Budára visszatérve, Mátyás ide 1469 december végére országgyűlést hirdetett, amelynek főcélja volt, hogy a rendeket újabb adó megszavazására bírja. Ez azonban nem ment olyan könnyen, mert már mindenki unta a végtelen hosszúra nyúló, felette költséges és az ország szempontjából nem sok előnyt nyujtó s így nem is nagyon kívánatos cseh háborút. Ezért az ügyes király ezúttal nem is ezen a címen kérte az újabb rendkívüli adó megszavazását, hanem előterjesztésében főleg a törökök fenyegető magatartását – akiknek újabb mozgolódásairól a következő fejezetben lesz majd szó – helyezte előtérbe, erősen hangoztatván, hogy „az országot minden oldalról, különösen a törökök részéről fenyegető veszélyek elhárítására a rendes királyi jövedelmek elégtelenek.“[1] A rendek ezúttal is megszavazták minden jobbágytelek után az egyforintnyi adót, vagyis a rendes adózás ötszörösét, azonban azzal a föltétellel, hogy az abból befolyó pénzösszeg „nemcsak a csehek és eretnekek, hanem legfőképpen a törökök ellen, névszerint az ország alsó részeinek megoltalmazására fordíttassék.“ Természetesen ezúttal is kikötötték, hogy a világi és egyházi nagyok ebben az évben is minden hadiszolgálat alól felmentetnek, kivéve, ha a török fenyegetné az országot. Azonkívül elhatároztatott, hogy csak Keve várának és más a Duna mellett fekvő váraknak megerősítésére állíthatók ki a közmunkások fizetés nélkül, míg a többi, itt nem érdekelt várak megerősítését és élelemmel való ellátását egyedül a király tartozik sajátjából fedezni. Végül megújíttatott a mult évi pozsonyi országgyűlésnek a zsoldosokra vonatkozó határozata is.[2]

Az újabb terhek megszavazása nem ment valami könnyen és simán, aminek legbiztosabb jele az, hogy a tanácskozások 25 napig tartottak, tehát meglehetősen átnyúltak a következő 1470. év január havára is.

Alig hogy az országgyűlés meghozta határozatát, Mátyás az általa Csehországban megújítani szándékolt hadjáratra az újonnan segítségnyujtásra felhívott pápán és a boroszlói ligán kívül, Frigyes német császár és az általa 1470. február 2-ikára Bécsbe kongresszusra meghítt német fejedelmek újabb segítségét és támogatását is biztosítani akarta a maga számára. E célból február közepe táján Bécsbe érkezve, itt udvartartásának teljes pompájával lépett fel a császárvárosban, ami nem kis ellentétben állott Frigyes szerény háztartásával. Itt fogadta Mátyás a Firenzéből érkező Telegdi Jánost, aki oroszlánokat hozott neki a köztársaságtól ajándékba; itt büszkélkedett ama szép selyem kelmékkel, amelyeket a velenceiek, ama fegyverekkel, amelyeket a liguriaiak, ama paripákkal, amelyeket a nápolyi király és ama segélypénzekkel, amelyeket a szentszék küldöttek neki. Talán már e hetvenkedő fellépése miatt is a Frigyessel való találkozás első percei nem valami szivélyesen teltek el. De különben is mindkét fejedelemnek volt egymásra panasza. Frigyes azzal vádolta a királyt, hogy a mult évben lázongó Baumkircher és egyéb stajer urak mozgalmait[3] kéz alatt ő szította és hogy a törököknek a mult évben az akkor Tótországnak nevezett Szlavónián és Horvátországon keresztül az ő tartományaiba végrehajtott becsapásait[4] meg nem akadályozta. Viszont Mátyás a cseh háborúra szóló segélyek és az ausztriai jövedelmek kiutalásának elmaradását[5] vetette Frigyes szemére. A kellemetlen helyzetnek véget vetendő, a német rendek vállalkoztak a békéltető szerepre, házasságot indítványozván Mátyás és a császár Kunigunda nevű 9 éves leánya között. Mátyásnak tetszett az ajánlat és a szép szűzecske is és kevés gondolkozás után kijelentette, hogy oly célból, miszerint a tervezett házasság megkötésével az eddigi egyenetlenségek összes okai is megszűnjenek, a császártól jegyajándék helyett azt kívánja, hogy a még kezében tartott magyar városokat és helységeket bocsássa vissza, a magyar koronára táplált jogáról mondjon le, Baumkircher Andrásnak pedig, akit Mátyás védelmébe fogadott, elvett jószágait 40.000 aranyforint kárpótlás ellenében adja vissza. A fösvény császárt ezek a kívánságok annyira felbőszítették, hogy haragjában Mátyásnak még alacsony származását is szemére vetette. Ez, valamint egy bécsi polgárnak ama besúgása, hogy a császár titokban Mátyás életére tör, arra bírták március közepe táján valamely nap reggelén a királyt, hogy többi kiséretének hátrahagyásával, Czoborral és Bánfi Miklóssal, anélkül, hogy a császártól búcsút vett volna, egy kis, előre megrendelt csónakon a Dunán leevezett Magyarországba.[6]

Közben Podiebrad szorgos előkészületeket tett a Mátyással félbeszakadt háború folytatására. Intézkedései értelmében minden csehországi kerületnek bizonyos számú katonaságot és hadiszereket kellett kiállítania, úgy hogy 1470 tavaszán oly tetemes és jól felszerelt haderő gyűlt egybe, hogy azzal Podiebrad egyszerre több helyen kezdhette meg támadó műveleteit. A még mindig Sziléziában levő Henrik fiának 4000 embert küldött segítségül, aki támadásba átmenve, a vele szemben álló Hag Ferencet hamar visszanyomta és az egész tartományt kegyetlenül dúlni, fosztogatni kezdé.[7]

Vele egyidejűleg Podiebrad, Csehország védelmére 8000 fegyverest hagyván hátra, 16.000 főből álló seregével Iglau felmentésére siet, ahol Pernstein Zsigmond vezérét Sternberg nemrég megverte és el is fogta. Ezért Podiebrad mindenekelőtt lovasságát küldte Iglau alá, de az egyedül mit sem végezhetett. Nyolcad napra megérkezett a cseh gyalogság is és ekkor, június 29-én, Péter és Pál napján kezdetét vette a város lövetése is, de Sternberg és a város lakossága szívósan védte magát. Még további három nap mulva Podiebrad még további 3000 gyalogost és 700 lovast hozott magával, de minden erőlködése most is hiábavalónak bizonyult. A még keményebb ostrom előkészítése közben veszi Podiebrad a hírt, hogy Mátyás 12.000 emberrel és ezek között újonnan szervezett fekete seregével újból betört Morvaországba és jelenleg Magyar-Brodnál áll.[8]

A hír megfelelt a valóságnak, mert Mátyás Bécsből Magyarországba visszatérve, amint megtudta Podiebrad nagy előkészületeit, április második felében Trencsénbe sietett, ahol a maga hadait összegyülni rendelte s azokkal Brodba nyomult előre, ahova 1470 május 2-án érkezett meg.

Mátyás megjelenésének hírére Podiebrad haditanácsi határozat értelmében nyomban felhagy Iglau további ostromával és Brünnön át a magyar sereg megtámadására indul, mely időközben Magyar-Hradischig nyomult volt előre. Itt a két fél szembeszáll egymással, amiből apróbb csatározások keletkeznek, de egész erővel egyik fél sem meri a másikat megtámadni. Végre Podiebrad, főleg élelmiszerek hiánya miatt Göding felé vonul el seregével, mely alkalommal a csehek hátvédje és az őket nyomon követő magyarok elővéde között ütközetre kerül a dolog, amelynek folyamán 800 ember és 100 hadi szekér került a magyarok kezébe. Még érzékenyebb volt az a veszteség, amelyet a csehek a Mátyás seregében levő mintegy 1000 rác lovastól szenvedtek. Ezek a könnyű lovasok, mint már említettük, zsoldot nem húztak, egyedüli fizetésük az általuk szerzett zsákmányból és ama egy forintból állott, amelyet nekik a király minden beszolgáltatott ellenséges katona fejéért fizetett.[9] Ezek most 30 szekéren 585 cseh katona fejét szállították be, amelyeket Mátyás a cseheknek szekérvár által védett táborába löketett, hogy ezáltal a csehek katonaságában a rettegés és undor érzetét keltse fel.

Mátyásnak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy Podiebradot erős gödingi állásában megtámadja, miért is, hogy őt onnan kicsalja, seregével a Morva völgyét elhagyva és a közvetlenül Brünn felé vezető útra átrokirozva, oly mozdulatot tett, mintha a cseheknek utóbb említett város felé való összeköttetését és visszavonulását akarná elvágni. A csel sikerült. Mihelyt Mátyás serege Gödingtől Brünn felé kellő távolságra ért, Podiebrad is elhagyta Gödinget, de nem azzal a szándékkal, hogy Mátyás nyomában haladva, azt csatára kényszerítse, hanem Olmütz felé vett irányt. Tobitschauba érve, a cseheket bal felől egyszerre csak váratlan támadás éri, mert Mátyás még Brünn előtt jobbra fordulva, elhatározta, hogy ellenfelén meglepőleg rajtaüt. Mindjárt az első összeütközés alkalmával a magyarok Podiebradnak 200 emberét összevagdalják, 1000 emberét pedig 200 szekérrel elfogják, mire Mátyás egész seregét felvonultatja, hogy a Podiebrad által esetleg elfogadandó csatát megvívja. De ez most sem akart kötélnek állni; serege zömével gyorsan kitér Prerau felé, ahol újból erődített táborba száll. Itt viszont Mátyás nem akarta a döntő küzdelmet megkockáztatni, hanem Brünn alá vonult vissza, ahol ő maga is erődített táborba helyezte el seregét. Ezt az alkalmat Podiebrad arra használta fel, hogy az Olmütz melletti hradistyei kolostort, mely még mindig tartotta magát, új élelemmel és segédeszközökkel lássa el.[10]

Miután Mátyás Brünnben Sziléziából 1600 gyalogost és 800 lovast kapott erősbítésül,[11] ekként megerősödött seregével Kremsier alá vonult, hogy ott Podiebradnak útját állja, de ez gondosan kerülte az összeütközést és Troppauba vonult vissza abban a reményben, hogy Mátyást maga után csalja, aki elől ő aztán nagyot kerülve, Zittau-n át Csehországba szándékozott visszatérni. Csakhogy Mátyás nem követte ellenfelét, hanem a lehető leggyorsabb tempóban Csehországban, Leitomischl és Chrudim között megjelenvén, azt az egész vidéket hat mérföldnyi szélességben tönkreteszi; mintegy 1500 falu lett ekkor a lángok martalékává. Podiebrad ezt megbosszúlandó, gyorsan a hely színére akar sietni, de akkorára Mátyás már Iglau mellé vonult vissza, seregét elsáncolt táborban biztos módon elhelyezvén.[12]

Miután Podiebrad Troppauból Preraun át Kremsierbe vonult, Mátyás attól tartott, hogy ellenfele az ő pusztításait megbosszulandó, Magyarországba szándékozik betörni, miért is iglaui táborát elhagyva, gyors menetekben Magyar-Bródig nyomult előre, ahol újból erődített táborba szállt. Ide azonban Podiebrad hadserege helyett békét ajánló követeit küldte. Ezek közvetítésével megindultak a tárgyalások, melyek alatt azonban mindkét fél tovább folytatta portyázó hadműveleteit. Végre Podiebrad megkezdte visszavonulását Csehország felé. Mátyás tisztes távolban követte őt, míg végre Znaimnál megállapodott és ott erődített táborba szállt. A továbbfolytatott béketárgyalásoknak legközelebbi eredménye egy augusztus 10-ikétől november 1-ig tartó fegyverszünet lett. Ennek tartama alatt Mátyás Magyarországból a következő békefeltételeket küldte Podiebradhoz: Élete folytáig maradjon meg ő Csehország birtokában, de utódául még a maga életében választassa meg Mátyást. Ennek ellenében ő Viktorint díj nélkül kiengedi fogságából, kinevezi Morvaország hercegévé és ha örökös nélkül halna meg, Csehországot is rátestálja.[13]

Podiebrad nagyon megörült e felette méltányos feltételeknek és azok elfogadása céljából 1471 január 20-ikára Prágába országgyűlést hirdetett s azon mindent elkövetett, hogy a rendek a lengyel Ulászló megválasztásának megsemmisítése mellett ezeket a békefeltételeket fogadják el. A dolog nem ment könnyen, mert a kelyhesek nem sok jót vártak a nagy buzgóságú katholikus, erélyes Mátyástól, de azért az ügy már közel volt a megvalósuláshoz, amidőn Kázmér Rómába küldött követeinek megjelenésére Prágában a rendek többsége ráállt ezeknek ama ajánlatára, hogy míg ők Rómából vissza nem térnek, ahol mindent a legjobban elintézhetni vélnek, minden további határozat függőben tartassék. Közben azonban Podiebradnak 1471 március 22-én bekövetkezett halála az egész ügynek egészen más fordulatot adott.

[1] Erre és a következőkre nézve lásd: Kovachich, Vest. Comit. 381. és Suppl. ad Vest. II., 209. – Battyányi, Leges Eccl. I., 508. – Pray, Annal. IV., 61.

[2] Lásd a 113. oldalon foglalt 3. pontot.

[3] Lásd a 115. oldalon.

[4] Lásd alább a 18. fejezetben.

[5] Lásd ugyancsak a 115. oldalon.

[6] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 455. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., IV., 426. – Engel, Gesch. v. Ungarn III., 304.

[7] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 197. – Pubitschka, Geschichte von Böhmen IX., 283. – Balbin, Epitome 557. – Curaeus, Annal. Siles. II., 322. – Henel, Annal. Siles., Sommersbergnél II., 351.

[8] Pessina, Mars Moraviae 854. – Pubitschka, Geschichte von Böhmen IX., 265. – Eschenloer, Chronik von Breslau II., 198.

[9] Lásd a 241. jegyzetet.

[10] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 199. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 199. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 465.

[11] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 199. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 248.

[12] Eschenloer, II., 202.

[13] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 454. – Pessina, Mars Moraviae 856. – Engel, Gesch. v. Ungarn III., 309.