A szabácsi hadjáratból visszatérve, Mátyás folytatta előkészületeit a törökök ellen; hajókat rendelt, ágyúkat, fegyvereket készíttetett, zsoldosokat fogadott, stb., minél a Velence és a pápa által küldött 93.000 arany igen nagy segítségére volt. Mátyás feltett szándéka volt, hogy minél előbb, minél nagyobb és minél tökéletesebb sereget gyüjtve, mindenekelőtt Szendrőt veszi be, hogy aztán a három várra, Szendrőre, Nándorfehérvárra és Szabácsra támaszkodva, nagyobbszabású hadjáratra induljon a törökök ellen. Zavarólag hatott a király munkálkodására, hogy távolléte alatt Flans, vagy Beckensloer János, az ország prímása, Frigyes császár biztatására Ausztriába szökött, sok drága arany- és ezüstedényt és 30.000 forint készpénzt vivén magával.

Közben híre jött, hogy a szultán Drinápolynál állítólag 500.000 főnyi sereget gyüjt – ami utólag természetesen túlzásnak bizonyult, – hogy azzal a keresztényekre végső csapást mérjen. De hogy elsősorban ki ellen irányul majd ez a tamadás, arról biztos híreket nem lehetett kapni, de a valószínűség amellett szólt, hogy a legutóbb szenvedett kudarcok miatt a fő célpont vagy Moldva, vagy Magyarország ellen fog irányulni.

István moldvai fejedelem a szultán nagyarányú készülődéseiről hírt véve, nyomban segítséget kért, mind Mátyástól, mind Kázmér lengyel királytól. Mátyás a kért segítséget kilátásba helyezte, míg Kázmér csupán arra szorítkozott, hogy védence érdekében követséget küldött a szultánhoz, amelyhez István vajda megbízottjai is csatlakoztak. E követség Várnánál találkozott a serege élén Moldva felé előnyomuló Mohameddel, aki a kért béke fejében Istvántól állandó adófizetést, a foglyok szabadon bocsátását és Kilia átadását követelte, amit azonban az teljesíteni nem volt hajlandó.[1]

Mohamed ezévi hadjárati tervét következőleg állapította meg: A főtámadást Moldva ellen intézi és pedig egy 10.000 főnyi tatársereggel kelet felől, amelynek mindenekelőtt Akjermant kellet hatalmába ejtenie; ezalatt ő maga a török fősereggel a Dobrudzsán át szándékozott előnyomulni, hogy aztán az Aldunán átkelve, a hozzá csatlakozó oláh vajdával együtt,[2] Kilia egyidejű megostromlása mellett a főtámadást István serege ellen hajtsa végre. A magyarok foglalkoztatása céljából, illetve, hogy Mátyás figyelme ettől a főhadiszíntérről eltereltessék, egy mellékcsoportnak a Temesi bánságba kellett betörnie. Akjerman és Kilia ostromának és a fősereg élelmezésének támogatása céljából a Fekete tengeren egy hatalmas flotta vonatott össze.

István vajda mindenekelőtt a tatár csoportra vetette magát, s azt döntőleg megvervén, egészen a Dnjeperig üldöztette. Azután a szultán főserege felé fordult vissza, amellyel szemben ugyanazt a bevált taktikát követte, mint a mult évben Chadim Szulejmán ellen: az egész vidéknek, amelyen át az ellenségnek előnyomulnia kellett, tönkretevése, a lakosság visszaterelése a magasabban fekvő erdős vidékekre, nagyobbszabású összeütközések mellőzése és az ellenségnek folytonos csipkedése, sűrűn végrehajtott rajtaütésszerű kisebb támadások által.

Mindazonáltal a szultán 1476. július 26-án István vajdát Roman közelében, majdnem ugyanott, ahol a mult évi nagy csata folyt, az úgynevezett Fehér völgyben[3] döntő ütközet elfogadására kényszerítette, mely, vitéz ellenállás után, a vajda teljes legyőzetésével végződött. István maga is, lovával együtt felbukván, csak nagy nehezen tudott megmenekülni és serege maradványaival még beljebb vonult a kietlen vadonba.

Ezek után a szultán kénye-kedve szerint dúlta fel és rabolta ki az egész tartományt, ellenben Szucsavát és Chocym várát hiába ostromoltatta, azokat bevenni nem volt képes.

Eközben történt, hogy a szultán hajóhadát, amelynek az elpusztított és kiélt tartományban a török sereget élelmeznie kellett volna, egy rettenetes feketetengeri szélvihar teljesen tönkretette, mely alkalommal a dunai ozmán hajóhad is majdnem teljesen megsemmisült s miután közben híre jött, hogy Mátyás nagy sereg élén közeledik István vajda segítségére, s mivel végül a török seregben támadt pestis is mind nagyobb arányokat kezdett ölteni, Mohamed gyors visszavonulásra határozta el magát.

Ennek végrehajtása közben tört be Báthori István országbíró, akit a király Erdélyben a moldvai vajda támogatására szánt magyar hadsereg gyüjtésével és megszervezésével bízott meg, október elején Oláhországba és a szultán visszavonulási útjának elvágása céljából a Szeret és Prut beömlése tájéka felé véve irányt, ott már csak a török sereg utódvédjére bukkant, amelyet nyomban megtámadott és annak nagy részét semmivé is tette.[4]

Ezek után Báthori a jövő év május havában István vajda társaságában, az oláh vajda ellen vezette seregét, hogy őt megbüntesse azért, mivel egész erejével a törökök mellé állt. Báthori Radult elűzvén, a tíz év óta Nándorfehérvárban fogva tartott és javulást és hűséget fogadott, karóvajda, vagy cepelus melléknevü Vlad Drakult ültette a vajdai székbe, akit azonban szolgáinak egyike még ugyanabban az évben megölt. Hasonló sors érte Radult is, aki Brassóba menekülvén, ott elfogatott, majd István moldvai vajdának átadatván, általa megöletett.[5]

A pápa és az olasz fejedelmek legtöbbje annyira megörült a szultán újabb kudarcának, hogy Mátyásnak 200.000 aranyat, a moldvai vajdának pedig szintén egy nagyobb összeget küldtek a további küzdelmek hathatós elősegítése céljából.[6]

A szultán 1476. évi moldvai hadjáratával egyidejűleg a vett meghagyás folytán a Michalogli testvérek, Ali és Iskander bégek, ugyanazon év nyarán 4000–5000 emberrel Szendrőnél a Dunán átkelvén, pusztítva, rabolva, gyujtogatva az egész Temesi bánságot keresztül-kasul járták. Mátyás magyarországi serege ekkor még nem volt teljesen felkészülve s miután csakhamar kiderült, hogy a betört török csapat nem valami túlnagy erejű s hogy annak főcélja csak a zsákmányolás, a király, főerejének együttartása mellett egyelőre csupán délvidéki alvezéreit, elsősorban Nándorfehérvár parancsnokait utasította a betört ellenség visszaverésére. Ehhez képest Onoffri Imre és Csepelyi János nándorfehérvári várparancsnokok felhívására Vuk rác deszpota, Nagy Albert és Ambrus temesvári várnagyok, továbbá Jaksics Demeter, Jób Ferenc, Dóczi Péter, Imre és László délvidéki lovaskapitányok, mint nemkülönben Pécsi Mihály, Ábrafi Sebestyén, Ádámfi János, valamint Henyei Márk és László tiszántúli nehéz lovaskapitányok hadaikkal Nándorfehérvárnál összegyülekezvén, a már visszavonulóban levő török sereg után iramodnak és azt harmadnap Pozazin-nál, nem messze Palánkától, körülbelül félúton Kevevára és Fehértemplom között,[7] ugyanott, ahol 16 évvel ezelőtt a Michalogli-testvérek Szilágyi Mihályt ejtették foglyul,[8] elérvén, másnapra annak megtámadását határozták el, miért is az ellenség táborával szemben levő hegy tövében későn este táborba szállnak és egész éjjel talpon maradva a legnagyobb óvatossággal előkészületeket tesznek a másnapra tervezett ütközetre.

A Michalogli-testvérek megtudván, hogy velük szemben nem túlerős ellenség áll, az ütközet elfogadását határozták el, micélból egy közelben levő hegy tetejére vonulnak, ott némileg elsáncolják magukat, nagy zsákmánnyal telt podgyászukat pedig a hegy tulsó oldalán fekvő völgybe irányítják. Hajnalhasadtával 50 előreküldött magyar lovas nyitja meg az ütközetet, de ezeket az ozmánok könnyűszerrel visszanyomják s aztán teljes erővel a harchoz fejlődött magyar főcsapatra vetik magukat. Ennek jobbszárnyán Dóczi Péter, a balon pedig Dóczi Ferenc vitézül fogják fel az ozmánok első rohamát, mely után véres, makacs harc fejlődik ki mindkét részről. Ennek folyamán a magyar csapatok egy része hirtelen és ügyes fordulattal a pogányok oldalába, majd hátába kerül s azok rendjét megbontva, zavarba ejtik, majd rendetlenségbe hozzák őket, mely csakhamar futássá változott át. Sokan ott helyben vagdaltattak össze, sokan pedig a Dunába szoríttattak. Ali bég egy kis csónakon menté meg életét, Skander bég ellenben foglyul esett.

Most aztán a foglyok felszabadítására és a török podgyász és zsákmány elfoglalására került a sor, amelyből a keresztény foglyok is alaposan kivették a részüket. Állítólag nem volt asszony, nem volt gyermek közöttük, aki lóháton hazaballagva, még egy jól megrakott málhás állatot ne hajtott volna maga előtt otthonába. A magyar had győztes vezérei a kivívott diadal jeléül 250 foglyot és 5 zászlót küldtek be Budára királyukhoz.[9] Ez épp menyegzője előtt állván, mely 1476 december 22-én ment végbe igen nagy fénnyel és pompával,[10] nagyon megörült a szép győzelmi ajándéknak. Annál inkább igyekeztek a törökök a királyi pár lakodalmi örömét megrontani. Egy 40.000 főből álló csapatjuk december végén Szendrőnél, miután a Mátyás által ott épített palánkokat és egyéb erődítéseket széthányta, a befagyott Dunán átkelvén, annak zöme, 30.000 fegyveres, Erdélybe csapott be, amelyet keresztül-kasul feldúlván, onnan nagy zsákmánnyal és 40.000 fogollyal tért vissza.[11] A másik, gyengébb csoport a Duna–Dráva mentén egészen Klagenfurtig, annak egy előcsoportja pedig Görz környékéig jutott, nagy pusztítások közepette.[12] Végül egy török csapat Boszniából tört be Dalmácián és Horvátországon keresztül Krajnába, ahol rendes szokása szerint végezte ördögi munkáját. Ezért a Budára törekvő királyleánynak, amíg a tengerpartról a Drávához ért, felperzselt helységeken, holt testekkel borított mezőkön kellett keresztülmennie; sőt még kevésbbé épületessé tette a helyzetet, hogy a lalkodalmi menetnek gyakran oly helyeken kellett megszállni, ahol a pogányok csak kevéssel ezelőtt űzték bestiális, vad orgiáikat.[13]

[1] Engel, Gesch. d. Wal. und. Mold. II., 141. – Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 527.

[2] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 164. old. Radul oláh vajda seregét 9000 főre teszi.

[3] Valea alba, melyet a moldvaiak máskép még Rosboeni-nek, a törökök pedig Agads denisi-nek azaz „erdőtengernek“ is neveztek.

[4] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 549. – Engel, Gesch. d. Mold. u. Wal. II., 143. – Seádeddin és Szolokszade nyomán Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 527. – Cromer, De Rebus Pol. XXVIII., 635. – Curaeus, Annal. Silles. I., 351. – Wagner, Coll. Hist. Gen. I., 25. – Pray, Dissert. in Annal. vet. Diss. VII., 148.

[5] Engel, Gesch. d. Wal. u. Mold. I., 181. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 551. – Istoria delle moderne revoluzioni della Valachia 111. – Cara, Hist. de la Moldavie 37. – Monfaucon, Palaeographia graeca 483. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 165.

[6] Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 551. – Cromer, De Rebus Pol. XXVIII., 635. – Curaeus, Annal. Silles. I., 351. – Raynald, Annal. Eccl. XIX., 265.

[7] Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 528 szerint: „Zu Bozazis, dreissigtausend Schritte von Semendra.“

[8] Lásd a 41. oldalon.

[9] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., IV., 422. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 326. – Engel, Gesch. der. Wal. u. Mold. II., 142.

[10] Ugyane napon Corvin János anyja zárdába vonult s azóta nem esik többé szó róla.

[11] Dlugoss, Hist. Poloniae XIII., 548. – Cromer, De Rebus Pol. XXVIII., 636. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 350. – Hammer, Osm. Gesch. Chron. II., 146. – Pethő, Krón. 85.

[12] De Roo, Hist. Austriae. VIII., 312. – Unrest, I., 605.

[13] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., IV., 422. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 348. – Heltai, Magyar Krónika II., 149.