Mátyás 1475 február 14-én Boroszlóban értesült a törökökön Moldvában nyert fényes győzelemről. Nagyon jól tudta a király, hogy a szultán ezt a kudarcot bosszúlatlanul nem hagyja s ezért Szilézia kormányzójává Szapolyai Istvánt kinevezvén és március 3-án e tartomány fővárosát elhagyván, hazafelé sietett és útközben március 22-én Brünnből április 24-ére Budára országgyűlést hirdetett, hogy azon a török ellen szükségessé váló előkészületeket az ország rendjeivel megbeszélje. Az országgyűlést összehivó rendeletben Mátyás az általános helyzetről és jövendő terveiről többek között ezeket mondja: „A csehországi háborút, amelyet akaratunk ellen azok tanácsára és akaratából, akik akkor tanácsunkban és intézkedéseinkben részt vettek, úgyszintén a császár felszólítására a vele fennálló szerződések kötelező erejénél fogva és az apostoli szentszék parancsának engedelmeskedve, a mai napig végtelen fáradsággal viseltünk és amelyből, ha becsületünk sérelme és országunk veszélyeztetése nélkül tehetjük, szívesen már korábban kibontakoztunk volna, – immár hosszú fegyverszünet megkötésével befejeztük és reméljük, hogy attól végleges béke megkötésével végkép megszabadulunk. Ezek után arra határoztuk el magunkat, hogy országunk óhajtására és a mi saját régi vágyunkra hallgatva, a mi és országunk természetes ellensége, a török ellen fogunk fegyvert és Isten segítségével rajtuk oly módon állunk bosszút, hogy azok többé a nekünk okozott károkon ne örvendezhessenek.“[1]

Az országgyűlés elég hosszú ideig tartott, mert csak május 26-án jött létre a megállapodás, hogy a rendek kapuként újból egy aranyforint rendkívüli hadisegélyt szavaznak meg, azonban oly föltétel alatt, hogy: 1. ez a hadisegély egyedül és kizárólag az ozmánok elleni háborúra fordíttassék; 2. ebbe a hadiadóba a folyó évi kamaranyereség is beszámíttassék; 3. az egy házas nemesek, a pap-nemesek, valamint a nemesek sáfárjai, udvari zsellérei és a falusi bírák ettől a tehertől mentesek legyenek; 4. a rendek ebben az évben hadi szolgálatra nem szoríttatnak, kivéve, ha a szultán személyesen támadná meg az országot; 5. ily rendkívüli segélyt a király többé nem kér, hanem a szóban levő év eltelése után a külső ellenség megzabolázására az ország régi szabadalmai és szokása szerint használja fel ennek véderejét.[2] A többi, katonailag kevésbbé fontos pontok felsorolásától ehelyütt bátran eltekinthetünk.

Mátyás terve most már odairányult, hogy külföldi segedelem igyénybevétele mellett egy hatalmas, 100.000 embert meghaladó sereget állít fel és azzal száll szembe a szultánnal, ha az akár Moldvába, akár Magyarországba intézne támadást. Ezekről a nagyszabású előkészületekről a király 1475 november elején többek között ezeket írta a pápának: „Miután békét szereztünk Csehországban, hadi nép gyüjtésére és a dunai hajóhad szervezésére fordítottuk minden erőnket. Készülődéseink egész nyáron át folytak, éppúgy szárazföldi, mint vízi haderőket szerezvén.“[3]

Még tökéletesebb képet nyújt erről a nagyarányú készülődésről Baduario Sebestyén velencei követnek a signoriához intézett alábbi tudósítása:[4]

A fölséges magyar király szárazföldi és vízi hadereje a törökök ellen:

I. Szárazföldi haderő.

Mindenekelőtt van Őfelségének 3000 tábori szekere, melyek a táborfelszereléshez szükséges tárgyakat tartalmazzák, 30 bombardája, melyek 50 magyar, vagyis 100 olasz fontnyi köveket vetnek anélkül, hogy a kerekekről leszedetnének vagyis lemozdonyoztatnának; 30 nagy és hosszú ágyúja – cerbottana dette – pisside grandi; 24 kétkerekű szekere, melyek mindegyike 44 ágyú, vagyis cerbottana kőlövedéket tartalmaz. 12 nagy bombarda-szekere, melyek mindegyikén 6 bombarda 50 olasz fontnyi köveket vet; 8 falbontó bombarda, 8 falbontó gép, 10 tűzes köveket vető nagy bombarda és még több más gyujtó és tűzhányó gép.

A hadsereglétszámát illetőleg Baduario jelentése a következőket tartalmazza:

II. Vízi haderő.

A király hajóhada összesen 330 hajóból áll, melyeken a matrózokon kívül 10.000 harcos van elhelyezve, azaz 1700 lándzsás, 1200 vértes, a többi balistárius és íjas. E hajók közt van 16 igen nagy gálya, mindegyike 44 evezőre 300 fegyveressel, 100 fontos lövedéket vető 4 nagy ágyúval (bombardával), 100 hosszú ágyúval (cerbottana) és 200 kézi ágyúval (pisside manali) vagyis puskával. Minden ágyúnál 3 pattantyús végzi a szolgálatot. A hajókon van továbbá 8 nagy ágyú, 8 nagyobb baliszta (trabucco) és 4 magasra vető ágyú (mozsár), továbbá 20 dézsa alakú nagy ágyú, melyek 150 fontos köveket vetnek. E 330 hajón kívül van még Nándorfehérvárott 34 hajó, melyeket nyelvükön naszádoknak neveznek; mindegyik 18 evezőssel, 18 puskás katonával és két pattantyús mesterrel. Mindegyik naszád orrán, mely igen hosszú, egy cerbottana vagyis pisside van elhelyezve, melyet nyelvükön esfivizének neveznek. Ez az ágyú 40 fontos lövedékeket vet. A hajóhadhoz tartozott továbbá egy alighanem a király eszméje és tervei szerint készült új találmány is, melynek segítségével hajókon hozott póznákból, rudakból és láncokból 2 óra alatt egy 7000–8000 ember, 40 ágyú és számos mozsár befogadására alkalmas védőmű[5] volt felállítható. Ennek a védelme alatt állították fel a csapatok táboraikat, építették be ostromgépeiket és emeltek sáncokat is a vár körül. A víz felől erősen felszerelt 16 hajó fedezi a hajóhadat. A hajóhad matrózainak összes száma 2600. A Duna hosszában 5000 válogatott szerb lovas követi a királyt, kik mint a martalócok, az ellenséges földön roppant károkat okozhatnak.

Így nézett ki tehát Mátyásnak valóban nagyszabásúnak mondható felkészültsége. Miután azonban a remélt külső segítség újból elmaradt, a szultán pedig ez évben nagyobbszabású hadjárat megindításától eltekintett, Mátyás egy kisebb szabású, saját erejével is kivihető, oly haditett végrehajtását határozta el, mely alkalmas leend arra, hogy az ország rendeit a legutóbb megszavazott kivételes hadiadónak célszerű felhasználása iránt megnyugtassa, a többi keresztény fejedelmeket számottevő segélynyujtásra buzdítsa, a szultán figyelmét Moldvától elvonja és az általa kivívandó sikerrel illetve győzelemmel küszöbön álló lakodalmának fényét emelje.[6]

E tekintetben a király figyelme elsősorban Szabács felé irányult, ahonnan a törökök mindíg újabb és újabb betöréseket intéztek a Szerémségbe, majd azon és Tótországon át még tovább nyugat felé és amely erősség a török portyázások révén szerzett foglyok és tetemes hadizsákmány tárházává is vált. Egy ily portyázásból visszatérő 10.000 főnyi török rablócsapatot 1475 szeptember havában a kalocsai érseknek és a délvidék őrzésére rendelt csapatoknak egy 2000 főnyi hada a Száván való visszatérés alkalmával meg is támadott, s bár az estig tartó makacs küzdelemben az ozmánok jóval többet veszítettek, mint a magyarok, ezért a zsákmányt és a foglyokat még sem lehetett a rablók kezéből kiszabadítani.[7]

Ezt a mind veszedelmesebbé váló várat akarta Mátyás a törökök kezéből kiragadni, mivégből távolléte tartamára az ország kormányát Szapolyai Imre szepesi örökös grófra bízván, ő maga 1475 október 19-én 10.000 válogatott gyalogossal és lovassal, igen sok ágyúval és a fentemlített tekintélyes hajóhaddal elindult az említett vár megvételére.[8] November 30-án Péterváradot érte el, ahol végleg megszervezte hajóhadát és azzal gyakorlatokat is tartott. December 5-én Péterváradról Nándorfehérvárra indul a király, 1476 január közepén pedig Szabács alá érkezett, ahol a sereg a Száva bal partján a várral szemben ütött tábort, a hajóhad pedig annak közelében vetett horgonyt.

Mátyás hadműveleti célpontját, Szabács várát, mint tudjuk, a törökök építették 1470-ben[9] külön e célra odaszállított faanyagból. Azóta a szultán a fontos hely még tökéletesebb kiépítésére és kellő védelmi állapotba helyezésére igen nagy gondot fordított. Hogy a XI/3. számú mellékleten látható, Schedel világkrónikájából átvett kép nem-e túlságosan ideálizálva állítja elénk Szabács akkori képét, erre talán inkább igennel, mint nemmel felelhetnénk, de azért az általános tájékozás megkönnyítése céljából ezt a rajzot mindenesetre igen jó és érdekes segédletnek tekinthetjük. Szabács falai hatalmas tölgygerendákhoz erősített, földdel bélelt erős vesszőfonadékból állottak, a közvetlen támadás, illetve roham ellen külső részükön vízszintesen egymás mellé fektetett hegyezett cölöpök által védve. A falak felső részén fából mesterileg készült védőmű (propugnacula), a vár négy sarkán pedig egy-egy vastag tölgygerendákból összerótt és lőrésekkel bőven ellátott torony emelkedett. A vár magvát a még erősebb dimenziókban készült és a Száva menti oldalon a külső fallal egybeépített castellum képezte, melynek falaiból és annak közepén szintén több védelemre kiválóan alkalmas torony emelkedett ki. A castellum és a vár külső falai között a védőrség biztos elhelyezhetése céljából épületek készültek ugyancsak fából. A vár körül az annak két oldalán a Szávába ömlő patakok és a Száva vizének felhasználása mellett készített árkok vezettek s az azokból nyert földet a törökök szintén mellvédszerűen hányták fel az árok belső szegélye mentén.

A vár őrsége az ostrom idején 1200 janicsárból állott, akik bőven el voltak látva ágyúkkal, puskákkal, nyilakkal és élelmiszerekkel.[10]

Miután a sereg gyülekezése és az ostromhoz való előkészületek a Száva balpartján a folyó által védve befejeztettek, a király nyomban hozzáfogott a fentebb említett új találmányú védőműnek alkalmazása, illetve védelme alatt seregének a tulsó partra való átszállításához, ahol a tábor elkészítésével egyidejűleg nyomban kezdetüket vették az ostrommunkálatok is. Ezek mindenekelőtt földsáncok és a magukkal hozott sánckosarak és fenyőgerendák segítségével készített palánkok emeléséből, ütegállások építéséből stb. állottak, amelyekbe az ágyúk beállíttatván, a vár lövetése kezdetét vehette. Ez azonban eleinte nem sok eredményt mutatott fel, mert a lövedékek a fonadékkal jól megerősített földfalakban csak igen csekély kárt tehettek.

Nagyon valószínű, hogy a sereg és az ostromszerek átszállításának befejezte után a hadiflotta a fentebb említett védőmű védelme alatt a Száva felőli oldalon is megkezdte a vár lövetését,[11] miután azonban a várfalnak ez a része a közvetlenül hozzátámaszkodó castellummal (vármag) a legellentállóbbnak volt tekinthető, eredmény itt sem igen mutatkozott. Annyi azonban feltétlenül eléretett, hogy immár a vár, úgy a víz, mint a szárazföld felől a külvilágtól teljesen el volt zárva.

Nagyon hátráltatta az ostrommunkálatok folytatását, mint nemkülönben magát az ostromot is, a Száva nagymérvű áradása.

A nem sok eredményt felmutató lövetés és ostrommunkálatok közben 1475 február 2-án hírét vette Mátyás, hogy Ali és Saki bégek vezetése alatt egy tetemes török felmentő had[12] érkezett Szabácstól mintegy 3 mérföldnyi távolságra és ott táborba szállt. Erre a király a vár szemmel és körülzárva tartására a kellő erőket és a hajóhadat visszahagyván, ő maga gyalogságával eléje megy az új ellenségnek és ahhoz kellő távolságra érve, megalkotja csatarendjét, az ellenség támadását bevárandó, ámde az erre úgylátszik túlgyengének érezte magát és még aznap megkezdte visszavonulását.[13]

Ezek után Mátyás fokozott igyekezettel látott hozzá a vár ostromának folytatásához, micélból hadigépekkel, ágyúkkal és katonákkal kellően felszerelt legnagyobb hajóit a várat körülvevő árkokba vonatta be, ahonnan azok közvetlen közelből onthatták lövedékeiket az ez oldalon talán gyengébben is tartott várfalak felé.[14]

Ámde a várbeliek is mindent elkövetnek a vár megtartására; az ellenséges faltörő gépek és ágyúk okozta károkat serényen kijavítják és ahol csapatokat, osztagot a vár felé közeledni látnak, azokat a legélénkebb tűz alá veszik ágyúkkal, nagy pattantyúkkal, kézi puskákkal, nyilakkal. Ily előzmények után hágott néhány nap mulva az ostrom tetőpontjára, miközben innen is, túlnan is sokan elpusztultak. Magyar részről ekkor esett el Várdai Simon ágyúgolyó által és Hag Ferenc, Mátyás egyik legtevékenyebb és legkedveltebb alvezére, akit aztán később Székesfehérvárott nagy pompával temettetett el.

Végre az ostrom negyedik hetében a vár falai, tornyai és egyéb védőművei a szakadatlan bombázás hatása alatt már sok helyütt töredezni, omladozni kezdének. Ezt a kedvező alkalmat felhasználandó, a fekete sereg egy csoportja éjjel belopódzik a várba és az egyik házat felgyujtván, ráveti magát a benne alvó törökökre. Ámde a felriasztott védőrség hamar végez a betolakodókkal, akik csak nagy veszteség mellett tudnak a kelepcéből kiszabadulni.

Erre Mátyás tovább folytattatja a rombolás munkáját, amelynek pusztító hatása alatt egymás után omlanak össze a vár falai, tornyai és egyéb védőberendezései. Miután eszerint már közel volt az időpont, amikor már egy általános roham intézésére is lehetett gondolni, Mátyás az evezősön kívül másodmagával egy csónakba ülve, személyesen indult szemrevételező útra, hogy a vár leggyengébb oldalát, illetve pontjait saját szemeivel kikutassa. Ebben nagy segítségére volt egy Hamza nevű ifjú török renegát,[15] aki megemlékezve arról, hogy magyarnak született, kiszökik a várból, hogy elárulja a királynak a vár leggyengébb helyét. Ámde a törökök észreveszik a gyanús csónakot, feléje összpontosítják tüzüket s az egyik jól célzott lövés rövid idő mulva leteríti a király útitársát, alighanem a fentebb említett Hamzát, ami azonban nem rettenti vissza a bátorszívű uralkodót kémszemléjének további folytatásától, mert ő csak ennek sikeres befejezése után tért vissza táborába.[16]

Ezután Mátyás a vár lövetését még egy ideig folytatta s aztán intézkedéseket tett az ostrom végrehajtására. Hogy ez lehetőleg kevés vérveszteséggel sikerüljön, csel alkalmazását határozta el. Az egyik napon osztentative oly előkészületeket tétetett, mintha a sereg az ostrommal felhagyva, végkép elvonulna a vár alól. Ezt látván a várbeliek, nagyon megörültek s a következő éjjel az eddiginél nagyobb kényelemnek adták oda magukat, bár emellett a figyelő szolgálatot természetesen nem hanyagolták el. A színlelt elvonulás alatt uralkodott borongós időt és a következő éjjelt felhasználva, Mátyás seregének egy részét a várnak a volt magyar táborral szemben ellenkező oldalon fekvő széléhez vezeti, talán oda, amely rész a megelőző szemrevételezés alatt a leggyengébbnek bizonyult és nyomban parancsot ad a megrongált várfalak megmászására. Ez természetesen nem kerülhette el a török őrség figyelmét és az álmából felriasztott védőrség teljes erejével odatódul, ahol a veszély legnagyobbnak látszott, minek folytán a vár többi részei aránylag csak igen gyengén maradtak megszállva. Az ebből származó előnyt igyekezett a király a maga javára kihasználni. Egy erre a célra kijelölt és a volt táborhelytől nem messze hátrahagyott seregrésszel most ő maga indul rohamra a várnak a volt tábor közelében volt oldala felé, ahol az ellenség a fentieknél fogva valami túlságosan erőteljes ellenállást nem fejthetett ki s így ez a csoport aránylag nem nagy fáradsággal jutott a falak birtokába, majd onnan előnyomulását folytatva, csakhamar a főbetörés helyén összpontosult védőrség hátába került. Ebből rövid ideig tartó, de nagyon heves összeütközés támad, mely a törökök leverésével végződik s így Szabács az egyik verzió szerint az ostrom 28-ik, a másik szerint annak 30-ik és egy harmadik szerint annak 34-ik napján, azaz február 15. vagy 16-án a magyarok kezébe kerül.[17]

Ekkor a védőrség legnagyobb része lekaszaboltatott, a többiek, mintegy 700-an, a rengeteg zsákmánnyal együtt mint foglyok kerültek a magyarok kezébe, akiket Mátyás állítólag fekete seregébe osztott be.[18] A históriás ének szerint a zsákmány között két velencei pecséttel ellátott és nyilvesszőkkel megtöltött hordót is találtak. Ezért Mátyás a signoriát kérdőre vonta, miért is az a felbőszült királyt kiengesztelendő, drága üvegajándékokat vivő küldöttséget menesztett hozzá. Mátyás a követséget megvendégelte s ez alkalommal az egyik inas a király rendeletére, mintha véletlenül botlott volna meg, feldönti az asztalt, amelyen a drága velencei üvegek állottak s így azok össze-vissza töredeztek. Mátyás erre minden harag nélkül csak azt jegyezte meg, hogy bármily szépek is az ily üvegedények, egy ily véletlen baleset által teljesen elveszítik értéküket. Ezek után az asztalt újból megterítik, de üveg helyett színarany edényekkel. Nemsokára egy másik cseléd tettetett ügyetlensége folytán az asztal újból felborul anélkül, hogy az edényekben a legkisebb kár történt volna; mire a király kemény hangsúlyozással jegyzé meg vendégeinek, hogy az arany még behorpadva, sőt összetörve sem veszti el értékét. A célzást a követek megértették s a signoria nemsokára aranyakat küldött ugyanazon követség által Mátyásnak s így ismét szent lett a békesség közöttük.[19]

Szabács ostroma alkalmával többen tüntették ki magukat, akik közül elsősorban Báthori István országbíró nevét említhetjük,[20] de a legnagyobb dícséretet Mátyás király érdemli meg, aki fáradhatatlan munkásságával, rettenthetetlen bátorságával és igazi vezéri rátermettségével az egész akciónak lelkévé vált.[21]

A magyarok vesztesége több mint 200-ra rúgott, ezek legnagyobb részét nyillövés ölte meg, sokan pedig vízbe fultak. Elég tekintélyes volt a sebesültek száma is.

Mátyás kíséretével a megadás után nyomban végigjárta az egész várat. „Mindnyájokat meglepte – írja Csánki[22] a kútforrások nyomán – a mesterileg épült várnak csinos, és faerősítései mellett is szilárd alkotása. A nehéz ostrom, a száz meg száz mindenféle golyók aránylag csekély nyomot hagytak magukon a falakon és tornyokon. Csak felül rombolták szét a védőműveket s bontották meg itt-ott a falakat is. A földdel födött házakban még mindig sok népet találtak, köztük mintegy 160 asszonyt is, akik szintén forgatták a fegyvert a férfiak mellett. Továbbá sok keresztény foglyot is, kik a királyt szabadítójokként üdvözölték.“

A király a kézrekerült erősséget nem romboltatta le, sőt nyomban hozzálátott annak kijavításához, sőt azt később még jobban ki is építtette, az árkokat körülötte még jobban kimélyítette, kiszélesíttette, ezáltal az erősséget még erősebbé, ellenállóbbá tevén.

Ezalatt a frissen beérkezett csapatok által kiegészített sereg nagyobb része zsákmányolva vonult Szerbia felé előre és Szendrőt hirtelenül körülfogva, a legfontosabb pontokon, a Morava beömlése táján, három faerődöt építtetett s azok megerősítése céljából mellvédeket hányatott fel földből, vesszővel körülfonva.[23] De egyrészt Szendrő erőssége, másrészt a kedvezőtlen téli időjárás elvették a király kedvét attól, hogy komolyan ennek a várnak az ostromához is hozzáfogjon.[24] Ennek még az előbbinél is nehezebbnek látszó feladatnak végrehajtását máskorra halasztotta, sőt utóbb végleg el is ejtette. A Budára visszatérő király február 22-én Szalánkeménnél, március 1-én pedig már otthon is volt. Itt nemsokára felkeresték őt a pápa és Velence követei, hogy szerencsekívánataikat tolmácsolják újabb győzelme alkalmából s egyúttal 93.000 aranyforintot is adtak át neki, hogy a törökök ellen oly szép sikerrel megkezdett vállalkozását tovább folytathassa.

Mohamed szultán a Kulics tájékán felépített erődökről tudomást szerezvén, még a tél folyamán kellő sereg élén útnak indult azok megvétele és lerombolása céljából, ami tényleg meg is történt.[25]

Ezeket a várakat utóbb Bajazid szultán 1483-ban újból felépíttette.[26]

[1] Kovachich, Vestig. Comit. 394.

[2] Kovachich, Suppl. ad. Comit. II., 240.

[3] Mátyáskori Dipl. Eml. II., 342.

[4] Ezt a, sajnos keltezés nélküli tudósítást Óvári Lipót fedezte fel a florenzi levéltárban. (Lásd Óvári Lipót erre vonatkozó cikkét a Századok 1884. évf. VI. f. 509. oldalán) Óvári maga 1479-re, Csánki Dezső ellenben, Szabács megvétele című tanulmányában (Hadt. Közl. 1888. évf. 376. old.) igen nyomós okfejtéssel 1475-re teszi e tudósítás megírásának idejét.

[5] Baduario Sebestyén velencei követ a signoriához intézett jelentésében ezt a védőművet „castello in modo di bastione“-nak, vagyis bástyaszerű védőműnek nevezi.

[6] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora IV., 438.

[7] Dubniczi Codex, Jahrbücher der Lit. XXXIV.

[8] A sereg létszámát Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 835. és Curaeus, Annal. Silles. 348. teszik 10.000 emberre. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 420. old. 4. légiót, vagyis ezredet, Engel, Gesch. v. Ungarn III., 345. csak fekete sereget említ; végül Eschenloer, II., 334., alighanem tévedésből egy nullával többet írva, 100.000 emberről és 330 hajóról tesz említést.

[9] Lásd a 139. oldalon.

[10] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 162.: „Szabacs hatte von der Save gespeiste Wassergräben, hinter welchen sich mit Flechtwerk verkleidete, mächtige steilgeböschte Erdwälle erhoben, denen das alte kleine gemauerte Castell als Rückhalt diente. Mit Geschützen war die Festung reichlich versehen; 1200 auserlesene Janitscharen lagen als Besatzung darin.“

[11] A „Szabács viadala“ című históriás ének szerint: A várat a „nép (t. i. hadinép) számtalansága környül állván, nagy erősséget víz felől csinálván.“

[12] A historiás ének alighanem túlozva 15.000 lovasra teszi annak erejét.

[13] A historiás ének szerint a felmentő sereg egészen közel férkőzött volna a várhoz, s ekkor a várbeliek hangosan átkiáltani kezdének hozzájuk, mire Mátyás, hogy az átkiáltott szavak megértését meghiusítsa, katonáival, dobokkal és trombitákkal oly nagy lármát csapatott, hogy csak úgy harsogott tőle a levegő. Erre a két fél jelekkel igyekszik egymást megértetni, melyekből a várbeliek megtudták, hogy ezúttal nem számíthatnak felszabadulásra. A historiás éneknek ezt az elbeszélését én kevésbbé valószínűnek tartom.

[14] Mátyáskori Diplom. Eml. II., 342. old. szerint a király erről a következőket írja: „…paravimus eciam naves maximas… quas ad fossatum colocabimus et de illis fortaliciam expugnabimus.“ Alább pedig Gábor egri püspök, a király kancellárja, így ír a dologról: „naves armato milite complete in fossatum circumfluens intromisse erant, per quas antemur (ale propu) gnabatur.“

[15] Ezt a krónikás ének említi.

[16] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 420. – Heltai, Magyar Krónika II., 142. – Nadányi Florus Hung., 187. – Csánki, Szabács megvétele Hadt. Közl. 1888. évf. 382. old. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 163.

[17] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 420. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál, II., 603. szerint Mátyás csak a várnak külső részét vette be erőhatalommal, míg a vár belseje a castellum, amelybe 1500 török húzódott vissza, csak később adta meg magát megegyezés alapján.

[18] Verancsics Névtelene szerint (Magyar Tört. Emlékek. Irók III., 152.): „Midőn a törökök… az középső toromba szorultak vóna bé, onnét oztán hitőt kérvén, királynak az házat megadják. Király… hitőt adott vót nekiek, …kibocsátja őket a torombul, kikbe immár csak kétszáz török vót eleven, kik midőn kijüttek vót az torombul, a feje-feje mind Mátyás királynál maradt vót meg.“

[19] Engel, Gesch. v. Ungarn III., 345. és utána gróf Teleki, A Hunyadiak kora IV., 444.

[20] Pray, De Bosnia, Servia etc. 148.

[21] Galeotus, De dictis et factis Mathiae Regis XX., Schwandtnernél I., 551. – Curaeus, Annal. Silles. 349. – Schickfuss, Schles. Chron. I., 152. – Haug, Ungr. Chron. 50. old. azt állítja, hogy Szabács előtt Mátyás is megsebesült.

[22] Csánki, Szabács megvétele Hadt. Közl. 1888. évf. 385. old.

[23] Ezekről az erődítésekről Nesri (Thúry, Török történetírók, I., 71.) a következőket írja: „…a magyarországi hitetlenek a Duna partján erődöket csináltak fából és jól fölszerelték. Ezeknek az volt a rendeltetésük, hogy az iszlám határán állva, a müszülmánokat háborgassák és kárt okozzanak nekik.“ – Még kimerítőbb e tekintetben Szeád-eddin (Thúry, Török történetírók, I., 167.), mondván: „…Magyarország királya a Duna és Morava folyók egyesülésénél, a moszlim birodalomhoz tartozó Kovilovics (a mai Kulics) nevű helység mellett kőből és fából két szilárd erődöt, a Duna túlsó partján pedig e két erőddel szemközt egy várat épített, mint a gonoszság és lázadás fészkeit s védelmi szerekkel ellátván, e helyet magának átkelő hellyé tette.“

[24] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II., 372: „Einen Angriff auf diesen sehr stark befestigten Platz konnte Mathias jetzt, in Ermangelung von Sturmzeug und schweren Geschütz, freilich nicht wagen; er liess aber doch sofort, für künftige Unternehmungen, dieser Festung gegenüber drei hölzerne Kastelle aufführen, welche mit einem Graben, einem dreifachen Erdwalle und zahlreichen Faschinen umgeben, dem kleinen Beobachtungscorps, welches er dort zurückliess, hinlänglichen Schutz gewährten.“

[25] Nesri és Szeád-eddin, (Thúry, Török történetírók, I., 167.)

[26] Nesri (Thúry, Török történetírók, I., 72.)