1472-ben a törökök ismét csak zsákmányolás céljából törtek be az osztrák tartományok déli részeibe és 12.000 keresztényt rabláncra fűzve, anélkül, hogy bárhol ellenállásra találtak volna, bántatlanul tértek vissza hazájukba.[1] Részben, mint annak idején említettük, ez is hajlandóbbá tette Frigyes császárt a Mátyással való egyezkedésre.[2]

Azonkívül a törökök ez évben még három becsapást intéztek északnyugat felé; az egyik Boszniából Dalmácia felé irányult; szeptemberben egy csapat az aquilejai patriarchátusba tört be és egészen St. Danielig jutott s végül novemberben egy rablóbanda Istria feldúlása után egészen Görzig hatolt előre.[3]

1473-ban még nagyobbszabásúak voltak az osztrák tartományokba végrehajtott török betörések. Az egyik 18.000 lovasból és 9000 gyalogosból álló csoport szeptember második felében tört be Krajnába, ahol több csoportra oszolva, egészen Klagenfurtig végezte rettenetes pusztításait. Itt Kollnitz Kristóf, Krajnának helyettes kapitánya, hamarjában összeszedett 4300 emberrel ellenállni merészelt, de megveretvén, 2000 emberét elveszti s így többé mit sem tehetett a rablóbanda garázdálkodásainak megakadályozására. Visszamenet ez a csapat rengeteg zsákmánnyal és 20.000 foglyával Cillin vonult át reggel 8 órától délután 4 óráig anélkül, hogy bárki is annak útját merte volna állani.[4]

Egyébként ebben az évben magát a szultánt Ázsiában igen nagy csapások érték. Itt Mohamednek nagy és hatalmas ellensége akadt a „fehér-ürü“-ről elnevezett nemzetség fejében, a Perzsia, illetve Karaman felett uralkodó Uzun Hasszánban, aki már 1472-ben hatalmába ejtette a Fekete tenger mentén fekvő Trapezuntot és Sinope-t és azután felszólította a keresztény fejedelmeket a törökök ellen intézendő közös támadásra, amire azonban tulajdonképpen csakis IV. Sixtus pápa reagált olyanformán, hogy Német-, Lengyel- és Magyarország népeit újból felszólította az ozmánok elleni hadjáratra.

1473 elején Uzun Hasszán újból döntő győzelmet aratott Mohamed szultán felett és majdnem ugyanazon időben egy sziciliai ábrándozó fiatal ember Gallipolinál az egész ozmán hajóhadat porrá égette.[5]

Ez oly kétségbeejtő hatást gyakorolt Mohamedre, hogy sietve követeket küldött Ujlaki Miklós Bosznia királyához, eszközölné ki Mátyás királynál a következő békepontok elfogadását: 1. A két fél között állandó béke és frigy köttessék; törökök és magyarok kölcsönösen segítsék egymást mindennemű ellenségeik ellen. 2. Mohamed Boszniát és Szerbiát egészen átengedi Mátyásnak. 3. Ennek ellenében Mátyás tartományain át szabad átmenetelt enged az ozmán seregeknek, valahányszor azok idegen keresztény országok megtámadására indulnak.

Mátyás, főleg az utolsó pont miatt a feltételeket nem fogadta el, de azért az ajánlat kapóra jött neki, mert a német császárral és lengyel királlyal fennálló és még mindig húzódó konfliktus alatt legalább erről az oldalról némileg biztonságban érezhette magát. Ezért nem utasította el ridegen a török követeket, hanem a dolgot húzni-halasztani akarván, 1473 őszén viszonzásul ő maga is követeket küldött Mohamedhez, aminek révén a keresztény világban sokáig el volt terjedve a híre annak, hogy a szultán és a magyar király között a megegyezés létrejött. Ezért a pápa írt is Mátyásnak, ne higyjen a hitetlenek igéreteinek és ne fertőzze meg szép nevét a velük kötendő kárhozatos szövetség által.[6]

Közben fordult a kocka. Mohamed 1473 július 26-án Uzun Hasszán fölött döntő győzelmet aratott,[7] mire a szultán már nem volt többé oly engedékeny s az inaugurált török–magyar szövetségből már ebből az okból sem lett semmi.

Sőt még egyéb dolgok is hozzájárultak a viszonyok megváltoztatásához. Míg ugyanis Mohamed Ázsiában, Mátyás pedig az osztrák–cseh–lengyel ügyekkel volt elfoglalva, a harcias István moldvai vajda, 1473 november 15-én Radul oláh vajdára támadt és azt legyőzvén, a neki hűséget fogadott Bazarádot ültette helyébe. Erre Radul a törökökhöz folyamodott segítségért és Bali Oghli szendrői basa az Ázsiából győzelmesen visszatérő szultán parancsára még ugyanazon év végén Oláhországra ütvén, Radult visszahelyezte vajdaságába.[8]

Valószínű, hogy Mátyás ekkor már végleg visszautasította volt a szultán békeajánlatát s így ez egyúttal azt az utasítást is adta Bali Oghlinak, hogy oláhországi hadjáratának szerencsés kimenetele esetén utána mindjárt Magyarországba is törjön be. Úgy is történt. A szendrői basa győztes hadai még a tél folyamán Erdélyen át a magyar Alföld felé vették útjukat a 1474 február 6-án Nagyvárad elé érve, annak környékét és magát a várost is tűzzel-vassal pusztítani kezdték, többek között Szent-László sírját is feldulják „a lakosok nagy részét felkoncolják, miközben sem nemmel, sem korral nem tesznek kivételt, a szűzeket és asszonyokat megfertőztetik és mindent elkövetnek, amit egy vad, féktelen, a vallásos vakbuzgóság által lealacsonyított tömegtől föltenni egyáltalában lehet.“[9] Három napig tartott a rettenetes garázdálkodás s aztán a vad csorda rengeteg zsákmánnyal és fogollyal tért vissza hazájába. Különösen sokat szenvedett a pálosok kápolnai monostora. Az itteni egyház és zárda feldúlása után a tisztes öreg Sajagi Antal perjelt 20 társával együtt magukkal cipelték, rajtuk minden méltatlanságot elkövettek s aztán főnöküket lenyakaztatták.[10]

Ugyanezen év augusztus havában Bagliogli Mallovics szendrői bég Tótországba rontott be s ott mindenfelé kénye-kedve szerint garázdálkodott. Kegyetlen diadala jeléül sok levágott keresztény fejjel, orral, füllel telt zsákokat küldött Konstantinápolyba.[11] Ősszel pedig Michalogli alatt 15.000 ozmán Dalmáciába és Krajnába tört be, ott hasonló kegyetlenségeket vivén véghez.[12]

[1] Engel, Gesch. v. Ungarn III., 327.

[2] Lásd a 146. oldalon.

[3] Michovius, Pistorinál II., 231. – Curaeus, Annal. Silles. II., 331. – Sanuto, Duchi di Venezia, Muratorinál, Script. Rer. Ital. XXII., 1197.

[4] Megiser, Annal. Carinth. és Valvasor, Chron. Carinth., V., 372. – Julius Caesar, Gesch. von Steyermark.

[5] Schmitt, Imper. Ottom. I., 36.

[6] Raynald, Annal. Eccl. XIX., 249. – Pray, Annal. IV., 89. – Katona, Hist. Crit. VIII., 636.

[7] Frantzesz, Chronica, XXIII., 449. – Schmitt, I., 38.

[8] Engel, Geschichte der Moldau und der Wallachey II., 137.

[9] Kovachich, Script. Min. II., 11. – Katona, Hist. Crit. VIII., 725. – Dubniczi Codex, Jahrbücher der Literatur, XXXIV.

[10] Keresztúri¸ Eccl. Várad. I., 102. – Bunyitay, A váradi püspökség tört. I., 304.

[11] Soloksade és Seadeddin nyomán Hammer, Osm. Gesch. Chron. I., 521.

[12] Valvasor, Carinth., XV., 374.