Mohamed szultán ázsiai lekötöttsége az Uzun Hasszánnal támadt konfliktus végleges elintézéséig elodázta ama nagyszabású tervnek kivitelét, amelyet a szultánok szultánja 1469 augusztus 2-án kiadott rendelkezésével[1] közhírré tétetett. De annál gyakoribbak lettek utóbbi időben az osztrák tartományok felé intézett nagyszabású portyázások, amelyeknek legfőbb célja a zsákmány- és fogolyszerzés volt, hogy ennek révén a már eddig is óriási arányokat öltött és az egész keresztény világ meghódítására szánt török sereg létszáma minél magasabb fokra emelhető legyen. Feltűnő, hogy ezeknél az újabb betöréseknél a Magyarországgal kapcsolatos Tótország, vagyis Horvátország és Szlavónia, lehetőleg megkiméltettek a török hordák által. Ha ezt a tényt egybevetjük ama jelenséggel, hogy Mohamed szultánnak ázsiai nagy veresége után legelső és legsürgősebb teendője az volt, hogy Mátyást örök békével megkínálja, ebből határozottan megállapíthatjuk, hogy a fiatal magyar király eddigi nagyarányú sikerei révén már is nagyon imponált az ozmánok hatalmas uralkodójának. Sőt az ifjú királynak ez az imponáló tekintélye az ázsiai nagy veszedelem pillanatában félelemgerjesztővé is vált Mohamedre nézve. Az ügyes, okos Mátyás persze átlátta a helyzetet, jól tudván, hogy a szultán által felkínált örök béke és barátság csupán addig tart, amíg annak szorongatott helyzete meg nem szűnik s ezért nem is fogadta el a felkínált békét. Mindazonáltal legalább is deliberáció tárgyává tehetjük azokat az esélyeket, amelyek abból származhattak volna, ha ebben a kiválóan kedvező momentumban, amikor a törökök és a szultán sorsa Ázsiában valóban úgyszólván csak egy hajszálon függött, az összes keresztény fejedelmek végre felocsúdtak volna szinte szánalmas nembánomságukból; kérdés, hogy vajjon a nyugateurópai nemzetek és népek komoly osszefogása és valóban nagyarányú egységes haditevékenysége mellett nem-e lett volna lehetséges az ázsiai felette veszedelmes sarokbaszorítással egyidejüleg az ozmánok európai hatalmának is véget vetni, vagy legalább is további terjeszkedésének határt szabni, ami az én nézetem szerint egyáltalában nem tartozott a lehetetlenségek sorába, de ehhez elsősorban kölcsönös megértés, összetartás és nagyfokú áldozatkészség kellett volna, ami azonban sajnos, akkoriban a lehető legminimálisabb fokban sem volt meg és amihez kétségkívül Mátyásnak nagyratörő és ezáltal északi és nyugati szomszédait magára haragító tervei is nagy mértékben hozzájárultak.

A pápák kétségkívül elég tisztán láttak a dologban, ők mérlegelni és értékelni is tudták az egész kereszténységet fenyegető veszedelmet, de hadierejük, világi hatalmuk nem lévén, kérő, intő, fenyegető szavuk látható és kézzel fogható eredmény nélkül hangzott el és az általuk e célra áldozott igen tetemes összegek, sőt sajnos a mi jó magyarjaink ismételten megszavazott aranyforintjai is, fillérek módjára tüntek el.

[1] Lásd a 138. oldalon.