Mátyás boldognak érezhette magát, hogy a legutóbbi időben megkötött hármas szerződéssel osztrák, cseh és lengyel ügyeit látszólag igen jó alapokra fektette és talán nem túl messze távolban már derengeni is látta azt a hajnalt, amely után már évek hosszú sora óta vágyott és amelyről annak idején a 91. oldalon elég kimerítően szólottunk. Szó sincs róla, külsőleg úgy festett a dolog, hogy a fiatal király joggal boldognak érezhette magát, hogy régi tervét és aspirációit a cseh koronára és a német fejedelmi választói jogosultság elnyerésére, mint még ezen is túlmenő reményei és vágyai elérhetésének alapfeltételét végre mégis elérhette,[1] azonban a dolgok ily gyors és szinte nem várt kedvező elintézésének egy igen nagy hibája volt, még pedig az, hogy Mátyás nem volt eléggé óvatos és előrelátó és nem eléggé reálisan számolt azzal, hogy tulajdonképpen kivel is kötötte ő meg ezeket a reá nézve oly szépen hangzó és oly nagy előnyöket biztosító szerződéseket. Hogy e szerződések legfontosabbikának, a Frigyessel létrejött megegyezésnek nyélbeütése alkalmával milyen óriásilag ellentétes szellemi és jellemi tulajdonságokkal rendelkező két fél állott szemben egymással, erre nézve hadd álljon itt Bonfinius felette érdekes jellemfestése a két uralkodóról.[2] „Mátyás – írja Bonfinius – a pazarlásig fényűző, adakozó, nagyravágyó, Frigyes úgyszólván a fösvénységig kicsinyeskedő, kapzsi, de mindamellett a hiuságtól nem ment; amaz hadakozni szerető, serény, mindennemű fáradalmakhoz szokott, – ez a csendet, nyugodalmat szerető, lassú és magába zárt; amaz nyiltszívű, egyenes, őszinte, – ez tettetett, irígy, alattomosan munkálkodó; amaz a pompában, mulatságban, társas szórakozásban gyönyörködő, – ez egyszerű, az élet gyönyöreivel keveset törődő, visszavonult, mogorva; amaz tüzes, mindenről könnyen megfeledkező, nyájas, becsvágyó, vidám, az élet örömeit élvező, – ez elzárt, komor, gyanakodó, magától eltaszító volt.“ És miután ravaszság, furfang, szószegés tekintetében Kázmér és Ulászló sem igen állottak Frigyes mögött, Mátyásnak az eddigi tapasztalatok után tudnia, éreznie kellett volna, hogy a mindhármukkal kötött szerződések nem érnek többet egy fabatkánál. Mennyivel jobb és hatékonyabb lett volna, ha Mátyás e kierőszakolt, elhirtelenkedett szerződések helyett, a hadjárat eddigi gyönyörű menete és sikerei által biztosított pozicióját kihasználva, könyörtelenül tovább folytatta volna akcióját és hadműveleteit Frigyesnek nemcsak osztrák fejedelmi, hanem német császári mivolta ellen is, vagyis más szóval neki addig nem lett volna szabad kirántott kardját újból hüvelyébe visszadugnia, amíg nemcsak az osztrák uralkodó, hanem a német császár is teljesen lábai előtt nem hever s akkor nyomban meg kellett volna kezdenie a tárgyalásokat a német választó fejedelmekkel az ő elismertetése és esetleg német császárrá leendő kikiáltása iránt is. Egy igazi világraszóló nagy uralkodó és hadvezér, egy Hannibál, Ceasar, Nagy Sándor, Napoleon, határozottan így cselekedett volna, nem sokat törődve azzal, hogy magasratörő vágyai elérésének útjában hatalmas akadályok állanak. Ilyenek voltak elsősorban a német választófejedelmek ellenszenve, hogy a német császári trónra mást, mint német illetőségű, hétpróbás fejedelmi vérből származó egyént ültessenek; e nehézségek sorába tartozott a pápa és Velence folyton fokozódó neheztelése amiatt, hogy Mátyás a török ügyek elhanyagolása mellett a saját dinasztikus érdekeit és dicsőségét előtérbe helyezi, mi miatt legutóbb már a neki felajánlott segélyt is megvonták; hogy a magyar nemzet is inkább a törökkel való leszámolást sürgette és tartotta fontosabbnak stb., stb. Lehet, sőt valószínű, hogy az akkori viszonyok között az volt a természetes, az volt a helyes, amit a zseniális, beretvaélességű ésszel megáldott uralkodó cselekedett s így az én fenti megjegyzéseim nem annyira kifogások, mint inkább arra vonatkozó biztató serkentések akarnak lenni, hogy a történelmi események tanulmányozásánál és mérlegelésénél ne fogadjuk el a történteket megdönthetetlen alapon álló fácitoknak, hanem hogy a ránk maradt, sokszor ellentmondó feljegyzések nyomdokain haladva és a dolgok mélyére hatolva, vegyük bonckés alá még a legkitűnőbb hadvezérek és uralkodók elhatározásait és cselekedeteit is, hogy ekként az okok és okozatok pártatlan kiderítése mellett a helyes vagy helytelen cselekedetekről maguknak lehetőleg tiszta képet alkothassunk.

A három rivális uralkodóval szemben fennálló vitás ügyeit ekként a maga szája íze szerint elintézvén, Mátyás úgylátszik komolyan hozzá akart látni ama tervének kiviteléhez, amelyet éppen a Frigyessel újabban támadt konfliktusra való tekintettel kellett felfüggesztenie, vagyis, hogy immár a törökök ellen forduljon minden erejével és energiájával. De ehhez újból pénz és megint pénz kellett és mivel a külföldi pénzforrások, mint fentebb említettük, utóbbi időben még jobban bedugultak, nem maradt más hátra, mint hogy ismét saját országa rendein hajtson végre egy újabb hatalmas érvágást. És ezek a jámbor, jó magyarok, akik annak, aki velük bánni tud, mindenüket odaadják, bár legutóbb ünnepélyesen kijelentették, hogy további rendkívüli pénzáldozatokra nem lesznek kaphatók, ime egyszerre mindjárt öt évre kötelezték magukat keservesen szerzett obulusaikat a király és a haza oltárára tenni. Ez oly fényes jele a magyar nemzetnek királyához való szeretetének és ragaszkodásának, hogy hasonlóval nem sokszor találkozunk más nemzetek történetében.[3]

Frigyes eljárása, hogy nem nyugodott addig, amig Mátyást háborúra nem ingerelte, valóban vétkes könnyelműség színében tűnik fel.[4] Hiszen a fiatal uralkodó eddigi teljesítményei és a különböző harctereken elért sikerei meggyőzhették volna arról, hogy egyáltalában nem tanácsos, pláne olyan készületlen állapotban, amelyben Frigyes akkoriban volt, erejét Mátyással összemérni. Ezért nem is csodálkozhatunk, hogy Mátyás ezt a hadjáratot oly biztonsággal, határozott fölénnyel és játszi könnyedséggel vezette.[5] Ép e nagyarányú biztonságnak és fölénynek tudható be, hogy ebbe a hadjáratba, mint valami érdekes játékszínbe, fiatal feleségét és anyját is elvitte magával. Hogy itt-ott némely vár azonnal meg nem adta magát Mátyás majdnem vakon rohamra induló csapatjainak, azon nem igen csodálkozhatunk.

[1] Igy fogja fel a helyzetet Bachmann is (Deutsche Reichsgeschichte im Zeitalter Friedrich III., und Max. I., II.) mondván: „Ihm (t. i. Mátyásnak) schien gelingen zu müssen… dem vielzerrissenen Deutschland den Fuss auf den Nacken zu setzen“, de ez sajnos nem faktum, hanem csak látszat volt és az is maradt mindvégig.

[2] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 425.

[3] Fessler–Klein Geschichte von Ungarn. III., 126.: „Dergleichen Zugeständnisse, wie sie diesmal die überwältigende Geistestraft des Königs den Ständen abrang, waren etwas in Ungarn Unerhörtes; nicht nur eine ausserordentliche Steuer, die sich jährlich auf 1,200.000 Dukaten belief, sondern auch das Recht, im Nothfalle fast gegen jeden denkbaren Feind das Nationalheer aufzubieten, hatte er für eine Reihe von Jahren erhalten; um so bereitwilliger bestätigte er am 29. März auch die anderen Gesetze des Reichstages, welche den Ständen einige Begünstigungen gewährten.“

[4] „Est ist beinahe unbegreiflich, – mondja ugyancsak Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn. III., 123. oldalán – wie der unentschlossene, sonst immer zaudernde Friedrich bei seiner Geldnoth den mächtigen Metthias zum Krige zu reizen wagte; nur grenzenloser Neid und Hass gegen diesen Gegner, der ihn um den Thorn Ungarns gebracht und in allen Stücken gänzlich verdunkelte, konnte ihn dazu bewogen haben.“

[5] Erről a következőket olvashatjuk a hadjáratban szintén résztvett Rangoni Gábor püspök egyik levelében (Scultetus, Collectanea): „Nunquam vidi tale bellum: rex vadit cum uxore, cum matre, cum quadrigis deauratis et triumphalibus, acsi iret ad nuptias, et quotidie expugnat castella et loca: nullus sibi resistit.“