Amióta Mátyás külpolitikai törekvéseiben a 91. oldalon tüzetesebben körvonalazott fordulat beállott, a fiatal király minden erejét és energiáját igazi fiatalos hévvel ennek a célnak szentelte. Nem sokat törődve azzal, hogy a lengyel király és a német császár, akikre eleinte mint szövetségestársakra számított, sőt hova-tovább a pápa is mindjobban húzódoznak a felajánlott és megigért támogatás teljes mértékben való megadásától, ő maga fokozatosan inkább még jobban belelovalta magát abba az eszmébe, hogy neki – coûte que coûte – mindenekelőtt a cseh koronát kell a fejére tenni, ezt tekintve, gradus ad Parnassusnak arra nézve, hogy annak révén aztán Európa legdíszesebb és leghatalmasabb koronáját, a német-rómait is hatalmába kerítse.[1] Ennek a célnak, ennek a sóvárogva áhítozott vágynak realizálása érdekében Mátyás valóban egyformán megfeszített erővel és ésszel dolgozott szünet nélkül. Podiebradot a fegyver hatalmával, Kázmért jóakaró semleges magatartásával, Frigyest gyakori apróbb-nagyobb szívességekkel, a brandenburgi választófejedelmet megvesztegető ajándékokkal, otthon pedig az ország rendeit, ahol és amikor kellett, presszióval, de még gyakrabban és szívesebben rábeszéléssel igyekezett a maga tervének és céljainak megnyerni. Hogy az utóbbiakkal szemben csak igen messzemenő, gyakran megalázó engedmények és kompromisszumok, valamint ismételten be nem tartott igéretek révén, amelyek élénken eszünkbe juttatják a rossz és csintalan gyerekek ama szüleiket kiengesztelő trükkjét, hogy soha többé hasonló rosszaságot el nem követnek, – tudott csak zöld ágra vergődni, azzal ő nem sokat törődött. A legnagyobb ellenszolgáltatás, amit ő ezért alattvalóinak nyujtott, az volt, hogy őket ezen, egyelőre csak dinasztikus célokat szolgáló háborúk tartamára a véradó szolgáltatása alól felmentette, amennyiben eme háborúit úgyszólván kizárólag idegen zsoldosokkal viselte. Ez az ellenszolgáltatás úgy látszik fölért azzal a hatalmas érvágással, amelyet a fiatal király az ország lakosságának zsebén elkövetett, amennyiben a leírt cseh háború céljaira a magyar népnek állítólag nem kevesebbet, mint hárommillió aranyat, egy akkori időben hallatlan magas összeget kellett kiizzadnia. De ezt a nagy áldozatot a magyar nemzet csak azért hozta, mert szívből szerette királyát, aki tudott vele bánni. Ilyen embernek, vagy pláne uralkodónak a magyar ember tudvalevőleg még az utolsó ingét is odaadja.

Még egy igen kedves és jó igazi magyaros tulajdonsága miatt igen sokra becsülte a magyar nép fiatal, daliás, harcban sokszor a legveszélyesebb pontot kereső királyát és ez az volt, hogy tudott igazi királyhoz méltó fényt és pompát kifejteni, amelyen csak úgy ámultak-bámultak a külföldi udvarok, ahol itt-ott megjelennie alkalma volt. Ilyen volt többek között a bécsi, amely tudvalevőleg kissé bántólag is hatott, de kivált ilyenek voltak a híres boroszlói királyi napok. Itt Mátyás annyira megnyerte kedvességével, bőkezűségével, gavallériájával az összes jelenvoltak szívét, hogy az ott látottakról és tapasztaltakról éveken át folyt a terefere az összes európai királyi udvarokban, a boroszlóiak előtt pedig ezek a napok örökké emlékezetesek maradtak. De ők maguk sem akartak királyi vendégükkel szemben adósok maradni. Anélkül, hogy arra kötelezve lettek volna, egész ottléte alatt bőségesen gondoskodtak a király és kíséretének szükségleteiről. Megérkezése napján ingyen ellátták egész udvarát mindennel, amire csak szüksége volt. De azontúl is bőven adott a város fehér, fekete kenyeret, sört, fát, szenet, sót, szénát, szalmát és sok más egyebet; ezenfelül hetenként 400 mérő zabot, 6 ökröt, 10 borjút, 10 ürüt, 12 bárányt és gidát, 200 tyúkot, 10 font borsót, 2 font sáfrányt, ugyanannyi szegfűt és gyömbért és egy font fahéjat. Azonkívül küldött még naponként temérdek halat, különösen nagy csukákat, lazacot és kecsegét, mindenféle vadat és erős borokat úgyszólván hihetetlen mennyiségben. Búcsúzáskor pedig a jó boroszlóiak ráadásul még sok drága bőrökkel, posztóneművel és aranyozott ezüst serlegekkel is kedveskedtek hamarosan megszeretett vendégeiknek.[2]

Azonban már az olmützi május 3-iki királynap sem volt fény és pompa tekintetében megvetni való. Itt is a király egybegyült vendégeit fényes, valóban királyi lakomával vendégelte meg, amikor az összes jelenlevő idegenek csodálkozására egy 400 arany és ezüst, részben drágakövekkel kirakott edényt tartalmazó pohárszék volt közszemlére téve, amelynek értékét 200.000 forintra becsülték,[3] a köznép számára pedig egy e célból hevenyében megépített kútból három csövön folyt magyar bor, csiger (lőre) és sör.[4]

Mindezek elolvasása élénken emlékezetünkbe juttatják azt a nagyarányú fényt és pompát, amelyet már Árpád vezér is kifejtett, és amelyekről az I. rész 76. oldalán a 175. jegyzetben emlékeztünk meg.

Mátyásnak ezt az igazi magyaros vendégszeretetét, bőkezűségét, fény- és pompakifejezését és szeretetét azonban nagyobbára csak az ő magyarjai nézték jó szemmel, míg az idegen dinaszták őt ezért ismételten dicsekvőnek, alacsony származásúnak, parvenü-nek csúfolták s nem igen voltak hajlandók arra, hogy vele rokonsági kötelékbe lépjenek. Végül azonban, amidőn udvara a legelső európai tudósok és híres emberek gyülhelyévé vált, lángeszével, tetterejével ő még ezeknek a csúfolkodóknak is tudott, még pedig igen nagy mértékben, imponálni.

Ereje és hatalma megalapozását és magas fokra emelését a régi, elbizakodott és az ő nagyratörő terveit inkább gátló mint előmozdító dölyfös, nagyravágyó és okvetetlenkedő nagy urak fokozatos eliminálása, hidegre tevése és elkergetése mellett új erők és munkatársak segítségével igyekezett elérni, úgy hogy a cseh háború kezdetén, főleg katonai tanácsadók és alvezérek tekintetében már úgyszólván egészen új, eddig nagyobbára ismeretlen származású és nevű gárdát látunk körülötte csoportosulni. Legnevezetesebbek az új korifeusok közül: az idegen származású Hag Ferenc, az azelőtti cseh bratrik egyik átvett lovagja, akiről közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre; továbbá a hősiessége és a királyhoz való hűsége és ragaszkodása által közlegényből vezérré, majd Felső-Magyarország kapitányává, utóbb erdélyi vajdává avanzsált és báni méltóságra jutott Magyar Balázs, akit királya az adonyi óriási uradalommal ajándékozott meg és akit Palacky, mint legott látni fogjuk, az előbb, hol a cseh rablók oldalán, hol azok ellen küzdő Podmaniczky Balázzsal tart identikusnak, ami azonban nem valószínű; azonkívül az utóbbi által felfedezett és ezután is még gyakrabban szereplő Kinizsi Pál, aki nevét Bonfinius szerint[5] a biharmegyei Kinis helységtől mint születése helyétől nyerte volna. Ez eleinte szegénysorsú, de hatalmas erejű molnárlegény volt, akit az ugyancsak közlegényből felcsöpörödött Magyar Balázs, akinek parancsnoksága alatt kezdte Kinizsi katonai pályáját, annyira megszeretett, hogy Benigna leányát is nőül adta hozzá.[6] Derekasan megállta helyét Brankovics Vuk rác fejedelem is. A kissebb kaliberü vezetők közül Tettauer Vilmos és Halepski Tamás tűnt még fel ebben a hadjáratban. Az új szereplők eszerint jórészt idegen származásúak voltak, amihez ehelyütt én a magam részéről a következőket volnék bátor megjegyezni. A magyar történetírók és a magyar olvasóközönség nagy része nem szívesen veszi és nem jó szemmel nézi, ha idegen írók nagyjainkat, néha talán kissé erőltetve és tendenciózusan idegen származásúaknak tüntetik fel; a magyar ember füle nem szívesen hallja, hogy Hunyadi oláh, Kinizsi szerb származású volt stb. Nekem az a nézetem, sőt benső meggyőződésem, hogy nem a származás és név, hanem az a fontos, hogy az illető saját maga testestől-lelkestől igazi magyarnak érezte magát és mint ilyen, bármikor kész volt mindenét: tehetségét, vagyonát, vérét, életét önzetlenül a magyar haza javára sorompóba állítani és ha kellett, fel is áldozni. Aki mindezt megtette, az idegen neve és származása ellenére, még ha nem is változtatta át nevét magyar hangzásúra, máris százpróbás magyarrá vált. Különben is egy oly kis nemzet, mint a magyar, amelynek több mint ezeréves élete és multja folytonos küzdelmekben telt el, nem is lett volna képes nagyszámú idegen elemek felvétele és asszimilálása nélkül a folytonos harcok és háborúk folyamán beállott vérveszteségeket pótolni, amelyeknek nagysága bizonyára többszörösen fölülmúlja a tősgyökeres magyar születésűek és származásúak létszámát. A tatárjárás, törökdúlás után királyaink kénytelenek voltak ezerszámra idegeneket kipusztult vidékeinkre idecsalogatni és letelepíteni s azok közül idővel a legtöbben jó, egyesek közülük pedig kiváló magyarokká és magyar hazafiakká váltak.

Nagyon megnehezítette Mátyás helyzetét, hogy mindazok az uralkodók, akikkel neki jövendő terveinek végrehajtása közben dolga akadt, majdnem kivétel nélkül rendkívül ravaszok voltak. E tekintetben elég Kázmér lengyel királynak e háború folyamán gyakran megnyilvánult alattomosságára, Podiebrad kétszínűségére, bár ő volt a többiekhez viszonyítva a legerősebb, a legtisztább jellem, továbbá Frigyes császár álnokságára rámutatnunk. Utóbbinak nagyfokú jellemfogyatékossága kivált római utazása kapcsán pattant ki; a részéről ott a pápával szemben megnyilvánult devotizmus és humilizmus valóban undorító színben tüntetik fel ezt az akkori Középeurópának legnagyobb országa trónján ülő, de emellett szégyenletesen gyenge és tehetetlen bábot. De még az öreg Frigyes brandenburgi választófejedelem sem bizonyult oly kemény sziklának, aminőnek őt fellépése, magatartása és jó hírneve után joggal gondoltuk volna. Legjobb jele ez az akkori kor feslett erkölcseinek és ezért nem szabad csodálkoznunk, ha az egyébként egyenes színű és lelkű fiatal Mátyás gyakran szintén kényszerítve érezte magát, hogy az egyenes, nyilt, őszinte útról letérjen és ellenfeleit, ha a helyzet úgy kívánta, szintén becsapja. Ennek a körülmények által rákényszerített furfangnak és ravaszságnak a fiatal király főleg a chrudimi szemrevételezés alkalmával és a wilimowi szorult helyzetben vette nagy hasznát. No meg aztán, szó sincs róla, ügyesen be tudta ő csapni saját országa rendeit is, ha arról volt szó, hogy azokat a nép teherbíró képességét talán fölül is múló, jó adakozó kedvre derítse, ami azonban mint alább látni fogjuk, utóvégre mégis megbosszulta magát. De ő ezt is kényszerűségből és csak azért tette, mert szövetséges társai, akik neki eleinte eget-földet igértek, ha ő a kelyhesekkel és azok fejével, a cseh királlyal szemben nyiltan harcba száll, ismételten becsapták őt, amennyiben a beigért pénzbeli és egyéb segedelmeket nem a kivánt mértékben, vagy egyáltalában nem bocsátották rendelkezésére. Sőt, amióta Mátyás főkép erre és egyéb szorult helyzetére való tekintettel hajlandóvá vált Podiebraddal békét kötni, tehát a wilimowi és még inkább az olmütz–sternbergi békealkudozások óta, már a pápa is gyanút fogott Mátyás ellen, hogy az már nem fogja a harcot Podiebrad és kelyhesei ellen az eddigi eréllyel folytatni s így szemlátomást mindig jobban elfordult Mátyástól és inkább Kázmér lengyel király felé irányította tekintetét. Ezért Mátyás által megkérdeztetvén, hogy kit tekint a pápa a május 3-iki illetve a június elején végbement királyválasztás óta Csehország királyának, erre a szentszék eleinte semminő, később pedig kitérő választ adott. Ez időtől fogva tehát Mátyás úgyszólván teljesen magára maradt s hathatósabb segítségben csak a boroszlói liga részéről részesült.

Ezek után a cseh háború hadműveleti részére áttérve, mindenekelőtt azt a véleményemet kell nyiltan kimondanom, hogy én azt, ami itt elejétől végig történt, nem is annyira komoly háborúnak, mint inkább csak háborúsdinak tartom. Ez első sorban arra vezethető vissza, hogy a szemben álló két sereg vezére annyira respektálta egymást, hogy egyik sem merte a másiknak megtámadását megkockáztatni. Végre, amidőn Podiebrad háromheti hiábavaló mesterkedés után serege zömével a visszavonulást megkezdte, Mátyás igen helyesen elérkezettnek látja az időt, hogy a visszamaradt gyengébb ellenségre egész erejével rávesse magát. Feltűnő azonban és ezért külön alá kell húznunk, hogy erre az elhatározásra Mátyás alparancsnokainak ellenirányú felfogása és véleménye ellenére jutott. Ebben az ellenzésben híven tükröződik vissza a zsoldos seregek és azok parancsnokainak mindenkori mentalitása; ők ölni, gyilkolni, falvakat, városokat felperzselni, zsákmányolni igen is bármikor készséggel hajlandók, de a komoly csatát, azt nem szeretik, azt hacsak lehet, mellőzni kívánják. Ily körülmények között, illetve előzmények után nem is történhetett más, mint hogy Mátyás kiválónak mondott serege túlereje dacára mindjárt az első összeütközésnél csúfondáros vereséget szenvedett, sőt az volt a dologban a legelszomorítóbb, hogy ez a sereg megtagadta urának, vezérének, királyának az engedelmességet. Ez a szomorú és fájdalmas tünet győzhette meg Mátyást arról, hogy ilyen sereggel rendes, döntő ütközeteket kereső hadjáratot viselni nem lehet. És miután alapjában véve a csehek sem gondolkoztak másképpen, ez vetette meg alapját annak, hogy a három évig tartó egész háború, néhány komolyabb összecsapásra való hajlandóság kísérletétől eltekintve, nagyban és egészében véve a portyázó hadviselés jellegét öltötte magára. Később az 1474. évi sziléziai háború leírásánál látni fogjuk, hogy a zseniális Mátyás a háborúskodásnak ezt a nemét úgyszólván a tökély legmagasabb fokára emelte.

Ebben a tajaxi összecsapásban felszínre került a cseh hadakozásnak egyik legjellegzetesebb trükkje is, amely abból állott, hogy a támadó ellenség egy jelentékeny részét önként beengedték a szekérvárba, hogy aztán minden oldalról körülfogják és tönkretegyék azt. Arra bezzeg már nem vállalkozott Viktorin, hogy a bőszülten menekülő ellenséget annak módja és rendje szerint üldözze, még kevésbbé pedig arra, hogy Mátyás megvert és renitenskedő seregét annak laai sáncaiban megtámadja. Annál elismerésreméltóbb, hogy Mátyás már másnapra annyira rendbe tudta szedni fegyelmetlen seregét, hogy az, ha nem is a támadás megismétlésére, de újabb támadó hadműveletek felvételére alkalmassá vált.

Az ezután következő trebitschi hadműveletekben Mátyás sok leleményességet – érdekes többek között a gyalogságnak lovasítása a szekerekből kifogott lovakkal – és elég nagy erélyt is fejtett ki, de hogy ennek ellenére a kalickába zárt Viktorinnak ezúttal sikerült célszerű intézkedései és elszánt áttörő művelete által magát és csapatjai nagy részét a körülzáró gyűrűn át megmenteni, az felette rosszul eshetett az immár sikere teljességében bizakodó Mátyásnak.

Az a kedélyesség, amellyel a két hadban álló és egymással élet-halál harcot folytató uralkodó hellyel-közzel egymással érintkezett, nemkülönben a brünni bohóc-eset, mostani fogalmak szerint szinte lehetetlennek tűnik fel, de az ilyesmi hozzátartozik a nyers és durva erkölcsű, de sokszor gyermekiesen naív középkor romantikus színezetéhez.

Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy Mátyást az 1468. évi hadjárat eseményei és nemleges eredményei úgy látszik arról győzték meg, hogy ily módon a döntő összeütközések és csaták gondos kerülése mellett, úgyszólván csakis portyázó hadviseléssel, a cseh kérdés vagy egyáltalában nem, vagy csak igen hosszú idő mulva intézhető el. Ezért a következő évre igen helyesen egészen Csehország belsejébe, szívébe ható támadó hadműveletekre szánja el magát. Az elhatározás kétségkívül jó volt, de a kivitel vajmi gyengének bizonyult. Mátyás 1469. évi hadműveleti tervét ugyanis nem arra fektette, hogy seregével a cseh sereget felkeresi és azt, ahol vele találkozik, legyőzni, megverni igyekszik, hanem főtörekvése odairányult, hogy Podiebrad kuttenbergi kincses bányáját és az ottani óriási ezüstkészleteket hatalmába ejtse, hogy ily módon ellenfelét a háború erélyes folytatására képtelenné tegye. De amint e tervének végrehajtása közben az ellenség közeledéséről értesült, az elől szándékosan és véletlenül oly vidékre tér ki, amely erdős–hegyes voltánál fogva, kivált az akkori, még majdnem téliesnek mondható zord időben az ő seregének akcióképességét a lehető legkedvezőtlenebb módon befolyásolta, sőt majdnem végzetes katasztrófának tette ki és ebből a zsákuccából az ügyes, leleményes király valóban már csak ésszel, nem pedig erővel tudta magát és seregét a majdnem biztos pusztulás veszélyéből kiragadni. Ez azonban csak olyan ellenféllel szemben sikerülhetett, aki maga is inkább az alkudozások, mint a fegyverek hatalmával vélte a maga és birodalma érdekeit és az azokkal összefüggő kérdéseket a legjobban megoldhatni. Ezzel Podiebrad a maga részéről is túlontúl bebizonyította, hogy többi kortársaihoz, Frigyeshez, Kázmérhoz, stb. hasonlóan, magamagát is elsősorban politikai, nem pedig katona-királynak tekintette. E tekintetben Mátyás, bár mindnyájukat messze felülmúlta, egyelőre szintén nem ütötte meg azt a mértéket, amely őt oly világraszóló nagy és döntő eredmények kivívására képesíthette volna, aminők után ő, amint azt fentebb már kifejtettük, áhítozott. E tekintetben atyja, mint katona és hadvezér, sokkal magasabban állott fölötte, de hadtörténelmünk e kimagasló alakja viszont, mint politikus, nem tudott, vagy nem akart sokat, nagyot merészelni és elérni. Pedig mily gyönyörű perspektívák nyilhattak volna meg Magyarország részére, ha már az öreg Hunyadi tette volna fejére a szent koronát, mely esetben a Hunyadi-dinasztia fennállását minden bizonnyal jóval biztosabb alapra lehetett volna fektetni, mint ahogyan az a valóságban történt.

Mátyáshoz hasonlóan 1470 tavaszán Podiebrad is oly nagy lendülettel kezdi meg hadműveleteit az összes hadiszíntereken, mint hogyha összes ellenfeleit egyszerre akarná eltiporni és a vége mégis az lett, amit a latin közmondás oly találóan fejez ki, hogy „parturiunt montes, nascitur ridiculus mus.“ Mihelyt az öreg úr Mátyással szembekerült, mindjárt alábbhagyott a bátorsága.

Valamivel többet és jobbat tudott Henrik fia Hradischnál produkálni. Itteni taktikai intézkedése, mely az ellenség szárnyának meglepő átkarolásához és a végső siker kivívásához vezetett, valóban jónak mondható, de hogy Mátyás rendetlenül visszaözönlő seregének kiadós üldözését és ennek révén várható esetleges teljes tönkretevését elmulasztotta, az viszont megint óriási hibának mondható.

Mint mindezekből kitűnik, Mátyás fekete seregének első szereplései meglehetősen gyenge színben tűnnek fel; annak lovassága a rablás, dúlás, fosztogatás, gyujtogatás terén ha nem is szépet, de sokat produkált, ellenben a gyalogság működése egyelőre még közepesnek sem mondható. Ez csak ezután vált a fenkölt eszű és erélyeskezű király oktatása és vezetése mellett világhírű csapattá. Legnagyobb előnye ennek az új alakulatnak abban állott, hogy állandóan, illetve addig maradt együtt fegyver alatt, amíg reá szükség volt. E tekintetben Podiebrad hadiszervezete lényegesen gyengébben állott: az ő emberei legfeljebb 4–6 hétig voltak a hadjáratban való részvételre kötelezhetők.[7]

A folytonos pénzszükség, amelyben Mátyás az egész háború folyamán szenvedett, némileg érthetővé teszi ama semmikép sem helyeselhető formát és módot, ahogyan a seregéhez tartozó rácokat követeléseik tekintetében kielégítette. Hogy ennek folytán ezek vérfagyasztó kegyetlenséggel hajtották végre a rájuk bízott feladatokat, az a 127. oldalon mondottakból eléggé világosan kitűnik. Épígy visszataszító Mátyásnak az az intézkedése, hogy a rácok által beszállított fejeket az ellenség szekérvárába lökette. Erre még az sem illik rá, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Természetes, hogy ehhez hasonló embertelenségek a középkorban, ha nem is természeteseknek, de megengedhetőknek találtattak.

Végül, mint felette különös jelenséget, ki kell még emelnünk azt a tehetetlenséget, amely a többszörös túlerőben levő ostromló seregek részéről az aránylag még oly gyenge és mai fogalmak szerint jelentéktelen erődökkel szemben is megnyilvánult. Egy-egy megerődített kolostor hónapokon, sőt éveken át dacolt az e miatt dühében toporzékoló legvitézebb hadsereggel szemben is, mert ennek nem voltak olyan lövegei és egyéb ostromszerei, amelyekkel a falakat és egyéb erődítéseket kellőképpen megbontani és tönkretenni lehetett volna. E tekintetben csak a törökök jártak elől, bár erélyes és céltudatos védővel szemben sokszor az ő hatalmas ágyúik is tehetetleneknek bizonyultak.

[1] Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn. III., 70.: „Mathias, der sich die wahrscheinliche Abneigung der Kurfürsten, ihn, den Fremden und Emporkömmling, zu ihrem König zu wählen, gewiss nicht verhehlte, dennoch wirklich nach diesem Gipfel irdischer Herrlichkeit strebte, so that er es wohl nicht allein aus Ehrgeiz, sondern auch in der Absicht, Deutschlands Kraft zum Schutze Ungarns und der Christenheit aufzubieten, und mochte den böhmischen Thron durch dessen Besitz er deutscher Reichsfürst wurde, als die Staffel zum römischen betrachten.“

[2] Eschenloer, II., 163.

[3] Eschenloer, II., 160.

[4] Roth János lavanti püspök levele, Höfler, Quellensammlung- für fränkische Geschichte II., 200.

[5] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., II., 402.

[6] Ezzel szemben Engel, Gesch. v. Servien 444. old. Kinizsi nevét annan származtatja, hogy Brankovics őt Knez Pawel-nek nevezte. Ugyan e nyomon jár Palacky is Geschichte von Böhmen IV/2., 512. old., az új emberekről a következő nézetének adván kifejezést: „Gleichwie Mathias selbst nicht vom alten hohen Adel herstammte, so pflegte er auch bei Besetzung der ersten Stellen in Kirche, Staat und Heer nicht auf den Stammbaum oder die Nationalität, sondern einzig auf persönliche Tüchtigkeit und Leistungen Rücksicht nehmen. Darum waren die bedeutendsten Männer in seinem Rathe, wie in seinem Heere, grösstentheils Emporkömmlinge, aber fast durchaus Männer von Einsicht und Energie. Auch im beginnenden Kriege, obleich die vornehmsten geistlichen und weltlichen Würdenträger seines Reiches persönlöch anwesend waren, wurde doch die Durchführung der wichtigsten Aufgaben zwei ehemaligen Slowaken, gewöhnlich Balázs Magyar genannt, und Franz von Hag, einem böhmischen Ritter, der jedoch am kaiserlichen Hofe erzogen worden war; auch zeichnete sich hier zuerst der serbische Knez Pawel aus, ein Mann von gigantischer Körperkraft, der später unter dem Namen Kinizsi Paul berühmt wurde.“

[7] Palacky, Geschichte von Böhmen IV/2., 522.: „Nach altem Landesgesetz war in Böhmen jeder Einwohner verbunden, auf des Königs Befehl, zur Vertheidigung des Vaterlandes mit eigenen Waffen und auf eigene Kosten auszuziehen: doch war er nicht länger als 4 bis 6 Wochen im Felde auszuharren verpflichtet; dauerte der Krieg länger, und wollte der König das Heer nicht auseinander gehen lassen, so musste er fortan jedem Bewaffneten, gleich den Söldnern, aus seiner Kammer Sold verabreichen lassen.“