Ali bég nagyszabású erdélyi betörését kétségkívül a szultán parancsára hajtotta vége, aki csak úgy égett a vágytól, hogy moldvai 1476. évi kudarcát valamiképpen megbosszúlja. Saját magát úgylátszik már nem akarta egy esetleges újabb kudarcnak kitenni, de hogy a vállalt sikere biztosítva legyen, alvezéreinek színe-javát rendelte Szendrőbe a kiválóan tevékeny és nagy ambiciójú Ali bég parancsnoksága alá. De ezzel talán többet rontott, mint segített, mert mindegyik okosabb akart lenni a másiknál s így sehogy sem tudtak egyöntetű, helyes és célszerű elhatározásra jutni.
A törökök eme újabb kudarcának, karöltve Mátyás boszniai energikus fellépésével, meglehetősen messzeható következményei voltak, mert Mohamed ezután nagyobb vállalatot már nem hajtott végre Magyarország ellen.
A török táborban uralkodó fejetlenséggel, illetve a török–oláh vezetőség sokfejűségéből keletkezett határozatlansággal szemben, a nagy térbeli távolság ellenére igen előnyösen domborodik ki a két magyar vezérnek egyöntetű, egymást támogató, inicativ tevékenysége. Báthory az ellenség tétlenségét látva, végre jelentékeny számbeli gyengesége ellenére maga kezdi meg a támadást, amidőn biztos hírt vesz arról, hogy Kinizsi egy órán belül szintén közbevághat. Hogy nem-e lett volna célszerűbb még egy kissé kitartani, a fölött legalább is vitatkozni lehetne. Tény és való, hogy nemcsak az az egy óra, hanem háromnál is több óra múlt el élet-halál harci tusák közepette, míg végre a várva-várt segítség megérkezett. A késedelem okát nem tudjuk, de figyelemreméltó Liszti[1] ama feljegyzése, mely szerint az erdélyi köznép dalaiban az az állítás tartotta fenn magát, hogy Kinizsi már régóta feszült viszonyban állt Báthoryval s azért most kellő távolból sokáig kárörömmel és gúnnyal szemlélte a vajda szorult helyzetét és csak az utolsó pillanatban ment annak segítségére. Ha ennek tényleg volna valami alapja, akkor az eléggé sajnálatos, mert e késedelmeskedés miatt sok derék magyar vesztette életét és csak nagyon kis híjja volt, hogy a csata végérvényesen és menthetetlenül a törökök javára dűlhetett volna el. Ime ebből az esetből is világosan kitünik, hogy a harag és féltékenység igen rossz tanácsadó; főleg a harc mezején, ahol a haza szent ügyének fölötte kell hogy álljon mindennemű személyes kicsinyeskedésnek.
Egyébként a kenyérmezei csata mellékkörülményeit igen sok homály fedi. Mint már fentebb jeleztük, azt se tudjuk, hogy a török–oláh sereg merre tört be Erdélybe; a kölcsönös erőviszonyok nem igen tisztázhatók, csak az az egy bizonyos, hogy Báthorynak Kinizsi megérkeztéig többszörös túlerővel kellett harcolnia, mely túlerő az ellenség részén még Kinizsi beérkezte után is fennállott; a csatarendek megalkotására nézve is merőben ellentétesek a vélemények; egyes írók úgy tüntetik fel a dolgot, hogy Báthory hadával Nagyszebenből Szászváros felé előnyomulva, itt a törökök hátába került s így a harchoz fejlődés akként történt volna, hogy – ép megfordítva, ahogyan az a források gondos áttanulmányozása után a XI/5. számú mellékleten is fel van tüntetve – a magyarok arcvonala nézett kelet-, az ellenségé pedig nyugat felé,[2] stb., stb. És nincs remény, hogy az e részleteket fedő sűrű homályt valaha fellebbenteni lehessen.
Kinizsinek ez alkalommal tanusított harci tevékenysége, oroszlánszívű viselkedése valóban remek példáját nyújtja az igazi magyar virtusnak. Parancsnoka által felvillanyozva, seregcsoportjának minden egyes embere igazi hőssé vált s így nem csoda, hogy megjelenésükre az ellenség ereiben megfagyott a vér és csakhamar török, oláh, mindent, a már biztosra vett győzelmet is veszve látta és kétségbeesésében vad futással igyekezett életét megmenteni.
Hogy az utolsó pillanatban beállt szerencsés fordulat miatt mily tomboló öröm és jókedv vett erőt a magyar hadfiakon a legutolsó katonától a legmagasabbrangú vezérig, azt a csata után csapott lakomából ítélhetjük meg. Hogy ilyenkor a duhaj jókedv kelleténél többet enged meg magának, mint rendes körülmények között, ez az emberek és a tömegek természetében fekszik. Az itt történteket természetesen megint középkori, nem pedig jelenkori szemüvegen át kell nézni, mert különben a nyert kép helytelenné és nagy mértékben visszataszítóvá válik.[3]
[1] Liszti, Adnot. in Bonfin., Kovachichnál, Script. Min. I., 337. V. ö. Gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 121. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 173.
[2] Lásd többek között a Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadikrónika I., 325. oldalán foglalt vázlatot is.
[3] Ebbe a hibába esik Hammer is Osm. Gesch. Chron. I., 549. old. mondván: „Schade, dass so Hunyadi (tévedés, talán Báthoryt akart mondani) als Kinis ihren Sieg mit barbarischer Grausamkeit befleckten. jener liess, während er speiste, die gefangen eingebrachten Türken vor seinen Augen zusammenhauen, dieser liess auf den Leichnamen der Erschlagenen die Tafel decken; ein Gräuel, welchen die Chalifengeschichte nur von Abbas dem Blutvergiesser erzahlt“ stb. Hát a karóvajda és a török szultánok vérfagyasztó kegyetlenségei mik voltak a magyaroknak e mindenesetre rendes és megengedett mértéken túlmenő pajkoskodásai és kegyetlenkedései mellett?! Helyesebben fogja fel a dolgot Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn. m. 135., amidőn ehhez a lakomához a következő megjegyzést fűzi: „Der Hass gegen die Türken, die Aufregung nach der furchtbaren Blutarbeit und die noch wenig verfeinerten Sitten spiegeln sich in dieser wilden Freude ab, die das Zartgefühl beleidigt.“