Mátyás ellenfeleinek felette hosszadalmas készülődéseit látva, azok hadműveleteit megelőzendő, Trencsénnél összegyűjtött és megszervezett hadával július vége felé támadólagos előnyomulásra határozta el magát s mindenekelőtt Morvaországba menve s augusztus 4-én Olmützöt is elhagyva, az említett hó 31-én Neisset érte el, közben a Sziléziában rablóváraikból a békés polgárokra és kereskedőkre le-lecsapó urakat egymás után elfogatván és felakasztatván.[1] Neisseból ugyancsak rendcsinálás céljából Schweidnitz alá szándékozott menni, de megtudván, hogy Kázmér seregével megindult Szilézia felé, Mátyás seregének nehezebben mozgó részétől Frankenstein környékén megválván, 400 könnyű lovas[2] élén Boroszlóba sietett, ahova szeptember 13-án érkezett meg.[3] Kíséretében voltak: Rangoni Gábor egri püspök, Ujlaki Lőrinc, Miklós boszniai király fia, Szapolyai István és Kinizsi Pál.

Ugyenide rendelte, illetve kérette gyors futárok útján összes kapitányait, barátait, illetve szövetségeseit is s így nemsokára megjelentek a boroszlói táborban: a Sternbergek, Hasenburgok, Ylburgok, Rosenbergek jól felkészült cseh csapataikkal, Brankovics Vuk és Jaksics Demeter a már eddig is kitünően bevált rácokkal; Donyn Ábrahám és Löbin Menyhért sziléziai kapitányok 600 lovas kíséretében. Frigyes liegnitzi herceg, Haugwitz Péter, Pernstein Vilmos és Nostitz Gáspár pedig nemcsak katonákat, hanem pénzt is hoztak. Mindezeket megelőzően, már szeptember 24-én Erneszt szász választófejedelem jelent meg Boroszlóban 600 főnyi fényes kisérettel, nem annyira Mátyást segítendő, mint az utóbbinak a vele és Albert öccsével támadt konfliktus elintézésére, ami tényleg sikerült is.[4]

Közben az ellenfeleknél következőleg alkultak a viszonyok: A hadműveletek színhelye Magyarország helyett Sziléziába helyeztetvén át, Radul oláhországi vajda közreműködése tárgytalanná vált. Viszont Frigyes császár, aki ép akkor Németországban előkészületeket tétetett a burgundi herceg elleni hadjáratra, ezt hozván fel indokul és mentségül a Kázmérral és Ulászlóval kötött egyességet nem tartotta be s ezeknek a Mátyás ellen megindítandó háború esetére ígért támogatást sem küldte meg. Ilyenformán a Mátyás elleni háború súlya kizárólag Lengyel- és Csehországra, illetve Kázmérra és fiára, Ulászlóra nehezedett, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az előkészületek csak igen lassan és vontatva haladtak előre.

Kázmér ugyan már 1474 augusztus 12-én hadba szállt, azonban több mint hat hétre volt szükség, amig serege Czenstochov–Mystov környékén megalakult. Ennek a seregnek a létszáma 60.000 főre – 40.000 gyalogosra és 20.000 lovasra – rúgott, szekereiknek száma pedig 5000-et tett ki.[5] A lengyel sereg majd később az egyesült lengyel–cseh sereg tulajdonképpeni vezére gyanánt Rytwian János tábornagy szerepelt.

Ezzel szemben Ulászló 15.000–20.000 főnyi cseh serege nagyobbára gyalogságból állott és az szeptember 1-én Kuttenbergben, 13-án pedig Slawetinnél volt, ahol október 5-ig vesztegmaradt.

Közben Kázmér serege, már saját országában is dúlva-fosztogatva, szeptember 29-én a határon átlépve, az Oppelntől 22 km-re délre fekvő Krappitznál kelt át az Oderán, mely átkelés teljes három napot vett igénybe. Ezután Kázmér Oppeln megtámadására és megvételére adott parancsot, s így annak lövetése csakhamar kezdetét is vette, de a rosszul készült és még ügyetlenebbül kezelt tarackok kevés használat múlva szétpattantak, a krakói nagy ágyú pedig állítólag már az Oderán való átkelés alkalmával annyira elmerült az iszapba, hogy azt onnan kihuzni többé nem lehetett, másrészt pedig Miklós oppelni herceg a maga 1000 és a Mátyás által Donyn Ábrahám vezetése alatt már előbb rendelkezésre bocsátott 600 emberrel oly szívós ellenállást fejtett ki, hogy a lengyelek a megerődített várossal szemben 12 napi erőlködésük ellenére semmire se mehettek, ellenben a környéken levő mintegy 400 falut kirabolták és elhamvasztották. Mátyás ekkor a Frankensteinből Boroszló felé közeledő főseregéből Oppeln felmentésére Tunkel György, Pernstein Vilmos és Haugwitz Péter parancsnoksága alatt 200 embert küldött s egyidejűleg 200 lovast Grotkauba, 400 lovast pedig Briegbe rendelt előre. Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy Ulászló feltartóztatására Mátyás Schweidnitznél Hag Ferencet hagyta vissza 600 lovassal, Neumarktba pedig Tettauer Vilmost rendelte ki 600 lovassal és 500 gyalogossal, mely kikülönítések után Mátyásnak Boroszlóban alig maradt több 7000–8000 emberénél, mely szám utóbb legfeljebb 10.000 emberre szaporodott fel. Ily csekély erővel a majdnem tízszerte erősebb ellenséggel nyilt mezőn való szembeszállásra gondolni sem lehetett s így Mátyás elhatározta, hogy Boroszló falai mentén, illetve a város táján emelendő erődítések mögött a legszívósabb ellenállást kifejtve és minden eszközzel az ellenség kiéheztetésére törekedve, fogja döntésre juttatni a dolgot. E tekintetben különben féktelen rombolási, rablási és pusztítási dühükkel még az ellenséges seregek is kezére jártak.

Jól megfontolt elhatározása értelmében Mátyás Boroszló déli és délnyugati külvárosaiban, amelyek ellen a lengyel seregnek az Odera bal partjára történt átkelése után a főtámadásnak minden valószínűség szerint irányulnia kellett, egy hatalmas, árokkal, mellvédekkel és bástyákkal ellátott erődített tábort emelt, amelynek, valamint a városnak lőszerrel, élelemmel és minden egyéb szükségletekkel való ellátásáról a legbőségesebben gondoskodott, micélból mintegy 1000 szekér szünet nélkül hordta be a csapatjai és a lakosság számára szükséges, közelben található eleséget és takarmányt.

Hogy pedig másrészt az ellenséges táborokban minél előbb nyomasztó inséget idézzen elő, portyázó csapatokat küldött Sziléziának a működési körletbe eső összes helyiségeibe és városaiba, szigorúan megparancsolván és a parancs végrehajtását ép oly szigorúan ellen is őriztetvén, hogy a lakosság kivétel nélkül a megerődített városokba és helységekbe vonuljon és javait, marháit, élelmi készleteit, szóval mindent, ami elvihető, magával vigye, ami pedig el nem vihető és az ellenség által felhasználható volna, azt okvetlenül semmisítse meg. Végül, hogy az ellenség még Lengyelországból eszközlendő utánszállítás által se szüntethesse meg inséges állapotát, a Henrik glogaui és Frigyes liegnitzi hercegek által hozott 2000 gyalogoshoz még 1000 lovast adván[6] s azokat két seregrészre osztván, az egyiket Szapolyai István parancsnoksága alatt Schwibuson, a másikat Kinizsi Pál alatt Rosenbergen át rendelte előre Lengyelország belsejébe. Utóbbi majdnem Krakóig mindent elpusztított és az annak külvárosainál felállított királynői testőrök alig tudták megakadályozni magának Krakónak bevételét is, míg Szapolyai Meseritz városát a várral együtt elfoglalván, ott rengeteg élelmiszert tett tönkre s aztán az egész vidéket Posenig megsemmisítette. Négy heti rettenetes pusztítás után mind a két seregcsoport Kolanál egyesült, ahonnan 50.000 arany sarccal és tömérdek marhával tértek vissza Boroszlóba.[7]

Azonban Mátyásnak mindezen messzemenő, célszerű intézkedései és talán túlon-túl is tettetett nyugalma és bizakodása a boroszlóiakat nem tudta teljesen megnyugtatni; kivált a seregek létszámában mutatkozó nagy számbeli különbség aggasztotta őket s így kérve-könyörögtek Mátyásnak, igyekezzék Kázmérhoz küldendő követek által a konfliktusnak békés elintézését kieszközölni. Mátyás eleinte hallani sem akart erről, de aztán mégis hajlott a boroszlói tanács szavára és elküldte Sternberg Zdenkót és Boskovitz Waszlavot fegyverszüneti ajánlattal Kázmérhoz, de ez a követséget fennhéjázó és kérkedő módon fogadta és az ajánlatot visszautasította. Erre Erneszt szász választófejedelem vállalkozott a közvetítői szerepre, de ez se járt jobban; Kázmér, aki ép akkor kelt át Krappitznál az Oderán, azt válaszolta neki, hogy a feleletet ő maga viszi majd el Boroszlóba. A két követség fáradozásának sikertelensége nagyon lehangolta, sőt majdnem rémületbe ejtette Boroszló vezetőségét, mely azt ajánlotta Mátyásnak, mondjon le önként Csehországra táplált igényeiről, hogy legalább ilyenformán biztosíthassa magának a Magyarországba való visszavonulást.[8] De Mátyás nemcsak katonáival, hanem a polgáriakkal szemben is erősszívű és erőskezű tudott lenni; állhatatosan megmaradt eredeti elhatározása mellett, amelynek értelmében tovább folytatta előkészületeit.

Közben Kázmér Oppeln vívásával felhagyva, folytatta előnyomulását Brieg felé. Útközben október 12-én Schönwitznél a lengyel seregnek 20.000 lovasból álló elővéde rábukkant a Mátyás által kirendelt oppelni 2000 főnyi felmentő csoportra, mely vezéreinek akarata ellenére vakmerően rontott neki a tízszerte nagyobb ellenséges csoportnak. Ez eleinte kissé hátrább szorult ugyan, de azután a tatár és litván lovasság a nem eléggé óvatos magyar seregcsoportot minden oldalról körülfogta, úgy hogy az csak nagy veszteségek árán tudta magát keresztülvágni. Néhány száz a csatatéren maradt, sokan pedig fogságba jutottak, köztük Haugwitz Péter, Pernstein Vilmos és Horváth Pál vezérek is.[9] Tunkel György számos társával fegyverrel nyitott magának útat Brieg felé, anélkül, hogy a lengyelek szekérvárukat elhagyva, a visszavonulókat üldözni akarták, avagy merték volna. Tunkel mélyen lesujtva jelent meg királya előtt, de Mátyás jól ismerte a hadiszerencse változékonyságát s jövendő győzedelmeinek reményével állította vissza a megtört vezér és kishitűvé vált csapatjának önbizalmát. Ellenben Kázmér nagy dobra ütötte schönwitzi, legalább szerinte és alárendeltjei szerint fényes győzelmét, amely miatt a szövetségesek fővárosaiban, Krakóban, Prágában, Bécsben és Bécsújhelyen fényes örömtüzek gyúltak ki és a legtöbben a háborút a szövetségesek előnyére már is befejezettnek vélték. Kázmér is annyira ment elbizakodottságában, hogy Grotkau, Brieg és Ohlau megvételét még csak nem is vette tervbe, hanem azok környékét elpusztítva, egyenesen Boroszló alá akart minél előbb seregével vonulni. A magát győztesnek tartott sereg kicsapongásai ezután még nagyobb mértéket öltöttek és mintha maga is teljes erejéből kívánta volna Mátyás tervének sikerültét előmozdítani, perzseléseit, dúlásait és pusztításait most már a végsőkig fokozta, úgy hogy még a sütő kemencéket és malmokat is inkább kedvtelésből, mint zsákmányszerzés céljából felkutatta és széjjel rombolta.

Brieg alá érve, a lengyel sereg már meglehetősen érezhető hiányt szenvedett élelmiszerekben s ezt a kellemetlenséget a briegi védőrség gyakori kiütései még jobban fokozták. Emiatt a csapatok már békétlenkedni is kezdtek, de Kázmér megnyugtatta őket, hogy 600 szekér pénzzel, eleséggel, italokkal és ruhaneműekkel már útban van Krappitz felől. Csakhogy, mihelyt ez a szállítmány már csak két mérföldnyire volt a tábortól s így az élelem közelléte és mielőbbi beérkezése már erősen csiklandozta az éhezők inyét, az oppelni őrség egy október 18-án végrehajtott szerencsés és jól sikerült kirohanása útján az egész szállítmányt hatalmába ejtette, illetve miután annak mintegy 1000 főből álló kiséretét lekaszabolta, a könnyen el nem vihető tárgyakat helyben megsemmisítette.[10]

Végre október 24-én, bár Mátyás nagyon szerette volna a két sereg egyesülését meggátolni, beérkezett a Brieg menti táborba Ulászló is, elég bőséges élelmiszerkészleteket hozván magával, de azt a két sereg csakhamar felemésztette s így a szükség csakhamar újból türhetetlenné kezdett válni.[11] Ezért a sereg tovább vonult Ohlau alá, amelynek védőrsége ép oly szemes és fáradhatatlanul kellemetlenkedő volt, mint akár az oppelni és a briegi.

Október 26-án az egyesült cseh–lengyel sereg, jobb szárnyával az Oderára, balszárnyával a Lohe-ra támaszkodva, Cattern és Wasser-Jentsch között ütötte fel szekérvárral megerősített táborát. Az eddigi fogyatékai, illetve veszteségei dacára még mindig 40.000 gyalogost és 20.000 lovast számláló nagy tömeg látványa állítólag félelmetes és rettenetes volt, annál is inkább, mert azzal Mátyás, eszközölt kikülönítései után, mindössze 2500 lovast és 3000 gyalogost tudott szembeállítani. A fiatal király, hogy az ellenség állásáról és állapotáról személyesen meggyőződjék, paraszt ruhába öltözve végiglovagolta az egész ellenséges tábort és visszatérve, az őt faggató városi tanácsnak csak annyit mondott: „most még jót állok a városotokban levő minden verébfészekért és csak akkor kell majd veszélytől tartanotok, ha majd a város kapuit bezáratom.“[12] A kapukat ugyanis Mátyás tüntetőleg állandóan nyitva tartotta s azokon át a fekete-sereg egyes osztagai folytonos kirohanásokat hajtottak végre. Ugyanezt tették a király rendelkezései folytán a többi várak védőrségei is, mely alkalmakkor rendszerint igen sok lengyel és cseh vesztette életét, sokan pedig foglyok gyanánt hurcoltattak a várakba, amelyeknek börtönei csakhamar teljesen megteltek. Ezért most Mátyás akként intézkedett, hogy a kirohanást végrehajtó osztagok ezután már csak az előkelőbb foglyokat vigyék magukkal, a többieket pedig, miután arcukon eszközölt kardvágással állandó jelt kaptak arra nézve, hogy már egyszer magyar hadifogságban voltak és miután megigértették velük, hogy többé Magyarország ellen nem fognak harcolni, szabadon bocsátották őket.[13]

Október 27-ikére a lengyel király rohamot parancsolt Boroszló ellen, amelyet három csapatba osztott 5000 lengyel lovasnak kellett végrehajtania. Ezek a külvároshoz néhány száz lépésnyi távolságra érve, megdöbbenéssel vették észre, hogy 40 ágyúcső mered reájuk, melyek mögött 1000 páncélos gyalogos rendíthetetlen fal gyanánt vett felállítást, 400 célszerűen felállított puskás által megfelelően védve és őket harcra teljesen felkészülten várva. Ezt az állást a lengyel lovasok bevehetetlennek tartották s ezért sem biztatással, sem fenyegetéssel nem lehetett őket rábirni, hogy az általuk elfoglalt helyről, ahol magukat biztonságban érezték, még tovább előnyomuljanak. Újabb biztatásukra 10.000 gyalogos rendeltetett egyik szárnyuk mellé előre, de a lovasok még most sem merték az elrendelt rohamot végrehajtani, pedig Mátyás nagyon szerette volna, ha most döntő ütközetre került volna a dolog. Ezt megindítandó, egy bátor magyar lovas előrevágtat és majdnem puskalövésnyire a lengyel lovagok arcvonala elé érve, kihivó incselkedések révén igyekszik azok harcikedvét feltüzelni, fáradozása azonban meddőnek bizonyult, mert mindössze két lengyel lovast tudott maga után csalni, akiket a lesben álló rácok az egész magyar sereg nagy mulattatására nyomban körülfogtak s azok egyikét ott helyben lekaszabolták, a másikat pedig mindenétől, még lovától is megfosztva, a király elé vezették, aki őt más lóval megajándékozván, nyomban visszabocsátotta.

A cseh–lengyel sereg ezek után is mozdulatlanul állott meg állásában, amelyet a távolságnál fogva a magyar ágyúk ellen biztosítottnak vélt. Így telt el a nap nagy része, anélkül, hogy bármelyik fél a másikban kárt tett volna. Végre Mátyás a hosszas várakozást megunva és tudván azt, hogy ágyúlövedékeivel mégis csak eléri az ellenségnek, bár nem egészen hatásos lőtűzkörletben álló vonalát, váratlanul megnyittatja ezek ellen ágyúinak tömeges tűzét, amely még erre a szokatlan távolságra is elég hatásosnak bizonyult. Az ágyúlövések által okozott veszteségek elég tekintélyesek lehettek, mert az ostromra kirendelt cseh–lengyel csapatok csakhamar rendetlen futással igyekeztek a hátrább fekvő erődített táborban megukat biztonságba helyezni.[14]

Sőt ennek a sikeres ágyúharcnak még messzebbmenő következményei is voltak. A tüzérségnek eddig nem ismert kiváló lőszabatossága és hatóképessége elvette a cseh–lengyel seregnek s vele együtt Ulászlónak és Kázmérnak is a kedvét minden további ostrom-kisérlettől s ezután a két uralkodó már csak azon volt, hogy Mátyás haderejét a nyilt mezőre kicsalja, ahol tüzérsége által a kellő támogatásban nem részesülvén, az ő túlnyomó többségük teljes mértékben érvényre juthat majd. Ámde Mátyás nem hagyta magát lépre csalni; az ellenség ismételt tüntetőleges kihivásai, tettetett hátrálásai őt teljesen hidegen hagyták: épígy nem fogadta el a két királynak nyilt ütközetre való kihivását sem, bár Kázmér és Ulászló üzenetükben erősen hangsúlyozták, hogy hőslelkű fejedelmek az ilyen kihívást feltétlenül el szokták fogadni. A döntés kierőszakolása a csehek és lengyelek szempontjából annál sürgősebbnek látszott, mert az ő táborukban az élelmezési helyzet napról-napra rosszabbra fordult. Hogy ennek nyomasztó hatását még jobban éreztesse velük, Mátyás táborának emelkedettebb helyein, amelyeket az ellenség igen jól láthatott, tánctermeket építtetett, amelyekben tisztjei és katonái vígan mulatoztak a boroszlói szép és kecses nőkkel, sőt ezekre a táncmulatságokra gúnyolódva még az ellenséges tiszteket is meghívták. Ezek a mulatságok mind a király költségén folytak.[15] A legnagyobb szabású ünnepély és mulatság október 30-án volt, amikor két óra hosszat az összes harangok kongtak, este pedig az egész város fényesen ki volt világítva; csupán a városháza tornyán 30 fáklya fénye lobogott, a tágasabb uccákon és tereken pedig ugyancsak örömtüzek gyúltak ki annak örömére, hogy a Nápolyba küldött követektől a Beatrixxal való eljegyzés híre megérkezett. Fokozta a hatást, hogy az ép akkor támadt északnyugati szél a füstöt és a zajt egyenesen az ellenség tábora felé vitte.

A csehek és lengyelek azt vélvén, hogy Boroszlóban tűz támadt, ezt a maguk javára akarták kihasználni és hogy nyomoruságuknak egy csapással véget vessenek, fegyvert ragadnak és győzelmi remények közt sietnek a város felé, de itt a sáncokban őrködő magyar katonaság ébersége és az ágyúk megszólalása hamar elvette a kedvüket minden további hadakozástól, s így sietve újból saját táboraikba húzódtak vissza. Mérgüket és bosszúságukat ismét a szegény környékbeli lakosságon töltötték ki, miből kifolyólag, kivált november 2-án, állítólag annyi helységet perzseltek fel, hogy a nagy füst miatt még a napot sem lehetett látni.

A szövetségesek táborában a helyzet napról-napra rosszabbra fordult. Az éhség és az ennek nyomán keletkezett ragályos betegségek, amelyeket a hirtelen beállt rossz időjárás is növelt, immár nyilt zúgolódást, sőt itt-ott már lázongást is váltottak ki, miért is a haditanács határozata alapján november 4-én elhatároztatott, hogy a táborokat a kevésbbé kiélt ellenkező oldalra, Boroszlótól kissé messzebb fekvő távolságra helyezik át, ami tényleg nyomban meg is történt. Ezek az új táborok a Weistritz folyó mögött Schalkau és Lissa között jelöltettek ki. Csakhogy ez a helyzetváltozás se sokat használt, mert amidőn nemsokára egy 200 szekérből álló élelmiszerszállítmány Königgrätz felől jőve, Wilkaunál már majdnem elérte a tábort, a közelben leselkedő Hag Ferenc hirtelenül ráveti magát és az egész szállítmányt hatalmába ejti, illetve részben megsemmisiti. Növelte a bajt, hogy az új tábor hátában, amelyben immár a pestis is felütötte a fejét, Neumarkt irányából Tettauer Vilmos működött a legjobb eredménnyel. Ezek a folytonos zaklatások és nyomorgások annyira aláásták a szövetségeseknél a fegyelmet, hogy már-már nyilt lázadástól kellett tartani. Ez arra birta Kázmért, hogy Mátyásnál a maga és fia nevében a békealkudozások megkezdését proponálja. „Igen nehezen esett nekiek – írja gróf Teleki[16] ezen megaláztatás, de a mindinkább növekedő szükség reákényszerítette őket. November 15-én volt az első összejövetel Mochbern[17] helységénél, ahol e végett mindkét részről sátrakat vontak. A Mátyásé veres bársonnyal volt bélelve, arany sujtással és bojtokkal gazdagon ékesítve, mely a lengyelek csudálkozását magára vonta, emellett állott a városnak két oszlopra fektetett nagy sátra és két kisebb, Sternberg tulajdona. Kázmér csak két sátrat állíttatott fel, egy nagyot, szintén két oszlopon, mely a prágai volt és egy kisebbet feketén bélelve. Több mint 3000 csinosan felkészült, vidám, tekintetében megelégedést mutató lovas előtt, mely két egyenlő csapatra volt osztva, ezek mindegyikénél négy trombitás hangszere élénk harsogásával töltvén el a léget, lovagolt a városból ki Mátyás, a kemény hideg dacára egy könnyű zöld gyöngyökkel és ékes kövekkel hímzett dolmányban; egész ruhája, még csizmája is gazdagon kivarrva és megrakva gyöngyökkel, kalpagját drága koszorú és kócsagforgó ékesíté, oldalán pedig egy becses kard függött arany tokban. Ő első volt a kitűzött helyen. Valamivel később érkezett Kázmér, egyszerű fekete coboly ruhában, mint egy polgár, hasonló süveggel, mely felett volt még az öltönyhöz varrt felső sapka, elég számos, de fénytelen kisérettel, fia nélkül. Barátságosan fogadta egymást a két király, süvege levételével, de mindegyik lován maradva.[18] Mátyás, mint érdemteljes, de alacsony születésű király Kázmérhoz saját szájával szólott; ez ellenben, mint valamely felsőbb lény, Sbignew püspök közbeszólása mellett felele neki és udvaroncai nem tudának eléggé csudálkozni a magyar király alacsony módján, ki annyi egyházi és világi emberektől körülvéve, a személyes beszéd fáradságaitól nem irtózik. Másfelől azonban a deli ifjú király méltóságteljes magaviselete, udvarának száma és fénye pedig fegyveres kiséretének a lengyel–cseh táborban elterjedt hírekkel ellenkező nagysága meglepé Kázmér kiséretét és tiszteletet parancsola annak. A két fejedelem közti beszélgetés egyébiránt igen rövid volt.“ Mátyás röviden kijelentette, hogy addig nem ereszkedik semmiféle alkudozásokba, míg Ulászló is meg nem jelenik, amit ez ezért akart kikerülni, mert Mátyás nem volt hajlandó őt királyi címen megszólítani. Kázmér az elválás alkalmával nyomasztó szükség által kényszerítve, megfeledkezék udvara régi szabályairól és „minden közbenjáró nélkül, saját nyelve fárasztásával sürgette kedves testvérénél és barátjánál, az eddig oly gúnyosan megvetett magyarok királyánál,“ hogy az első kérését meg ne tagadja s miután ezt Mátyás megigérte neki, három napi szabadságot és engedelmet kért eleség és takarmány gyűjtése végett elgyengült és éhes serege számára. Erre is ráállt Mátyás minden további gondolkodás nélkül.

„Más nap – így folytatja gróf Teleki előadását – Mátyás fejér, arannyal és gyöngyökkel gazdagon hímzett öltönyben, megint páncél nélkül, de kilenc, az előbbi napinál jóval számosabb csapat páncélos lovas kiséretében lovagolt Mochbernbe. Szép számú, bár nem oly jelentékeny és fényes kisérettel jelent meg akkor Kázmér és Ulászló is. A királyok illető sátraik előtt szálltak le lovaikról és kevés vártatva gyalog léptek ki azokból s mentek egymás elébe. Szíves megköszöntés után Mátyás Kázmért jobbról és Ulászlót balról vevén maga mellé, nyájas beszélgetés közt vezette saját sátrába, melynek oldalai ezen alkalomra arany szövetű szőnyegekkel voltak ékesítve és melynek közepén egy drága edényben égő szén állott füstölésre és így a megrontott lég tisztítására s kellemes meleg terjesztésére egyaránt használandó. Itt indultak meg az alkudozások, melyek egész estig tartottak, időről időre a lengyel és cseh királyok saját sátrukban, Mátyás pedig a boroszlóiban tanácskozván meghitt nagyjaikkal. Az egész idő alatt Mátyás volt a gazda és nemcsak a királyokat vendégelte meg fényesen kiséretükkel, hanem az egész cseh–lengyel sereget három egész nap. Ezen fényes összejövetel után Mátyás vendégei kételkedtek, mit csudáljanak inkább: a királynak mindent elbájoló személyes tulajdonait, udvarának fényét, vagy a nyert ajándékok drágaságát-e? A király kisérőinek egyike, Ujlaki Lőrincz, oldalán egy karddal büszkélkedék, melynek belső értéke 60.000 aranyra becsültetett. Ugyanez egy negédes lengyelt, ki irígy és alacsony csúfolódással állotta útját, első felhevülésében arcul talált ütni, de a lengyelek megsértett bajtársuknak nem merték pártját fogni.“

Az alkudozások a három király között ezúttal csak rövid fegyverszünetre vezettek, mely alatt a további egyezkedés Boroszlóban volt folytatandó. December 8-án végre véget értek az alkudozások, amelyek a következő, ugyan 26 pontból álló, de kevés magvas dolgot tartalmazó egyességre vezettek: 1477 május 25-ig fegyverszünet köttetik, melybe, ha akar, 90 nap alatt Frigyes császár is beléphet. Csehországot addig a két király, Mátyás és Ulászló által kerületenkint választandó két-két tisztviselő igazgatja. Mindkét fél a foglyokat szabadon bocsájtja. A végleges békét célzó tanácskozások 1475 február havára halasztattak. Az itteni megegyezés szerint Ulászló Csehországot, a Lausitzot, Sziléziában pedig a schweidnitzi és jaueri hercegségeket tartja meg, míg Mátyás hadiköltségei fejében Szilézia többi részeinek és egész Morvaországnak birtokában marad azzal a kikötéssel, hogy Ulászló azokat pénzen megválthassa. Ha Ulászló előbb és magtalanul halna meg, összes tartományai Mátyásra szállnak, ha ellenben ez halna meg előbb magtalanul, akkor Szilézia és Morvaország visszaszáll Ulászlóra, aki ez esetben 200.000 aranyat köteles Mátyás örököseinek fizetni.[19]

Ilyen egyességgel, illetve békekötéssel Mátyás nem volt és nem is lehetett megelégedve. Ezért abban a reményben, hogy Frigyes császárt a vele harcban álló Károly burgundi herceg ellen adandó segítség ellenében mégis csak rábírhatja, hogy végérvényesen őt erősítse meg Csehország és a cseh trón birtokában, sokáig húzta-halasztotta a békeokmány aláírását, azonban hamarosan kiderült, hogy Frigyesnek eszeágában sincs Mátyásnak ezt a szívességet megtenni, ami aztán a két uralkodó között, mint alább látni fogjuk, újabb háborús konfliktusra adott alkalmat.

[1] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 301. – Henel, Annal. 354. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 294.

[2] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 516. szerint ellenben Mátyás 6000, Bonfinius, IV., III., 414. szerint pedig 8000–9000 ember élén vonult be Boroszlóba.

[3] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 302.

[4] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 298. – Melanchton, Declamat. III., 107. és 181. – Pencer, Chron. III., 1363. – Fabricius, Rerum Misn. VII., 27. – Manlius, Script. Rer. Lusat., Hoffmannál I., 389. – Schickfuss, Schles. Chron. I., 148. – Langenn. Herzog Albrecht der Beherzte, 87.

[5] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 517. – Curaeus, Annal. Silles. II., 337. – Henel, Chron. Münsterb., Sommersbergnél II., 202. – Ellenben Pessina, Phosphorus septicornis III., 872. old. a lengyel sereg létszámát csak 40.000-re teszi.

[6] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 308. – Ellenben Curaeus, Annal. Silles. I., 336. és Schickfuss, Schles. Chron. IV., 187. szerint a két magyar vezér serege együttvéve csak 700 magyar lovasból és 200 gyalogosból állott, amelyhez később Lőben Menyhért alatt még 400 fegyveres járult.

[7] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 414. – Eschenloer, Chronik von Breslau II., 304. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 300. – Curaeus, Annal. Silles. I., 339. – Schickfuss, Schles. Chron. IV., 187.

[8] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 305. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 299. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 516.

[9] Henel, Annal. Siles. I., 102. – Pessina, Phosphorus septicornis 872. – Pray, Annal. IV., 94. – Jornandes, Notae ad Dubrav. XXXI., 794.

[10] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 308. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 303. – Henel, Chron. Münsterb., I., 102.

[11] Henel, Excerpta ex Chron. Münsterberg., Sommersbergnél I., 202. – Gebhardi, Gesch. v. Ungarn II., 185.

[12] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 310. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 505. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 415.

[13] Thúróczy, Krónikája IV., 290. – Ranzan, Epitome Rerum Hung. Ind., XXXV., 241.

[14] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 311. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 305. – Curaeus, Annal. Silles. II., 338. és ezek nyomán gróf Teleki, A Hunyadiak kora IV., 486.

[15] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 415.

[16] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora IV., 393. a többször idézett forrásművek nyomán.

[17] Körülbelül félúton Boroszló és Schalkau között.

[18] Henel, Annal. Siles., Sommersbergnél II., 396. old. azt mondja, hogy Mátyás hajadonfővel, Kázmér pedig ruhájához varrt sapkával jelent meg, amaz, hogy ne kelljen, emez, hogy ne lehessen fejét lemezteleníteni.

[19] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 529. – Engel, Geschichte von Ungarn III., 343.