Az 1479. évi boszniai sikerek és a Kenyérmezőn kivívott remek diadal végre valóban kedvező alkalmat teremtett, hogy Mátyás a szultán ellen tervezett döntő háborúját megindítsa. És a király úgylátszik komolyan is foglalkozott, ha nem is egy nagyszabású török háború előkészítésével, hanem egyelőre csak arra törekedett, hogy az ország melléktartományai közül többet török kézre jutni ne engedjen, illetve a jelen esetben az volt a szándéka, hogy Hercegovinát, amelyet Kosarics Istvánnak 1466-ban bekövetkezett halála után annak fiai Ulászló és Vlatkó a török szultán kezére játszották át, visszafoglalja. E célra Németországban nagymennyiségű fegyverneműeket, nyilakat, puskákat és egyéb hadiszereket vásároltatott és 1480 január 28-án írt levelében felkérte Frigyes császárt, hogy az ezeket szállító 24 hajót vámmentesen bocsássa át tartományain.[1] Ámde az általános külpolitikai konstelláció nagyobbszabású akciók kivitelére épp ekkor a lehető legkedvezőtlenebbnek volt mondható. A szultánnal békét kötött Velence támogatására számítani egyáltalában nem lehetett; sőt a köztársasággal a viszony annál feszültebbé lett, mivel az Frangepán Márton halála után a végrendeletileg Mátyásra hagyott Veglia szigetet erőszakkal elfoglalta s bár azt Magyar Balázs ismét visszafoglalta, de nemsokára a lakosok által is presszionálva, Zengbe volt kénytelen visszahúzódni s így a sziget újból elveszett.[2] Ehhez járult még, hogy maga a pápa is utóbbi időben inkább a signoriát, mint Mátyást pártolta, ami miatt ez keserű szemrehányásokat is tett a római szentszéknek.[3] A német fejedelmek és rendek is úgy tettek, mintha nagyot hallanának s bár a törökök elleni komoly fellépést elvben ők is szükségesnek vélték, azért a segítségnyujtásra vonatkozó döntést egyik évről a másikra halasztották. Kázmér lengyel király és fia Ulászló örültek, hogy végre megszabadultak a háborúskodástól, ami pedig Frigyes császárt illeti, ez már megszokott tunyaságával és tovább szőtt fondorkodásaival nemhogy elősegítette volna az ügyet, hanem még inkább elmérgesítette azt s úgyszólván lehetetlenné tett minden komoly akciót. Ő ugyanis, nemhogy a török hadjáratra segítséget nyujtott volna Mátyásnak, hanem még azt sem adta meg neki, amire szerződésileg kötelezve volt, t. i. a békekötés szerinti 100.000 aranyat. Emiatt Mátyás az osztrák rendekre nyomást gyakorolván, ezek a kérdéses összeget kölcsön is adták Frigyesnek, de ő abból semmit sem adott át Mátyásnak, hanem az egészet megtartotta magának.[4]

Még inkább növelte a két uralkodó közötti feszültséget, hogy Frigyes Rohr Bernát salzburgi érseket kényszeríteni akarta, hogy az helyét Beckensloernek engedje át. Az érsek és suffraganeusa, Trautmannsdorf Kristóf, seckaui püspök, Mátyáshoz fordultak támogatásért s ez velük még 1479 november havában oly szerződést kötött, hogy azok a Frigyes birtokain fekvő erősségeikbe magyar őrséget vegyenek fel.[5] Utóbbi ezt azzal bosszulta meg, hogy egy 500 főnyi lovas portyázó csapat által Magyarország nyugati széleit, főleg Sopron vidékét és a mögötte fekvő területet egészen Győrig elpusztíttatta.[6] Ez annyira dühbe hozta Mátyást, hogy a stájer határon felállított csapatok parancsnokainak, Szapolyai Istvánnak, Tettauer Vilmosnak és Székely Jakabnak parancsot adott, hogy a határon átlépve, Stájerországot pusztítsák, s egyidejüleg Zelena János morvaországi kapitánynak meghagyta, hogy onnan 1000 könnyű lovassal hasonló célból Ausztriába vonuljon be, minek folytán ez Korneuburgig előnyomulva, alaposan meg is felelt kapott parancsának.[7] Egy másik, Haugwitz parancsnoksága alatt álló csoport pedig Neumarktot, Gmundent, Greiffenberget, St. Veitot ejtette birtokába, de ezt utóbb Frigyes vezére, Wolfersdorfer Linsingnél elfogja, akit viszont az új magyar vezér, Panisko vert meg és fogott el. Közben a Stájerországba benyomult hadak Regedét (Radkersburg), Pettaut, Fürstenfeldet és több más várost és környékét hatalmukba kerítették.[8]

Mialatt a kis háború Frigyes ellen eképpen folyt, Mátyás a Hercegovinába szánt sereg élén Lendvánál egyelőre várakozó magatartást követett. Itt vette a hírt, hogy a törökök, mint minden évben, most is betörést intéztek egyrészt Erdélybe, ahol azonban visszamenet Gräf Péter által a Vöröstorony szorosnál megverettek,[9] másrészt Krajnán át Karinthiába, ahol egészen Klagenfurtig, majd ott megtámadtatván, Grácig jutottak.[10]

Sőt ennél még kellemetlenebb hírt is kapott Mátyás, azt, hogy a szultán a velenceiek által buzdítva, egy 100 hajóból és 20.000 főből álló sereget 60 velencei vitorlás kíséretében Apulia partjai felé indított el, amely ott 1480 július 29-án kiszállván, ugyanazon év augusztus 11-én az apósának birtokát képező Otrantót hatalmába kerítette.[11] Végül ugyanekkor tudta meg Mátyás, hogy végre Frigyesnek mégis sikerült a német rendeket arra bírni, hogy ő ellene, és ha őt békére szorítania sikerült, a török háború megindítására 15.000 fegyverest állítsanak ki.[12] Erre a király a Hercegovinába tervezett hadműveleteit felfüggesztve, Zágrábba tette át táborhelyét, hogy onnan mind a törökök mozgalmait, mind a császár további lépéseit szemmel kísérje.

Otrantó elfoglalása óriási riadalmat okozott egész Olaszországban; a pápa annyira megijedt, hogy már azon gondolkozott, hogy székhelyét Rómából Avignonba helyezi át és most a nagy szorultságban megint csak Mátyás volt az, akinek személyébe és tehetségébe összpontosult a megriadt fejedelmek bizalma. A pápa, apósa, Nápoly és Aragonia királya, a milanói és ferrarai hercegek, a mantuai és monferrati őrgrófok, a florenci, sienai, genuai, luccai és bolognai köztársaságok elárasztották, ostromolták őt kéréseikkel, mentené meg Olaszországot a törökök részéről fenyegető veszélytől. Ennek fejében az új szövetségesek emberekben adandó tetemes segítségen kívül 200.000 aranyat igértek, mely összeget Sixtus pápa még 50.000-rel toldott meg. És mindjárt itt leszögezhetjük, hogy Mátyás, neje által is unszolva, vállalta is a rábízott feladatot; Otrantót, mint a következő fejezetben látni is fogjuk, vissza is foglaltatta és ekkor a veszély legalább egyidőre elmulván, a szövetségesek egytől-egyik megfeledkeztek a tett igéretek beváltásáról, Mátyás tőlük se pénzt, se embert, se másféle említésre méltó támogatást nem kapott.

A fenti egyesség egyik főfeltétele az volt, hogy Frigyessel, ha nem is béke, hanem legalább fegyverszünet eszközöltessék ki, ami Caffarelli pápai legátus közbenjöttével 1480 november végén a következő év március végéig terjedő tartammal tényleg létre is jött.[13]

[1] Chmel, Regest 692. – Gróf Teleki¸ A Hunyadiak kora XII., 112.

[2] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 625. – Farlatus, Illyr. Sacrum V., 307. – Daru. Hist. de Venise II., 506.

[3] Epist. Math. Corv. IV., 62.

[4] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XII., 85. és 89. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V. 441.

[5] Pray, Annal. IV., 134. – Chron. Salisburg, Peznél, II., 433.

[6] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V., 608. – De Linck, Annal. Clarawall. II., 259. – Raynald, Annal. Eccl. XIX. 296.

[7] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 624. – Lichnowsky, Regesten 269.

[8] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 611.

[9] Seyvert, Ung. Mag. 296.

[10] Valvasor, Carinth., IV., 378. – Julius Caesar, Geschichte von Steyermark VI., 245.

[11] Volaterani, Diar. Rom., Muratorinál, Script. Rer. Ital. XXIII., 110. – Sinnamonte, Istoria di Napoli, 590. – Besoldi, Hist. Ragusae, Siciliae et Napolis 1142. – Tritthem, Chron. Hirsaug. II., 510. – Marino Sanuto, Vite dei Duchi di Venezia 1213.

[12] Müller, Reichstags–Theater II., 752. – Fugger, Spiegel der Ehren 908. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 359.

[13] Senckenberg, Samml. I., 215. – Häberlin, Allgem. Welt.–Hist. VII., 210.