Még mikor Mátyás a Boszniába való betörés előtt seregét a Száva mentén gyülekeztette, mások szerint ellenben már csak a boszniai hadjárat után a Száván való visszavonulás alkalmával,[1] tudomására jutott, hogy Szendrőnél egy erősebb török seregcsoport van alakulóban. De miután azt nem lehetett tudni, hogy ez a csoport csak Délmagyarországba, avagy azon át Erdélybe szándékozik-e betörni, a király meghagyta Kinizsi Pál temesi grófnak és Báthory István erdélyi vajdának, hogy ezt szemmel tartsák és lehetőleg együttműködve tönkretegyék.

A török sereg gyülekezéséről szóló hír igaz volt. Ali bég 1479-ben a nyár folyamán Szendrőnél egy 40.000 főnyi sereget gyüjtött, amelyhez az oláhországi csapatok is csatlakoztak.[2] Az egyesült török–oláh sereg létszáma mintegy 60.000 főre rúghatott Ali bég főparancsnoksága és tíz más basa vezetése alatt.[3] Szeptember végén ez a sereg némelyek szerint Oláhországon át, s csak itt csatlakoztak volna hozzá az oláh hadak, mások szerint Orsovánál a Dunán átkelve, a Vaskapun át tört volna be Erdélybe, amelyet, ellenállásra sehol sem találván, csakhamar ellepett és kénye kedve szerint elpusztított.[4]

Miután a török–oláh had pusztító munkáját elvégezte, rengeteg zsákmánnyal és foglyokkal megrakottan visszafelé kezdett indulni. Báthory ezalatt összeszedte hadait Nagyszeben tájékán s eleinte itt szándékozott a visszafelé induló ellenség útját állani, de megtudván, hogy az nem arrafelé, hanem a Maros völgyén lefelé húzódik, nyomban utána sietett, miután közben Kinizsi közeledéséről biztos híreket és biztatást kapott.

Báthory október 12-én Szászváros tájékán, a szászváros–gyulafehérvári, illetve felkenyér–bencenci útkeresztezésnél bukkant rá az ellenségre, amelyet másnap megtámadni készült. Az ellenséges táborban a sok basa nem volt egy véleményen a teendők iránt. Lehet, hogy már tudomásuk volt, hogy előttük Báthory, a hátuk mögött a Vaskapun át Kinizsi zárja el útjukat s így sokáig nem tudtak megegyezni, vajjon Báthory, avagy Kinizsi megtámadása révén, avagy mindkettő kikerülésével nyissanak illetve keressenek útat az Erdélyből való eltávozásra. Erre vezethető vissza, hogy amidőn Báthory október 13-án korán reggel hadait a XI/5. számú melléklet szerint a Kudsir patak mentén csatarendbe állította, a szintén harchoz fejlődött török–oláh had sokfejű vezetősége még mindig nem tudott elhatározásra jutni, hogy vajjon ő támadjon-e, avagy bevárja az ellenség támadását.

Báthory az ép oly vallásos, mint rettenthetetlen hős, a mondott napon hajnalban mindenekelőtt misét mondatott, szent ostyák helyett szentelt földet osztván ki emberei között s aztán következőleg alakította meg csatarendjét: A jobb szárnyon, Balamérnél, az első vonalban saját kívánságukra a szászok, számra nézve, mintegy 4000-en állottak fel Hecht György szebeni gróf parancsnoksága alatt; azok mögött pedig az erdélyi oláhok hada. Mindkét csoport majdnem kizárólag könnyű gyalogságból állott. A jobb szárnyon kívül, Balamér és a Maros között, az oláh–szász lovasság állott fel. A jobbszárny-csoport mellett, a szászváros–gyulafehérvári útig bezárólag középhad gyanánt Geréb László erdélyi püspök lovassága állott fel az első harcvonalban, Báthory nehéz lovassága pedig a második harcvonalban. Végül a balszárnyon az első harcvonalban a székelyek nagyobbára gyalogságból álló hada foglalt állást Kendi Antal székely ispán vezetése alatt, a második harcvonalba pedig a megyei hadak kerültek. A szélső balszárnyat egy székely–magyar lovas osztag biztosította, attól nem messze balra vett felállítása által. Bonfinius szerint,[5] tartalék gyanánt a közép mögött két csapat lovasság volt felállítva, egyszersmind a sereg összeköttetését a gyulafehérvári várral biztosítandó. A kizárólag lovasságból álló török–oláh had a Kudsir patak nyugati ága mentén és azon kissé délfelé túlterjeszkedve, balszárnyával Alkenyérnél a Marosra támaszkodva, alakította meg csatarendjét.

Ily módon csatára készen mindkét fél három óra hosszáig tétlenül állott egymással szemben. Végre Báthory, azt az értesítést kapván, hogy egy órán belül biztosan számíthat Kinizsi közbelépésére, parancsot adott a támadás megkezdésére. A szászok erre elszántan vetik magukat a szemben álló ellenséges balszárnyra, ahol a küzdelem sokáig eldöntetlenül hullámzott ide-oda, de végre a törökök túlnyomó többsége rendeiket megbontja, egy részüket a Marosnak szorítván, egy részüket összevagdalván, a többit pedig az oláhokra vetvén vissza. Ezek most szintén támadásra indulnak, de az ellenség sokasága által elnyomatva, hamarosan ugyancsak szétveretnek és a szászokkal együtt a Maros által éppen hátuk mögött képezett hurokba szoríttatnak, úgy hogy több mint 2000 menekülni nem tudó szász és oláh találta itt sírját a Maros hullámai között.

Ezalatt a déli szárnyon is megindult a harc, de az itt hatalmas tömegekkel átkaroló támadásra induló törökökkel szemben a székelyek és a magyar nemes hadak megfeszített igyekezetük ellenére sem tudják állásaikat megtartani és súlyos veszteséggel a középhadra vettetnek, amely ilyenformán mindkét oldalról átkarolva, az ellenség egész erejével találja magát szemben. Ennek támogatására Báthory tartalék-hadát is előrevezeti, de már az első pár lépés után lova alatta felbukik, amit kísérete rossz előjelnek vélvén, azt tanácsolja, hogy a harc félbeszakítására és a visszavonulásra adjon parancsot. Ámde a hős vezér nem hagyja magát befolyásolni, hanem lovát megsarkantyúzva, oly ellenállhatatlan erővel veti magát nehéz vasasaival a szemben álló ellenségre, hogy annak első sorai pillanatok alatt összevagdalva, tehetetlenül állottak a tett színhelyén. Erre Ali bég személyesen áll egy hatalmas lovas tömeg élére és azzal ront neki a Báthory példaadó hősiessége által új erőre kapott és a legszívósabban kitartó magyar középhadnak, minek folytán itt csakhamar öldöklő harc, sőt mi több, valóságos mészárlás következik. Báthory eleinte rettenthetetlen bátorsággal állja az egyenetlen tusát, miközben derék vitézei sorra dűlnek ki mellőle. A három órai megfeszített harc vége felé, miután már második lovát is agyonszúrták alatta, ő maga hat sebből vérezve, gyalog folytatta az emberfeletti küzdelmet s ép abban a pillanatban, amikor már minden veszve látszik, jelenik meg Kinizsi villámcikkázó hadával, síppal, dobbal, trombitákkal nagy lármát csapva a törökök hátában. Ő maga rendes szokása szerint, mindkét kezében szablyát suhogtatva, csak úgy szórja a halált mindenfelé. Bátorságban, elszántságban nem sokban különböznek tőle az általa feltűzelt alárendeltjei sem s így a már magát győztesnek vélő török–oláh had mindinkább gyengülni, bomladozni kezd. Kinizsinek még a trombiták hangját és a fegyverek csattogását is felülmúló harsány hangját nemsokára a földön fekvő Báthory is meghallja s jelt adván hollétéről, Kinizsi odarohan hozzá s aztán „nemcsak életét menti meg, hanem vele, az akaratban erőssel, egyesülve, s az ütközetet mindenfelől megújítva a diadalt is kicsikarja az összezúzott ellenség kezéből.“[6]

A hátulról meglepett török–oláh had nagy túlereje ellenére sem birja magát sokáig tartani; sorai felbomolván, az egyes részek minden irányban futásnak erednek s így most már a magyarok győzelme tökéletessé vált. 30.000 oláh és török, köztük több basa és magasabb rangú oláh parancsnok födte a csatateret, vagy öletett le futás közben a minden oldalról feltámadt és ellenük fordult, elkeseredett föld népétől; maga Ali bég is csak nagynehezen tudta életét megmenteni. Az egész török tábor és sok zászló esett a győzők kezébe, akik azonban szintén érzékeny veszteséget szenvedtek. 8000 magyar bajnok maradt a csatatéren, nem számítva a már fentebb említett 2000 szász és oláh derék fegyverest, akik a Maros hullámaiban lelték halálukat.

A harcban kifáradt magyar sereg a csatamezőn töltötte az éjszakát, víg lakomát csapván az ellenség által visszahagyott készletekből a súlyos napi munka után, mely alkalommal a törökök hullái pótolták a hiányzó asztalokat és padokat. Vacsora után, mely alatt vidám poharazás és élénk zeneszó mellett felváltva a regősök énekelték meg az ősök és az elmúlt nap vitéz tetteit, a legtöbben táncra perdültek; sőt még a komoly Kinizsi is, fegyveresei által biztatva, nógatva, megfúvatta tárogatóját s aztán vad örömében kezeinek minden segítsége nélkül egy testes ozmán hullát kapván fel fogaival, azzal lejtette jó hosszú ideig mindenki örömére és bámulatára a tüzes harci toborzót.

Másnap az elesett törökök és oláhok hulláit ott helyben elásták, az elesett magyarok tetemeit pedig egy közös sírban földelték el, kivéve a Geréb püspök dandárjából elesett 200 vasast, akiknek hulláit hálás parancsnokuk Gyulafehérvárra vitette el örök nyugalomra. A csata színhelyén Báthory kápolnát emeltetett, amely azonban az idők folyamán romba dőlt s most már annak helye sem ismerhető fel.[7]

A fényes győzelem híre nagyon megörvendeztette Mátyást, sőt Európaszerte is igen nagy örömöt váltott ki; a pápa, Velence, a német fejedelmek hálaadó istentiszteleteket rendeztek, de hathatós segítséget ezután sem küldött egyikük sem.

[1] Katona, Hist. Crit. XVI., 223., Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 348. és Szalay, Magyarország tört. III., 313. a boszniai hadjáratot az erdélyi hadjárat elé, Schimeck, Gesch. v. Bosnien 171. ellenben a mögé helyezi.

[2] Oláhországban ekkor a magyar írók szerint Vlád Drakul fia, Engel, Gesch. d. Mold. u. Wal. 182. szerint ellenben a meggyilkolt Radul fia volt a vajda és ez utóbbi a valószinübb, mert Radul volt az, aki mindig a törökökkel tartott s így fia is alighanem ezen a húron pengett, míg Vlád Drakulék rendszerint a magyarok támogatását keresték veszedelmes ellenségük, a török ellen.

[3] Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 587. és Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 349. Ali seregét 100.000-re teszik. A brassói egyház felirata, Schwandtnernél I., 856. és Sigler, Bélnél, Adpar. I., 62. old. 65.000-re, Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 445., Nadányi, Florus Hung. 191., Pethő Krón. 86., Oláh, Hung. XV., 20. és Toppelinus, Orig. et Occas. Transsylv. 155. old. 60.000-re, Engel, Gesch. v. Ung. 363. és Gesch. d. Wal. u. Mold. 182. old. az oláhokon kívül 43.000-re, Mátyás levele a pápához (Katonánál XVI., 241.) az egész sereget 43.000-re, Tubero, Commentariorum ad temporibus sui, Schwandtnernél, II., 149. és Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 548. old. 40.000-re, Sead-eddin és Soloksade török írók (Hammernél u. o.) 30.000-re teszik.

[4] Az utóbbi körülmény amellett szól, hogy a török–oláh had betörése nem az erdélyi szorosok valamelyikén, ahol Báthory biztosan útját állotta volna, hanem a Vaskapun át történt, ahova Kinizsi már nem juthatott el idejekorán.

[5] Bonfinius, Praefat. ad. Philostratum, Kollárnál, Anal. Vind. II., 819.

[6] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora V., 121.

[7] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 612. – A brassói egyház felirata, Schwandternél I., 886. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 350. – Eder, De initiis Saxonum 122. – Baksai, Chron. Reg. Hung. 928. – Váradi, Theatrum fidelitatis. – Budai Ferenc, Polg. Lex. I., 42. – Nadányi, Florus Hung. 192. – Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 548. – Szeád-eddin (Thúry, Török történetírók, I., 168.)