Frigyes császár, épp mialatt Mátyás a törökre újabb csapást szándékozott mérni, igen nagy előkészületeket tett a magyar király megtámadására. Erre használta fel a németországi fejedelmektől nyert segélypénzeket, nemkülönben az Albert szász herceg által Zedtwitz parancsnoksága alatt azzal a határozott kikötéssel küldött csapatjait is, hogy azokat más célra, mint a törökök ellen felhasználni nem szabad. Akik pedig a nürnbergi országgyűlésen rájuk kivetett összeget, illetve katonaságot megküldeni késedelmeskedtek – ezek közé tartozott többek között Ulászló cseh király is – azokat büntetés terhe mellett figyelmeztette kötelezettségeik teljesítésére.[1]

Az ekként kiállított hadakkal Frigyes még 1481 őszén támadólag lépett fel Mátyásnak Alsó-Ausztriában levő csoportjai ellen és az ebből keletkezett összeütközés alkalmával, hogy hol, nem tudni, 800 magyar fogatott el és vagdaltatott össze.[2]

Ezzel szemben Mátyás hadai két ízben győzedelmeskedtek Frigyes csapatai felett, előbb Mauternnél, később St. Pöltennél.[3]

A következő (1482.) év tavaszán ismét Frigyes kezdte meg a támadó hadműveleteket s ez alkalommal, hogy hol, biztosan megint nem tudni, de valószínű, hogy a Lajta menti Brucknál, mert ezt szemelte ki a császár Magyarország felé indítandó hadműveletei gócpontjául, ismét nagy volt a magyarok vesztesége.[4] Erre Mátyás is az eddiginél jóval erélyesebb hadműveletek megkezdését határozta el, s miután most már Frigyesnek az 1482. év első napjaiban forma szerint is megüzente a háborút, az Olmütz táján álló Zelena Jánosnak meghagyta, hogy 4000 lovassal a Dunának Bécs és Passau közötti része felé előnyomulva, Ausztriának ezt a részét tőle telhetőleg pusztítsa el, míg ő maga seregének zömét Moson tájékán gyülekeztette, remélve, hogy Frigyes már ennek tudomásul vétele után is hajlandó lesz a békekötésre, amelynek érdekében nemcsak ő maga, hanem a pápai legátus és Beatrix királyné is újabb tárgyalásokat kezdett.[5] Miután azonban ezek eredményre nem vezettek, május közepén végre komolyabban hozzálátott a háború megkezdéséhez, amelynek első hadműveleti céljául Hainburg és a Lajta melletti Bruck bevételét tűzte ki.

Ehhez a király május közepén főhadiszállását Pozsonyba tette át s nyomban megkezdte Hainburg ostromát, amely azonban az ágyúk hiányossága miatt csak igen lassan haladt előre, s ezért július végén maga a király is megjelent az ostromló sereg körében.

Azonban Frigyes is tudatában volt Hainburg fontosságának s így mindent elkövetett annak fölmentésére, micélból hadait a Lajta melletti Brucknál vonta össze. Innen nemsokára Reichenberg Ruprecht parancsnoksága alatt 1000 lovast és 3000 gyalogost küldött a szorongatott vár segítségére,[6] aki elé Mátyás Szapolyai Istvánt és Tettauer Vilmost küdte ki mindössze 900 lovassal és 200 gyalogossal minden tábori felszerelés és szekerek nélkül.[7] A két sereg egymásra bukkanván, nyomban harchoz fejlődött, amihez Reichenberg Ruprecht egy hatalmas négyszög-alakot vétetett fel, a sereg egy részét pedig lesállásba helyezte.[8]

A harc folyamán a magyarok csakhamar rendetlenségbe jutnak s bár Szapolyai személyes bátorsága és jó példája által a csatarendet egy időre újból helyreállította, a magyar sereg nagyrésze futásnak ered; Szapolyai azonban ezt tenni szégyenletesnek tartván, kevesedmagával hősiesen kitart, míg végre minden oldalról körülfogva, foglyul esik. Azonban mialatt az ellenséges táborba kísérték volna, két kísérője közül az egyiknek kezéből kiragadja a kardot, amellyel aztán mindkettőjüket összevagdalja. Ilyenformán ő szabadságát visszanyerte ugyan, de az ütközet el volt veszve; 300 embere a csatatéren maradt, 70 előkelő nemes és 2 zászló pedig az ellenség kezébe került.[9] A vad futással Hainburg felé visszatóduló lovasok még az ottani ostromló sereget is zavarba hozták, olyannyira, hogy Mátyásnak az ostromot tábora és podgyásza egy részének hátrahagyásával sürgősen meg kellett szüntetnie, minek megtörténte után hadával Pozsonyba vonult vissza. Frigyes a nem remélt győzelem hírére térdre borult, hogy hálát adjon Istenének s másnap a bécsi Szent István templomban hálaadó istentiszteletet tartatott.[10]

Ez a kudarc nagyon elkeserítette Mátyást, aki lázas sietséggel fogott hozzá újabb csapatok gyüjtéséhez, hogy a csorbát minél előbb kiköszörülhesse. Így többek között Pozsonyba rendelte a Tótországban levő rácokat, ide hozott többek között Dóczi Orbán győri püspök 50 nap alatt toborzott és saját költségén kiállított 5000 fegyverest, akiknek láttára ekként kiáltott fel a király örömében: „Magyarországon száz év alatt sem születik Dóczihoz fogható derék ember!“, Budáról pedig több ágyút hozatott oda; ezek között volt a hatalmas „Varga-mozsár“ is, amelynek vontatására 80 ló is alig bizonyult elegendőnek.[11] Ezek latbavetésével az ostrom még ugyanabban a hónapban újból kezdetét vette, amelyet Zelena a Duna északi partján hajtott végre, de az most is csak igen lassan haladt előre, mert a hainburgi várnagy, Fuchs Farkas mindent elkövetett, hogy a vár minél tovább tarthassa magát. A megsérült falakat újból helyreállíttatta és gyakori kitörések által elég sok kárt tett az ostromló hadban is.[12] Mindazonáltal a várbeliek helyzete napról-napra rosszabbá vált s így Fuchs sürgős segítséget kért a császártól, mert különben hamarosan kénytelen lesz magát megadni. Ennek folytán Frigyes a Brucknál hamarosan összegyüjtött 10.000 főnyi hadat el is indította a már erősen szorongatott vár felmentésére.

Mátyás ennek hírét vevén, a vár alatt csak a legszükségesebb számú csapatok visszahagyása mellett a többi csapatokkal eléje ment az osztrák fölmentő hadnak s így nemsokára szemben állott egymással a két ellenséges haderő. Azonban egyik fél sem akarta a másikat megtámadni, hanem kiki táborát megerősítvén, a másiknak támadását akarta bevárni. Végre a vránai perjel egy kisebb könnyű lovas csapattal a kiadott parancs ellenére megtámadja az osztrákok egy kisebb előretolt csoportját és azt a mögötte levő táborra veti vissza. Erre az egész magyar tábor hangosan követelte az általános támadás megindítását, de Mátyás ezt nem látta célszerűnek és embereit visszatartóztatta. Ehelyett egész nap és egész éjen át elég jó eredménnyel lövette a császáriak táborát, akik, nem lévén ily jó ágyúanyagal felszerelve, a tüzet nem is igen viszonozták.

Másnap a császáriak egy támadó oszlopa élelmiszereket igyekezett a várba vinni, de ez érzékeny veszteséggel veretett vissza, mire a császáriak belátván, hogy ily módon semmire se mehetnek, hamarosan tábort bontanak és a legjobb rendben kezdik meg a visszavonulást Bruck irányában. Mátyás nem engedte meg az üldözést; ennek ellenére Haraszti Ferenc könnyű lovas osztagaival utána iramodik a visszavonuló osztrákoknak, azonban vállába kapott szúrás következtében halva bukik le lováról. Épígy önszántából, parancs ellenére előrerontott Buzlai Mózes is egy kis csapat élén, de ő is veszélyes sebet kapva, visszavonulni kénytelen. Ennek ellenére az ellenség e folytonos csipkedések folytán igen érzékeny veszteséget szenvedett; így többek között 20, hadikellékekkel megrakott kocsi is az üldözők kezébe került.[13]

Az osztrákok elvonultával Mátyás egész erejét ismét Hainburg ostromára rendelte vissza és a várnagy, egyrészt a magyar ostromágyúk hatása alatt, másrészt látván, hogy felmentésre nem számíthat, 1482 szeptember 30-án megadta magát, a vár kiürítése fejében 3000 aranyat kötvén ki magának, amit tényleg meg is kapott.[14] Érdekes még Bonfiniusnak[15] az a feljegyzése is, hogy Mátyásnak Hainburg ostroma 200.000 aranyába került.

A Hainburg előtt szerzett tapasztalatok és e vár ostromának hosszú ideig történt elhúzódása folytán most már nem, mint eredetileg tervezte volt, Bruck alá, hogy azt is ostrommal bevegye, hanem azt oldalt hagyva, Badenbe tette át főhadiszállását, ahonnan egyes csoportjai egyrészt Bécsig, másrészt a stájer határig portyáztak. Ezek szerint most már Bécs, Bécsújhely, Bruck, Laxenburg és Mödling kivételével úgyszólván Ausztriának minden nevezetesebb helye Mátyás birtokában volt. Azonkívül Stájerországban is előbb Panisko, később Han György nevű alvezére és egy Maubitz nevű stájerországi nemes űzték a király megbízásából kisebb-nagyobb szerencsével a kis háborúskodást. Most, a hadműveleteknek még szélesebb körben és nagyobb nyomatékkal való folytatása céljából maga Mátyás is ide gravitált, hanem a rossz időjárásra való tekintettel és mivel a Stájerországba vezető hágók, a Semmering, stb. meg voltak szállva, csakhamar megváltoztatta szándékát és december közepe táján az Ausztriában elfoglalt erősségekben megfelelő őrségeket visszahagyva, serege többi részeivel Badenből Sopronba ment át, ahonnan Kőszegnek és még egyéb Frigyes által még mindig jogtalanul visszatartott helyeknek megvétele iránt intézkedett, megjegyezvén, hogy Kőszeget annak várnagya 10.000 forint ellenében önként adta át.[16] Ezek után seregét december második felében Sopron tájékán téli szállásokba helyezte el.[17]

[1] Az Ulászlóhoz intézett figyelmeztetést lásd Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XII., 211. old.

[2] De Linck, Annal. Claravall. II., 266. – Unrest, Chron. Austr. Hahnnál, I., 673.

[3] Mölki évkönyv, Pez Jeromosnál I., 267. – Annal. Styriae III., 569. – Mayer, Dreizehn Urkunden über die Verpfändung von St. Pölten und Mautern an Math. Corv. im Jahre 1481.

[4] Unrest és De Linck, Annal. Claravall. II., 266. Valvasor, Carinth., XV., 378.

[5] Epist. Math. Corv. IV., 237., 252., 255., 258. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 632.

[6] Chmel, Regest 709. – Fugger, Spiegel d. Ehren 912.

[7] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 450. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 383. – Heltai, Magyar Krónika II., 191.

[8] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 450. – Pray, Annal. IV., 156.

[9] Fugger, Spiegel d. Ehren 913. – Annal. Styriae III., 572.

[10] Fugger, Spiegel der Ehren des Erzhauses Oesterreich 911.

[11] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 450.

[12] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 673.

[13] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 673. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 282. ezzel kapcsolatban kissé túlozva a császáriak valóságos vereségéről szól.

[14] Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 673. – Pray, Annal. IV., 159. – Chron. Mellicense, Peznél II., 267. – Tichtel, Diarium, Rauchnál II., 537.

[15] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 451.

[16] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 383. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 685.

[17] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 635. – Katona, Hist. Crit. XVI., 467. – Gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 251.