A mód, ahogyan Mátyás sziléziai hadjáratát előkészítette, valóban mintaszerűnek mondható. Ennél az ifjú király zseniálitása teljes mértékben legszebb diadalát aratta. Eddigi hadjáratai és hadműveletei folyamán a minden iránt fogékony fiatal uralkodó igen sokat tanult és tapasztalt; különösen mély benyomást tett reá, hogy az erődített helyek mily óriási ellenálló erőt képviselnek, még a sokszoros túlerőben levő, de vívó és ostromszerekkel kevésbbé jól felszerelt tábori hadseregekkel szemben is. Bizonyára ennek felismerése érlelte meg benne a gondolatot, hogy a küszöbön álló hadjárat sorsának eldöntését a kellően megerődített Boroszlóhoz fűzze.

Mátyás ezévi hadjárati terve mindenekelőtt újszerűsége által tűnik ki, de amelett, amily nagyszerűnek, ép oly merésznek is mondható. Neki bizonyára tudomása volt róla, hogy ellenfelei őt saját országában akarják megtámadni és mindennek ellenére, ő nem is száll velük szembe, hanem Magyarországnak úgyszólván teljesen védtelen állapotban való hagyása mellett, egészen excentrikusan fekvő környékre viszi hadseregét s e szinte hihetetlenül merész, sőt mondhatni vakmerő elhatározással egy csapásra halomra dönti teljesen új helyzet elé állított ellenfeleinek eredeti nagyszabású és kétségkívül helyes és sikert igérő hadjárati tervét.

Nem biztos, de nincs kizárva, hogy a csak az ismét elintézett összeesküvés, amelynek utórezgései talán még mindig érezhetők voltak, bizonyos tekintetben szintén befolyásolta Mátyást hadjárati tervének megalkotásánál, mert ki tudja, hogy a hamu alatt még mindig lappangó parázs nem-e vetett volna újra lobbot, ha Kázmér észak, Ulászló és Frigyes nyugat, Radul pedig egyidejűleg kelet felől tört volna be az országba, melynek rendei csak török betörés esetére vállaltak általános felkelésre kötelezettséget. Ha pedig Mátyás tisztán csak zsoldos csapatjaival akarta volna Magyarországot megvédeni, serege számbeli inferioritására való tekintettel ezt a védelmet itt is csak oly módon üthette volna nyélbe, ahogyan azt Boroszló tájékán tette, ami az ország legnagyobb részének elpusztítását vonta volna maga után, de ezt a nemesszívű király úgy látszik minden áron el akarta kerülni s ezért a magyarság örök hálával és elismeréssel tartozik neki.

Mátyásnak e hadjáratban megnyilvánult fiatal erőtől duzzadó elhatározási és cselekvési képességével szemben mily szánalmas képet mutat ellenfeleinek lagymatag, kapkodó és könnyen befolyásolható magatartása és hadműveleti tevékenysége! Radul és Frigyes még a hadjárat megindítása előtt kiválik a cselekvők sorából, a magára maradt Kázmér és fia pedig nyomban behódol Mátyás kívánságának és szinte megbűvölve arra a területre, sőt bátran mondhatni, arra a pontra engedik magukat terelni, amely pont a gyűlölt ellenség céljainak legjobban megfelel.

Már magában véve az a tény, hogy Mátyás már kezdettől fogva magához tudta ragadni a kezdeményezés, majd nemsokára mindenben a diktálás nagy előnyeit, a legjobb és legbiztosabb bizonyíték amellett, hogy mennyire messze álltak és maradtak mögötte az ő ellenfelei közepes tehetségükkel és ósdi, elavult hadműveleti és harcászati felfogásaikkal.[1]

Az, amit Mátyás ebben a háborúban hadműveleti téren produkált, valóban legelsőrendűnek minősíthető, mert a világtörténelemben is nem mindennapi dolog, hogy a tízszerte erősebb ostromló sereg parancsnokának végre az eleinte lekicsinyelt és megvetett ellenféltől békéért kellett könyörögnie, hogy seregét a végleges felbomlástól és elpusztulástól megmentse. Csakhogy ezzel a katonai téren elért remek végső sikerrel a politikai téren elért eredmények sehogy sem állottak arányban. E téren határozottan a lengyel király és fia voltak az ügyesebbek, vagy talán a szerencsésebbek, mert a békekötés pontjai nekik, a végkép kimerült és lealázott ellenfeleknek, legalább is annyi előnyt biztosítottak, mint a harctéren mindvégig fölényben maradt Mátyásnak. Pedig neki tudnia kellett volna, hogy ily módon az ő Csehországra és a cseh koronára vonatkozó aspirációi, amelyekért annyi vért és vagyont áldozott, úgyszólván a végelgyengülés stádiumába jutottak. És ezért bátran mondhatjuk, hogy amit Mátyás bámulatos energiájával és zsenialitásával mint katona és hadvezér ebben a háborúban magának kivívott, azt ugyanaz a Máyás, mint politikus, majdnem teljes egészében odaveszni engedte. Ha ő ekkor még csak rövid ideig állhatatosan kitart eredeti álláspontja mellett, az feltétlenül a cseh–lengyel hadsereg teljes szétmállását vonta volna maga után, mely esetben a hosszadalmas és eredménytelen tárgyalások mellőzésével ő maga kénye-kedve szerint diktálhatta volna a békeföltételeket. Hogy ez nem így történt, annak talán az volt egyik legfontosabb oka, hogy a boldog vőlegény-királynak, úgylátszik, legalább egy időre nagyon puhává vált a szíve.

A szövetségesek eredeti hadműveletei terve, mint már fentebb említettük, igen jónak mondható. Ulászló előnyomulása Slawetinig délkelet felé még ennek az eredeti hadműveleti tervnek az értelmében történt; hogy aztán mért vonták a cseh sereget a már akkor élelmezési nehézségekkel küzdő lengyel sereghez Brieg alá; hogy miért kellett a lengyel seregnek, hogy Boroszló alá jusson, Krappitzon át a nagy kerülőt megtenni, holott sokkal célszerűbb és hatásosabb lett volna, ha a lengyel sereg kelet felől, a cseh sereg pedig azzal összhangzásban és egyidejűleg nyugat, vagy délnyugat felöl támadta volna meg a Boroszlónál állást foglalt Mátyást, – ezek mind oly kérdések, amelyekre most már határozott feleletet nem adhatunk.

A schönwitzi ütközet, mely a háborúnak egyedüli nyilt mezőn vívott ütközetét reprezentálja, magyar részről egy túlmerész, a meggondolatlanság és elbizakodottság bélyegét magán viselő akció képét mutatja, amely alkalmat adott az ellenfélnek, hogy mindjárt a háború elején olcsó szerrel jelentős sikert könyvelhessen el a maga számára és azt teli torokkal világgá is kürtölje. Egyes lengyel írók – Dlugoss, Cromer – még azt is mondják, hogy ez az ütközet az egész magyar sereg végromlását is előidézhette volna, ha Rytwian, a lengyel sereg vezére, „a lesektől félve, gyáva tudatlanságból, vagy a Mátyás által történt megvesztegetés által befolyásolva (!), katonáit az üldözéstől vissza nem tartja.“ Komoly történetíróknak még sem volna szabad ennyire egyoldalúaknak és részrehajlóknak lenniök.

Hogy Mátyás ennek az elveszett ütközetnek valami túlnagy jelentőséget nem tulajdonított, az világosan kitünik a Tunkellel szemben elkövetett, nagy emberismeretről tanuskodó és alárendeltjeivel kiválóan bánni tudó, felette kegyes és jóságos igazi királyi bánásmódjából. Ily kezelés és nevelés mellett az alárendeltek szellemének valóban kitünőnek kellett lennie. Az ily kezelés és nevelés volt egyik legfőbb rugója és nyitja annak a rendkívüli szemességének és fáradhatatlan tevékenységének, amelyet az ezévi hadműveleti szintér várőrségei, mozgó magyar csapatai és egyáltalában a magyar sereg összes vezérei és parancsnokai elejétől végig kifejtettek.

Nagyon érdekes epizódokat tartalmaz az október 27-iki első ostromkísérlet is; az arcvonal elé ugrató magyar lovag incselkedése, hogy lehetőleg az egész ellenséges sereget megmozdulásra, előnyomulásra bírja; Mátyás jószívűsége és kegye az ez alkalommal elfogott és bajbakerült ellenséges lovassal szemben, mint nemkülönben Mátyásnak valamivel később parasztruhában az egész ellenséges táboron végig végrehajtott szemrevételezése és – last, not least – az általa rögtönzött boroszlói táncmulatságok, ezek mind olyan apró, vonzó, mostani fogalmaink szerint talán gyermekiesen naivnak látszó kicsinységek, sőt mondhatni bájos részletek, melyek valóban csakis a középkori hadviselés keretében fordulhattak elő. Ellenben volt ugyanennek az ostromkisérletnek egy nagyon is komoly és tanulságos jelenete és tünete is, még pedig az, hogy mily kitűnően tudta Mátyás tűzérségét alkalmazni. Amit a tűzérség itt produkált, hogy t. i. a többi fegyvernemek kisegítése és támogatása nélkül az egész ellenséges sereget rendetlenségbe hozta és megfutamította, valóban egyedülálló dolog a maga nemében.

A mochberni tanácskozások menetét és mellékkörülményeit azért véltem kissé részletesebben tárgyalandóknak, mivel azok szintén érdekes és becses kultúrképet nyújtanak az akkori szokásokról és felfogásokról.

[1] Ezt a még inkább a szövetségesek, mint Mátyás pártját fogó Palacky is elismeri (Geschichte von Böhmen V/2., 114.) mondván: „Allerdings war Mathias in eine kritische Lage gerathen, da die Kriegsmacht zweier Königreiche gegen ihn sich wendete, und er der Unterstützung seiner Unterthanen nicht vollkommen sicher war; damals wäre er gewiss verloren gewesen, wenn er es mit Feinden von grösserer Energie und Tüchtigkeit zu thun gehabt hätte, als König Kasimir und Kaiser Friedrich waren. Kasimir erwies sich selbst in den entscheidensten Momenten stets unthätig und ohne Voraussicht; die ersten polnischen Herren und Führer des Heeres waren wie gewöhnlich unter einander uneins, und der oberste Anführer, Marschall Johann von Rytwian, sonst tüchtig im Rathe, war in Kriegssachen unerfahren. Darum lässt sich auch kein vernunftiger Plan in diesem grossen Feldzuge erkennen… Kaiser Friedrich, der sich im Reiche zum Krige mit dem Herzoge von Burgund anschickte, hielt weder die mit Kasimir und Wladislaw gleschlossenen Verträge, noch kam er ihnen zu Hilfe, Mathias hatte zwar nur wenig Kriegsvolk bei sich, aber lauter Leute, die mehr als andere in Waffen und Kampf geübt und abgehärtet, das Kriegführen zugleich als eine Kunst als ihr Gewerbe betrieben; es war dies die bekannte schwarze Rotte… Jetzt standen Kunst und Erfahrung auf Seiten Mathias, der in Hinsicht auf Politik und Kriegführung mit glücklichem Instinkte schon manche Grundsätze errieth, die erst in unserem (XIX.) Jahrhunderte ein Gemeingut geworden sind.“ A lengyel származású Caro, Geschichte Polens című műve V., 393. old. többek között ezeket mondja: Mátyásban soha sem nyilvánult meg a tehetség és tetterő frigye szebb és dicsőségesebb módon, mint ép ez alkalommal, amikor a nagy veszedelem elhárítására aránylag csekély eszközök felett rendelkezett.“

E szépen hangzó elismerő szavak örömmel tölthetik el mindnyájunk szívét; ellenben én a magam részéről kissé túlzottnak tartom Rónai Horváth Jenőnek (Magyar Hadi Krónika I., 318.) következő szavait: „Mátyás… egy remek hadműveleti tervet állapított meg, mely egymaga elégséges volna arra, hogy Mátyás királyt a világtörténelem legkitünőbb vezérei közé emelje.“ Nem; ennyire elfogultnak, ennyire sovinisztáknak még sem szabad lennünk!