önként visszaadja az elfoglalt területet, csupán pro forma hagyván vissza annak fontosabb pontjain kisebb-nagyobb helyőrségeket, de hogy azok ott erősebb ellenséges nyomásnak nem sokáig állhattak volna ellen, az iránt nem valószínű, hogy a zseniális uralkodó akár csak egy percig is kétségben lehetett volna. Így zsugorodott össze nyomról nyomra ennek a hadjáratnak hadműveleti célja, míg végre az egyedüli kézzel fogható eredmény Hainburg és Kőszeg birtokbavételében, tehát nem valami túlságos rózsás színben jegecesedett ki, szem előtt tartván, hogy Hainburghoz hasonlóan Kőszeg is nem a fegyver, hanem a pénz csábos hatalma előtt nyitotta meg kapuját. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az utóbbi megállapodás véletlenül igen jó üzletnek bizonyult. A vár parancsnoka ugyanis engedélyt nyert, hogy saját házi butorait és egyéb holmiját 12 szekéren magával vihesse, de ő ezek között a 35.000 forintot tartalmazó császári pénztárt is ki akarta csempészni, ami felfedeztetvén, Mátyás az összeget elkoboztatta.[2]

Hogy vajjon Mátyásnak egyik csudálatos alkotása, a Vargamozsár működött-e és minő eredménnyel Hainburg falai ellen, arról feljegyzéseink nincsenek. Ezt a monstrumot a király minden valószínűség szerint a török hadiszínhely, elsősorban talán Szendrő számára szájtátó meglepetésnek készíttette, de miután a török háború eszméjét lassanként végkép a szögre akasztotta, jónak látta nagy ágyúját Frigyes ellen megszólaltatni, de bármily nagyot pukkant is az, Frigyes túlmessze volt tőle, semhogy császári dobhártyája hamarosan reagált volna a nagy fülsiketítő zajra.

Hogy végre az állandó laissez passer álláspontján álló császár is a támadó hadműveletek színterére lépett, az már nagyon sokat jelentett, ez a nem mindennapi tény élénk fokmérője volt ama rettenetes gyűlöletnek, amellyel Frigyes a saját fiának nevezett magyar király ellen viseltetett. Hogy ő és alvezérei a haditudományokban és a hadműveletek vezetésében való jártasság tekintetében messze mögötte maradtak Mátyás zseniális egyéniségének, az már részben az épp letárgyalt, de még inkább a következő hadjáratok menetéből és eredményéből tűnt ki. Egyet azonban mégis elértek, még pedig azt, hogy Mátyást elvonták a tervezett nagyobbszabású török háború eszméjétől, mi miatt az egész kereszténység, elsősorban pedig Magyarország örök átka kíséri a császár, valamint szövetségeseinek, barátainak és támogatóinak dícstelen emlékét.

[1] Karamsin, Geschichte des russischen Reichs, VI., 136.

[2] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 383., Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 451. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 685.