XI/1. számú melléklet.

Beckensloer érsek megszökése[1] a Mátyás és Frigyes császár között már amúgy is fennálló feszült helyzetet még jobban elmérgesítette. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy a hitszegő érseket a salzburgi mesés javadalmazású érsekség odaigérése által Frigyes bírta rá az árulás elkövetésére, tudván, hogy ezáltal az általa gyűlölt Mátyásnak egy újabb érzékeny tőrdöfést adhat. Utóbbi hiába követelte az áruló főpap kiadatását, a császár ezt kereken megtagadta.

Épúgy még jobban elmérgesítette a császár és a magyar király közt fennálló felette feszült viszonyt előbbinek a cseh hűbér odaítélése tárgyában tanusított magatartása. Tudjuk, hogy amikor Mátyás a pápa és a német császár unszolására Podiebrad cseh király ellen háborúját megindította, ennek egyik feltétele az volt, hogy a cseh koronát Mátyás fogja megkapni. Ámde ezt az igéretet Frigyes csak szorult helyzetére való tekintettel és már kezdettől fogva azzal a hátsó gondolattal tette meg, hogy ezt az igéretét soha sem fogja beváltani, nehogy ennek révén az általa gyűlölt Mátyást, aki előle a magyar koronát elhalászta, még erősebbé, még hatalmasabbá tegye. Így történt aztán, hogy míg a császár Mátyást a cseh korona tekintetében mindig csak hitegette, addig Ulászlót eleinte titokban, majd nyiltan is folyton biztatta; sőt az 1475. évi andernachi gyűlésen az Ulászlónak tett igéretét megújítván, Mátyás ebbeli újabb kérelmét kereken visszautasította. Utóbbi mindazonáltal még mindig remélte, hogy a kéz alatt általa is bátorított lázongó osztrák főurak által szorongatva, Frigyes csakhamar ismét az ő segítségére fog szorulni, ami majd arra is hajlandóvá teszi, hogy a cseh kérdést végre mégis csak Mátyás javára döntse el. Csakhogy Mátyásnak küszöbön álló házassága Beatrix-szal, mely az önálló magyar nemzeti királyság állandósítására nyujtott kilátást, ami pedig sem a Habsburg, sem a Jagello dinasztiáknak nem igen volt inyére, még jobban az ellenkező irányba terelte a dolgok fejlődését, amennyiben Frigyes 1476 december 8-án Kázmérral és Ulászlóval szövetségre lépve, most már a cseh királyságot végérvényesen Ulászlónak igérte oda, minek ellenében ez 10.000 fegyveres kiállítására kötelezte magát úgy az osztrák lázongó urak megfékezésére, mint a Frigyest esetleg megtámadó Mátyás leküzdésére.[2]

Ezek a részben titokban, részben nyilt színen lejátszódó események voltak okai annak, hogy Mátyás nagyszabású török hadjáratának tervét elejtvén, mindenekelőtt a Frigyessel való leszámolást tűzte ki céljául, ezalatt az ozmánokkal szemben csupán védelemre szorítkozván.

A Beckensloer-esetből kifolyólag Mátyás és Frigyes között fokozatosan mindig szemrehányóbb és elkeseredettebb levelezés fejlődött ki, amelynek folyamán a császár azzal vádolta Mátyást, hogy a török háborúra nyert pénzsegélyt másra költötte el s közben úgyszólván még biztatta a törököket, hogy azok Tótországon át az ő tartományaiba betörjenek. Ezzel szemben Mátyás azt erősítgette, hogy ő tulajdonképpen Frigyes által kevertetett a cseh háborúba, mely körülmény elsősorban akadályozta őt abban, hogy egész erejével a törökökre vesse magát, akiknek feltartóztatására és visszanyomására egyébként Frigyes egyáltalában soha semmit se tett. Ami pedig a törököknek az osztrák tartományokba történt becsapásait illeti, ezek megakadályozása nem őt, Mátyást, illetik; elég, ha ő Ausztriát a csehek támadása ellen védte meg.

Ily körülmények között a háború kitörése kikerülhetetlenné vált. Hátát a lengyelek ellen födözendő, Mátyás 1477 március 12-én a német renddel Esztergomban szövetséget kötöt, amely szerint ez a magyar királyt ismerte el pártfogójának, minek ellenében egyszersmind kötelezettséget vállalt, hogy Mátyást a lengyel király ellen minden erejével segíteni fogja.[3]

Erre 1477 június 9-én Ulászló 6000 főnyi sereggel bevonult Bécsbe, ahol őt a császár másnap ünnepélyesen felruházta Csehország hűbéri adományával.[4]

Mátyás ekkor már el volt határozva, hogy Frigyes ellen háborút indít, de mivel ahhoz a főurak segítségét igénybe akarta venni, azok hozzájárulásának kieszközlése végett országtanácsot hívott egybe, amelyen Báthori István országbíró és a főpapság főleg pénzügyi okokból, határozottan a háború ellen nyilatkozott, de Kinizsi Pál felszólalása után a többség mégis a háború megindítása mellett szavazott, mire a király, 1477 június 12-én nyomban megüzente Frigyesnek a háborút.[5]

A hadműveletek megindításával nem nagyon sietett a király, mert abban reménykedett, még pedig nem minden ok nélkül, hogy a Bécsben nagy fényűzéssel fellépő Ulászló csakhamar kifogy a pénzből s aztán kénytelen lesz seregével újból Csehországba visszavonulni.[6] Úgy is történt. Ulászló pénz hijján, melyre Frigyes részéről is hiába számított s akivel emiatt össze is veszett, zsoldosairól kellőképpen gondoskodni nem lévén képes, csakhamar (július 21-én) kénytelen volt Bécset odahagyni; csapatjai útközben csakhamar rabolva, fosztogatva szétbomlottak, míg ő maga július 30-án mindössze másfélszáz lovassal tartotta Prágába szégyenteljes bevonulását.[7]

Közben a magyar sereg Győrnél gyülekezett s annak létszáma mintegy 17.000 főre rúgott,[8] közte 10.000 főnyi hadifáradalmakhoz szokott gyalogos. A gyalogság főként magyarokból és csehekből, a könnyű és nehéz lovasság nagyobb része magyarokból, egy része rácokból, a vasas lovasok és tűzérek csehekből állottak. E szerint a seregben három nemzetség volt képviselve, a magyar, rác és cseh, melyek mind külön, saját nemzetségbeli vezérek alatt állottak és surlódások, civódások elkerülése céljából rendszerint külön is táboroztak.[9] Hogy ebben a seregben mennyi volt a feketeseregbeli zsoldosok és mennyi az urak által kiállított bandériális had létszáma, az meg nem állapítható. Kisebb-nagyobb hadak élén jelentek meg a táborban: Báthori István, Szapolyai István, Kinizsi Pál, Dóczi Péter és Imre, Zelena János, Drágfi Bertalan, Ujlaki Lőrinc és Vuk rác fejedelem.

Alig mozdult meg ez a sereg az osztrák határ felé, a magára maradt Frigyes nyomban követeket küldött Mátyáshoz Köpcsénybe, hogy vele a békéről tárgyaljanak, de ez elfogadhatatlanul kemény feltételeket szabott s így a sereg július közepén minden ellenállás nélkül átlépte a határt s mindenekelőtt Hainburgot akarta bevenni, de ez szívós ellenállást fejtett ki s így Mátyás a harmadik sikertelen roham után tovább nem erőszakolta a dolgot, hanem tovább ment Bécs felé, lovasságának egy részét a Lajta melletti Bruck felé, a rácokat pedig félelem és rettegés előidézése céljából mindjárt beljebb küldvén. Ennek volt is foganatja, mert Bécs környékén egyetlen napon 14 helység adta meg magát minden ellenállás nélkül.[10]

Frigyes a megrémült Bécsből július 28-án előtt Kremsbe, majd Linzbe húzódott vissza s innen az udvarában tartózkodó olasz diplomatákat, a pápai, nápolyi és velencei követet kérte meg a közbenjárásra. Ennek folytán Mátyás el is küldte megbízottait Kremsbe, akik augusztus 3-án a pápai megbízottal a tárgyalásokat megkezdvén, a bűnök egész lajstromát sorolták fel, melyeket Frigyes 1468 óta királyukkal szemben elkövetett, de azért 754.000 arany kártérítés lefizetése ellenében hajlandóknak nyilatkoztak érdemleges tárgyalásokba is bocsátkozni.[11] Ily összeg lefizetésére a mindig pénzzavarokkal küzdő császár képtelen volt s így a hadműveletek tovább folytak. A már természettől fogva is erős Trautmannsdorf az első rohamnak ellenállt ugyan, de a másodikra megadta magát s rövid időn belül a Bécs és Bécsújhely közötti vidék, mintegy 70 erődített hely, kisebb-nagyobb városok és helységek teljesen a király hatalmában voltak.

Ekkor Mátyás Bécs ellen nyomult és azt augusztus 14-én szintén megadásra szólította fel, de annak parancsnoka, Werdenberg Hugó, tagadó választ adott,[12] mire a király nyomban parancsot adott a város körülzárására.[13] Ezalatt ő maga augusztus 21-én éjjel 5000 emberrel Klosterneuburg előtt megjelenve, azt rohammal beveszi s aztán a Dunán átkelve, annak balpartján Bécs alá siet és a Tabor-híd megszállása által a várost erről az oldalról is elzárja a külvilágtól. Ezek után az itteni hadműveletek intézését Tettauer János és Vilmosra bízván, ő maga főhadiszállásával, amelyben neje és édesanyja is állandóan vele voltak, az időközben szintén bevett Korneuburgban telepedett le.

Ezután az osztrák városok és helységek egymás után kerültek a magyarok birtokába és szeptember havában Tulln is megadta magát, csak Krems, Stein és Bécsújhely tartották még magukat. Az előbbi két helyet Kinizsi fogta ostrom alá.

Ilyenformán most már Bécsen és a fentemlített három városon kívül úgyszólván már egész Alsó-Ausztriát Mátyás uralta. Ugyanekkor Steyerország határmenti részeibe Pesnitzer Ulrik, Rohonc és Szent-Gotthard ura, csapott be ismételten, a Frangepánokkal összejátszó törökök pedig Krajnába törtek be, ahol Laibachig szintén mindent tönkretettek.[14]

Ily kétségbeesett helyzetben Frigyes sehonnan sem számíthatott segítségre. Kázmért és Ulászlót hiába unszolta, azok nem akartak semmit se tenni; épígy nem mozdultak a német rendek és fejedelmek sem, akik szinte kárörvendve szemlélték a császár kínos vergődését. A pápát kérte tehát ismét fel, tiltaná meg Mátyásnak a keresztények elleni további hadakozást s ehelyett inkább a törökök felé forduljon haderejével. Ámde erre a beavatkozásra egyhamar nem lehetett számítani s így, amikor Frigyes értésére esett, hogy már Bécs, Krems és Stein is közvetlenül a megadás előtt állanak, nem volt mást mit tennie, mint végleg megalázni magát és békét kérni leggyűlöltebb ellenségétől, a magyar királytól.

Mátyás, aki főcélját, a német császár megalázását máris elérte, most már nem zárkózott el attól, hogy a feléje nyujtott békejobbot elfogadja. Sőt még ezen is túlment; nemcsak fegyverszünetet, békét akart kötni ellenfelével, hanem személyi állandó kibékülést, szoros benső szövetség létesítését hozta javaslatba. Ezt célzó terve következőképpen nézett ki: Mindenekelőtt azt kívánta, hogy a császár a Jagello-házzal fennálló összeköttetését bontsa föl és az Ulászló javára kiállított császári okmány megsemmisítése mellett őt ismerje el Csehország törvényes uralkodójának. Azonkívül Milano fejedelme, Sforza Galeazzo, 1475 végén orgyilkos merénylet áldozata lett és Frigyes mindezideig vonakodott nevezett kiskorú fiának a milanói hercegségre szóló jogigényét megerősíteni. Mátyás tehát most a megkötendő békével kapcsolatban azt kívánta, hogy a császár ezt a megerősítést nyiltan tagadja meg és a milanói hercegséget Kunigunda leánya hercegnő kezével együtt Frigyes nápolyi hercegnek, Beatrix fivérének adományozza. Ezzel szemben Mátyás hajlandó volt hadikárpótlásra vonatkozó igényét minimális mértékre leszállítani.

Frigyes a föltételeket elfogadta, minek folytán november 10-én a felek között mindenekelőtt 14 napi fegyverszünet köttetett, december 1-én pedig Gmundenben a következő szerződés jött létre: A két fejedelem között a korábbi viszony mint atya és fiú között újból helyreállíttatik; ezentúl közös barátjaik és közös ellenségeik lesznek, mihez képest lemondanak azokról a szövetségekről, amelyekre azért léptek, hogy egymást megkárosítsák; Mátyás szövetsége a pápával és Ferdinand nápolyi királlyal azonban ezen megállapodás által nem érintetik. A császár Csehországot Mátyásnak adja hűbérül s mihelyt ez megtörtént, a király kivezeti hadait Ausztriából és ha Kázmér, vagy Ulászló Frigyest megtámadná, akkor utóbbinak Mátyás minden erejével segítségére lesz. Lichtensteinék és a többi lázongó osztrák urak elfoglalt jószágaikba visszahelyeztetnek, de ezentúl Mátyáshoz szóló viszonyaik megszüntetése mellett, Frigyes engedelmes, hű jobbágyai lesznek. Mátyás hadikárpótlása 100.000 aranyban állapíttatik meg, melynek fele 1478 szeptember 11-én, másik fele egy évvel később válik esedékessé.[15] A milanói hercegségre vonatkozó megállapodások ezzel egyidejűleg titkos szerződésbe vétettek fel és némely egykorú történetíró még azt is tudni véli, hogy Frigyes ekkor ennek a titkos szerződésnek egyik pontja szerint végkép lemondott a magyar királyi címről is.[16]

A létrejött békekötés folytán Mátyás 1477. december 13-án mint Csehország királya és a német birodalom választófejedelme letette a hódolati esküt azzal a záradékkal, hogy mivel „Magyarország a német birodalomnak alárendelve soha sem volt… Magyarországnak és királyának szabadsága ezentúl is teljes épségben fennmarad.“[17]

Ezek után Mátyás 1478 február 14-ikére Budára országgyűlést hirdetett, amelyen ő személyesen nem vett ugyan részt, de kívánságára a rendek újabb messzemenő áldozatok hozatalára vonatkozó készségükről tettek tanuságot. Az ugyanazon év március 29-én szentesített törvény szerint[18] a minden jobágykaputól fizetendő 1–1 aranyforint ezúttal öt egymásután következő évre egyszerre szavaztatott meg olyformán, hogy csak a földdel bíró zsellérek kötelesek ezt az adót megfizetni, míg a nemesi udvarok és az azokon lakók, valamint a helység bírái és a nagyon szegények ez alól mentesek legyenek. Az említett 5 év alatt a nemességet a király nem szólíthatja fel fölkelésre, kivéve, ha a szultán, a német császár, a lengyel, a cseh király, vagy a romániai basa igen nagy erővel támadná meg az országot. Utóbbi esetben minden nemesnek személyesen kell fölkelnie, mindennemű pénzzel való megváltás vagy fölmentés kizárásával. A királyi zsoldosok zsarolásait a király szüntesse meg, tiltsa meg, hogy jövőben kihágásokat kövessenek el és hogy nemesek udvarházaiba és birtokaiba megszálljanak. Az ország lakosai a végvárakban, kivéve Keve, Pozazin és Haram várait, végzendő közmunkákra és azoknak élelemmel való ellátására ne szoríttassanak. Azonkívül hozattak még egyéb, katonai szempontból azonban kevésbbé fontos határozatok is, amelyeknek felsorolásától eltekintünk.

Ezek után Mátyásnak az volt a legközelebbi igyekezete, hogy Ulászlóval és Kázmérral is lehetőleg békés úton megegyezést létesítsen, hogy aztán nyugodtan a legfőbb kérdésnek, a törökökkel való leszámolásnak szentelhesse magát.

A megijedt Ulászló szívesen hozzájárult a differenciáknak békés úton való elintézéséhez, micélból a két fél megbízottai 1478 március havában Brünnben el is készítették a megegyezés tervezetét, amelyet Ulászló nagyon szívesen és örömmel tett a magáévá, de Mátyás megtagadta ahhoz való hozzájárulását. A szerződéstervezet ugyanis úgy szólt, hogy Csehországot ezután is Ulászló tartsa meg, Morvaország és Szilézia pedig csak zálogképpen maradjon Mátyás birtokában, akit Ulászló cseh királynak címezni nem lett volna köteles, s aki az említett két tartományt 400.000 aranyon tetszése szerint visszaválthatta volna Mátyástól.[19] Hosszas tárgyalások után végre 1478 december 7-én a béke mégis létrejött a következő feltételek mellett: A cseh királyi címet mindketten viselik s azt egymásnak meg is adják; Mátyás egész Morvaország, Szilézia, Lausitz és az úgynevezett hat város (Sechsstädte) birtokában marad, míg Ulászló egész Csehországot bírja. Ha Mátyás előbb halna meg, a neki biztosított tartományokat Ulászló vagy örökösei 400.000 aanyon kiválthatják, ha pedig Ulászló halna meg előbb, akkor a csehek Mátyást ismerik el királyokul s ő valamennyi tartományukat díjtalanul egyesítendi.[20] Ezt a békekötést végre 1479 február 2-án Mátyás is aláírta. Nemsokára rá, április 2-án, Mátyás Kázmér lengyel királlyal is békét kötött,[21] s így most már Magyarország északi és északnyugati részén, legalább színleg, teljesen tisztának, felhőmentesnek látszott az égboltozat.

[1] Lásd a 185. oldalon.

[2] Kurz, Gesch. Friedr. IV., II., 249. – Chmel, Materialien II., 334.

[3] Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 554.

[4] Goldast, Erbfolge in Ungarn und Böhmen 231.

[5] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., IV., 425. – Pray, Annal. IV., 108. – Kollár, Act. Dipl. ad Ursinum Velium 320. – Lünig, Cod. Germ. Dipl. I., 466. – Müller, Reichstags-Theat. II., 744. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 628.

[6] Cromer, De Rebus Pol. XXVIII., 638. – De Roo, Hist. Austriae. VIII., 313. – Curaeus, Annal. Silles. II., 100.

[7] Palacky, Geschichte von Böhmen V., I., 160.: „Nachdem sich die Herrscher zwei Tage gestritten und mit Vorwürfen, die nicht immer massvoll waren, überhäuft hatten, trennten si sich in gegenseitigen Unwillen, und Wladislaw verliess Wien am 21. Juli, um in sein Land zurückzukehren… und langte ohne Sang und Klang am 31. Juli mit einem Gefolge von nur ungefähr 150 Reitern in Prag an.“

[8] De Linck, Annal. Claravall, II., 240. – Pray, Annal. IV., 112. – Katona, Hist. Crit. IX., 112. – Ezel szemben Heltai, Magyar Krónika II., 155. a sereg létszámát csak 10.000-re, ellenben Fessler–Klein Geschichte von Ungarn. III., 122. old. azt 20.000 főre teszi, mondván hogy ahhoz később a lázongó osztrák urak csapatai is csatlakoztak, köztük egyedül Liechtensteinék 8000 emberrel.

[9] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VII., 607.: „Castra ubique triplicia posita, hic Boemi, illic Ungari, isthic Rasciani metabantur. Boemi equites cataphracti omnes aut hippobalistae; Ungari in gravem et expeditum equitatum aeque divisi; Rasciani vexillationibus tantum utebantur. Peditum quoque non mediocris ex omni gente numerus gravis et levis armaturae.“

[10] Baksai, Chron. Reg. Hung. 690.

[11] Hahn, Monum. Habsb. II., 110.

[12] Hormayr, Wien IV., 28.

[13] Tichtel, Diarium, Rauchnál, Script. Austr. II., 533.

[14] Kukuljevic, Jura Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae, I., 213.

[15] Pray, Annales IV., 114. – Katona, Hist. Crit. XVI., 126. – Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XII., 37.

[16] Kollár, Actuarium Diplomaticum ad Ursinum Velium 320. – Machiavelli, Istoria florentine. – Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 562. – Curaeus, Annal. Silles. II., 198.

[17] Chmel, Materialien II., 177. – Lichnowsky, Regesten CCCCLXIII., 2127.

[18] Kovachich, Vest. Comit. 399. – Corpus Juris Hung. I., 227.

[19] Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 566. – Eschenloer, Chronik von Breslau II., 373.

[20] Katona, Hist. Crit. XVI., 156. – Lünig, Cod. Dipl. Germ. I., 1530. – Caro, Geschichte Polens V. 469.

[21] Chmel, Materialien II., 542.