A sziléziai háború befejezése után Mátyás király az országgyűlést összehívó rendelet tanusága szerint végre rátért arra az ösvényre, amely őt és hadseregét az ország szempontjából a legsürgősebb és legfontosabb feladatok felé terelte. A cél, melyet saját szavai szerint maga elé tűzött, igen nagyszabású és magasztos volt; ezt átlátták az ország rendei is: ezért még az egyszer, de utóljára megszavazták a szokásos kautélák mellett a rendkívüli hadiadót egy kiválóan fontos toldalékhatározattal, hogy ezentúl már a külellenséggel szemben is elsősorban a bandériális hadkiegészítési mód alkalmazása mellett kiállítható hadsereget használja fel. Ez ugyan több vérbe, de kevesebb pénzbe került, utóbbinak pedig úgy látszik az ország lakossága az ismételt kivételes adózás folytán már nagyon is szűkében lehetett. Egyben kijelentette az országgyűlés, hogy az 1475. évre csak pénzt, embert pedig csak abban az esetben hajlandó adni, ha az országot a szultán személyes támadása folytán igen nagy veszély fenyegetné.

Ez a határozat már meglehetősen megbénította a királynak fentebb említett nagyszabású tervét, amelyet aztán az idegen fejedelmek nembánomságuk által még jobban összezsugorítottak. Így lett aztán a tervezett százezres hadjáratból csupán egy tízezres és a kitűzött nagy célból, az ozmánok szándékolt letöréséből mindössze egy kis célocska: nem a hatalmasabb és fontosabb Szendrővár, hanem csak Szabács megvételének penzumként való kitűzése. Azt azonban meg kell hagyni, hogy az erre vonatkozó előkészületek nagyarányúak és kitűnőek voltak. És erre az eddigi tapasztalatok szerint, amikor még a legutolsó háborúban is azt láttuk, hogy egyes gyengébb alkotású és mindössze néhány száz embernyi védőrség felett rendelkező erődített helyek heteken, hónapokon át, sőt még egy évnél is tovább tartották magukat a sokszoros túlerőben levő ostromlóval szemben, valóban szükség is volt. És ebben rejlik éppen Szabács megvételének legfőbb jelentősége, hogy ezúttal a zseniális király megmutatta, miszerint nemcsak a rendes tábori és portyázó hadakozás, hanem a komplikált nehéz ostrommal egybekötött várvívás terén is elsőrangú dolgot tud produkálni. Ezzel nemcsak saját honfitársainak, nemcsak a keresztény fejedelmeknek, hanem még a szultánnak is elismerést és csodálatot parancsoló módon imponált. Kár, hogy az immár többszörös dicsfénnyel koszorúzott fiatal király Szabács megvétele után ezt a ösvényt újból elhagyta, amennyiben ismét mellékvágányokra engedte magát tereltetni.

Az egész szabácsi hadjáratnak, valamint az azzal kapcsolatos ostrommunkálatoknak tervezése és vezetése valóban elsőrendű koncepcióra, magasfokú energiára és sokoldalú leleményességre vall. Emellett kötelességérzet, fáradhatatlan tevékenység és vakmerőségig menő bátorság tekintetében az ifjú király valóban tündöklő példánykép gyanánt lebeghetett minden egyes alárendeltjének szemei előtt.

Különös elismerésünket és csodálatunkat érdemlik meg az ifjú királynak ama intézkedései és újításai, amelyeket hajóhadának megszervezése, vezetése és alkalmazása tekintetében, részben teljesen új csapáson haladva, életbeléptetett.

Ágyúanyagának fejlesztésére is határozottan nagy súlyt helyezett, azonban e téren az akkori technikai fejlettség hiánya még nem engedte meg, hogy e tekintetben is kiválóat, nagyszerűet és ellenfelét megdöbbentő dolgot produkáljon. Ezért ő maga is szinte csodálkozással szemlélhette a vár megvétele után tartott megtekintés alkalmával, hogy bizony az ő ágyúi és ostromszerei távolról sem fejtették ki azt a lenyűgöző, romboló hatást, amely a vár védőrségét kishitűvé és a megadásra hajlandóvá tehette volna. Mi ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a zseniális uralkodó ezúttal is többet ért el ésszel, mint erővel és hogy szabácsi gyors és fényes eredményét és sikerét elsősorban az alkalmazott cselnek – a seregnek váratlan és meglepő helyen, időben és módon való latbavethetése céljából ködös, borongós időben, illetve éjjel való átrokiroztatásának – köszönhette, bár a történetírók nagy része ennek a cselnek az alkalmazását teljesen kétségbe akarják vonni, azt egyedül Bonfinius helytelen információjának, avagy pláne merész kitalálásának tulajdonítván. Nekem pedig az a szent meggyőződésem, hogy Mátyás ily, vagy ehhez hasonló csel alkalmazása nélkül, tisztán csak fegyvereinek erejére támaszkodva, Szabács várát, főleg miután az élelemmel és hadiszükségletekkel is bőven el volt látva, talán soha sem vette volna be.

A velencei követekkel történt mulatságos esetet talán egészen bátran a mesék országába utalhatjuk át, bár ismerve az akkori kornak sokszor még a legfelsőbb körökben is megnyilvánult elég darabos incselkedéseit, a dolgot még sem minősíthetjük teljesen lehetetlennek. Sőt ugyancsak a krónikás ének szerint egy még furcsább eset is történt ugyanez alkalommal. Ekkor fogadta volna Mátyás a szultán egy újabb követét is, aki szajkó módjára betanult mondókáját azzal kezdte, hogy ő az ő „győzhetetlen“ fejedelmének megbízásából jelenik meg a magyarok királya előtt, mire Mátyás szikrázó szemekkel ekképen rivallt rá a szegény öregre: „Ezt a te urad nem üzenheti nekem, kezdd tehát újra és másként beszédedet.“ Erre a megijedt követ reszketni kezdett és a király parancsának ugyan eleget akart tenni, de zavarában és félelmében bevezetésképpen megint csak a könyv nélkül betanult, fentemlített kifogásolt szavakkal kezdte mondókáját. Ezért a király még hevesebben rászólt a szerencsétlen aggastyánra, aki annyira megijedt, hogy kínjában mindjárt ott helyben összecsinálta magát. Erre Mátyás kivezettette kellemetlen vendégét, megüzenvén a szultánnak, hogy máskor alkalmasabb embert küldjön hozzá követségbe.[1]

[1] Engel, Gesch. v. Ung. III., 345.