Mátyás az 1468 szeptember 8-ikára Pozsonyba hirdetett országgyűlésen mindenekelőtt személyesen kifejtette azokat az okokat, amelyek őt a csehországi hadjárat megindítására bírták; kifejtette, hogy a „cseh eretnekek kiírtása vagy legalább megfékezése, nemcsak a katholikus egyház szempontjából, hanem saját érdekükben is“ először azért szükséges, mert azok „Magyarországot régtől fogva kegyetlenül háborgatják és a mi vérünket szünet nélkül szomjúhozzák“, másodszor pedig azért, mert „az ő megfékezésük után az ország többi ellenségeit, bármilyen hatalmasak legyenek is, könnyebben lehet majd leküzdeni“. Ezután tüzetesen előadta, hogy kitűzött feladatát hogyan akarja végrehajtani és hogy az mennyi költséget igényel, hozzátevén, hogy miután az eddigi hadjárat költségeit egész nyáron át a maga jövedelmeiből fedezte, ő maga most már a további terhek viselésére képtelen.

A király érvei előtt meghajolván, a rendek, miután előbb magukat újból biztosították, hogy ez a jövőre nézve újabb praecedensül nem fog szolgálni s miután a maguk részére is némi újabb előnyöket és kedvezéseket csikartak ki, a rendes kincstári adón felül önként újabb rendkívüli pénzsegélyt szavaztak meg, minden jobbágytelekre az eddigi gyakorlatnak megfelelően valószínűleg újabb egy-egy forint adót vetvén ki. Ezzel szemben mintegy viszontszolgálat fejében kimondották, hogy: 1. a király a rendeket a következő egy esztendőre a honvédelmi kötelezettség, vagyis úgy a vármegyei bandériumok kiállítása, mint a közfölkelés kötelezettsége alól fölmentette, kivéve azt az egy esetet, ha „az országot a török császár, vagy más hatalmas ellenség[1] megtámadná és a király nem volna képes annak saját hadaival ellenállani.“ 2. „Ama nemeseknek, akiknek jobbágyai nincsenek, ősi jogaik és szabadságaik visszaállíttatnak, amennyiben saját földjeik vagy birtokaik után se a rendes királyi adót, se a mostani rendkívüli adózást vagy dézsmát fizetni nem kötelesek; ellenben a másoktól birt földek után ők is adózásra kötelezvék. 3. A király zsoldosai az országban mindenütt maguk gondoskodjanak élelmükről s a nemesek és egyházi személyek udvarházaiban és lakaiban büntetés terhe mellett ne szálljanak meg.[2] 4. A hadiszekeresek mindennemű zsarolásokkal és kártételekkel hagyjanak fel; a fejedelem udvari tisztjei utazásaik közben lovak és kocsik kiállítását ne követeljék s ily ürügy alatt a lakosoknak – akár nemesek, vagy nemtelenek, akár világiak, vagy egyháziak legyenek azok – szekereit és lovait elfoglalni ne merészeljék. 5. Ingyen munkák csak a végváraknál és ott is csak a legsürgősebb dolgokra nézve rendelhetők el s azok ellátására se pénzt, se termesztményeket zsarolni, malmokat erőszakkal lefoglalni nem szabad, hanem maga a király gondoskodjék azoknak minden kellékeiről, még téli időben is, amikor a jég a közlekedést gátolja. 6. A király megválasztása óta engedelem nélkül épített s különösen jövedelmeikben megfogyott erősségeket le kell rombolni, kivéve azokat, amelyeket a határszéleken a törökök, vagy más ellenségek ellen a határok oltalmára állítottak fel.[3] E pontozatok betartását a királyon kívül még 8 főpapnak és 13 világi főúrnak aláírásukkal kellett garantálniok.

Az ekként nagy áldozatok, sőt mondhatni megaláztatások árán kicsikart adómegajánlásból eredő jövedelmeket Mátyás kizárólag a cseh háborúnak mielőbbi sikeres befejezésére kívánta felhasználni. Ő ugyanis most már ennek a háborúnak folytatását és eredményes befejezését már nem annyira a pápa, illetve a kereszténység, mint inkább a saját maga és országa érdekében fekvőnek vélte, amennyiben nagyratörő ambiciója immár oda csúcsosodott ki, és ennek most már nyiltan kifejezést is adott, hogy ő idővel, vagy jobban mondva, mielőbb a német-római koronát is a fejére tehesse. Ehhez az első lépés a cseh korona elérése volt, amelynek révén ő is a választófejedelmek sorába lépett, mert tudvalevőleg a mindenkori német-római császár ezek sorából került ki. Ez a merész terv húzódik most már vörös fonal gyanánt Mátyás külpolitikájának minden mozzanatán keresztül. Csakhogy a hatalom ily messzemenő kiterjesztésének vágya tekintetében Mátyás nem volt az egyedüli, mert ugyanazzal a titkos, belső gondolattal foglalkozott a nagyravágyó Podiebradon kivül Kázmér lengyel király is, csakhogy kevésbbé osztentativ és agressziv módon. Közöttük a még uralmon levő Frigyes császár valóban erőtlen és tehetetlen bábnak tűnik fel, aki csak mindenféle politikai fondorlatokkal és megtévesztő igéretekkel igyekezett már nagyon is ingó trónját a maga és gyermekei számára megtartani.

Mátyás, elég furfangos módon, eleinte a Kázmér lengyel királlyal való szövetség révén akarta célját elérni, amiből kifolyólag még 1468 tavaszán Protas olmützi püspököt azzal a megbizással küldte Krakkóba, hogy ott a lengyel királyi családnál egy kettős házasság tervével lépjen fel, mely szerint a lengyel király idősebb leányával Hedviggel ő maga, a másikkal pedig Frigyes császár kilenc esztendős fia, Miksa főherceg lépne frigyre, mely kettős házasságból születendő gyermekekre szállna majd Csehország.[4] A lengyel királyi pár az ajánlatot nem fogadta el; legkivált a királyné ellenezte azt, mivel nem akart beleegyezni, hogy az ő leánya egy nem királyi vérből származó és csak választás útján trónra jutott szerencsefivel lépjen házasságra. Ellenben sokkal szívesebb fogadtatásban részesült az ugyanabban az időben Krakkóban járt Kostka Albert, Podiebrad követe, aki annak fejében, ha Kázmér az ő ura és Mátyás között békét eszközöl s azonkivül a cseh királyt a pápával is kibékíti, királya és a cseh rendek nevében azt az igéretet tette, hogy előbbinek halála után nem az ő fiai, hanem a lengyel királyfiak egyike fog a cseh trónra felemeltetni.[5]

Ezek szerint a Lengyelországhoz, illetve Kázmér királyhoz fűzött reményekben csalatkozván, Mátyás egyenesen Frigyes császár és a német birodalmi fejedelmek útján igyekezett célhoz jutni. E végből 1468 október elején Schönberg pozsonyi prépostot házassági és szövetkezési ajánlatokkal a szász és bajor fejedelmekhez küldte,[6] Frigyes császárral pedig mostanában annál könnyebben juthatott megegyezésre, mert ez újabban még nagyon lekötelezettje lett. Ugyanis Baumkircher András és még más 27 steyer nemes Frigyes ellen fellázadván, azok Mátyás közbenjárására ismét lecsendesedtek.[7] Hála fejében Frigyes, ki egy korábbi fogadalmát beváltandó, Rómába készült, október végén arról értesítette Mátyást, hogy távolléte idejére tartományának megoltalmazását ő reá bízza s azok egy esztendei jövedelmét neki átengedi.[8] Majd arról is biztosította a fiatal királyt, hogy a római német császárság elnyerése érdekében már három, a mainzi, trieri és a szász választófejedelem szavazatát máris megnyerte számára, sőt végül még azzal is hitegette, hogy ő a császári koronát leteszi, egyházi pályára lép és fiát Miksát birodalmával együtt az ő gyámsága alá helyezi,[9] azt azonban természetesen elhallgatta, hogy ugyanekkor a német-római császárságot a burgundi választófejedelemnek is felajánlotta.

Mátyás hitt is, nem is, e nagyhangú igéreteknek s azért biztonság, megfigyelés és őrzés kedvéért Rangoni Gábor ferencrendi szerzetest küldte Rómába, ahol csakhamar a legkülönösebb dolgok játszódtak le. A pápával való első találkozás alkalmával ő, tulajdonképpen Rómának is hatalmas ura és parancsolója, nemcsak egyszer, amint az eddigi szokás előírta, hanem háromszor is térdre bukott, hogy végre a pápa lábát, majd ennek engedélyével kezét és arcát is megcsókolhassa. Az ünnepségek alatt a császár trónja úgy állíttatott a pápai trón mellé, hogy előbbinek teteje csak a pápa lábáig érjen. Valahányszor a pápa lóra akart szállani, Frigyes szolga módjára sietett hozzá, hogy neki a kengyelt tartsa. Ezt a szolgalelkű megalázkodást azonban már a pápa sem nézhette és megfelelő formában leintette.[10] És mindez csak azért történt, hogy II. Pál pápát hajlandóvá tegye arra, hogy nemcsak Csehországot, hanem Mátyás halála után Magyarország trónját is neki, illetve fiának juttassa, azonban ezt a pápa, bár illendő formák között, de határozottan megtagadta a csúszó-mászó császárnak. Ime így váltotta be Frigyes nem sokkal előbb Mátyásnak tett és írásbelileg is megerősített igéreteit, azokkal minden tekintetben homlokegyenest cselekedvén.

Miután Mátyás mindezekről és arról is tudomást szerzett, hogy Frigyes a pápa felszólítására hajlandónak nyilatkozott, hogy maga is részt vesz a Podiebrad elleni háborúban, a király őt megelőzendő, már 1469 január legelején Nagyszombatba sietett, ahová január 3-án érkezett meg s innen az időközben felkészült újabb csapatokkal késedelem nélkül megkezdte előnyomulását Morvaország felé s február 3-án már Brünnben volt. Ideérve, Mátyás nyomban erősebb kézzel látott hozzá a már erősen kimerült Spielberg ostromához, mire a sziklavár február 12-én megadta magát. Ez az ostrom kétségkívül könnyebben és gyorsabban vezetett célhoz, mintsem azt Mátyás gondolta s ezért ezt a váratlan és szép eredményt a király örömmel hirdettette ki egész Magyarországon.[11]

Most aztán Mátyás 10.000 lovasból és 5000 gyalogosból álló seregével[12] az Olmütz mellett fekvő Hradistye erősség megvételére indult, de Oberzlik Gellért várnagy a felfegyverzett lakosságon kívül mindössze 350 emberével oly kitünően tartotta magát, hogy Mátyás egyrészt a Morva nagyarányú kiöntései miatt is, sehogy sem tudott zöld ágra vergődni. Ezért az erősség körülzárására seregének egy részét visszahagyván, ő maga a főerővel újból Brünnbe tért vissza.[13]

Miután most már úgyszólván egész Morvaország a kezében volt, 10.000 lovassal és 6000 gyalogossal[14] Csehország szíve, Prága felé vevé útját, miközben Csehország legnagyobb kincsét, a kuttenbergi ezüstbányákat vélte hatalmába ejthetni, ezáltal az ellenség segédeszközeinek legbővebb forrására tevén rá a kezét. Útját Leitomischl–Hohenmauton át vette, mely utóbbi város elhagyása után a Chrudimtól 8 km-re keletre fekvő Hrochov-Teinitznél Sternberg is hozzácsatlakozott az újonnan hozott katholikus segédcsapatokkal. Február 19-én Chrudim elé ért a sereg s midőn itt Mátyás, parasztruhába öltözve néhány lovassal a város szemrevételezése céljából előrelovagolt, véletlenül egy csomó kelyhes kezébe került, akik azonban a termetére nézve nem sokatmondó ifjút, aki jól beszélt csehül, mint értéktelen foglyot szabadon bocsátották.[15]

A szerencsésen megszabadult Mátyás ezután Chrudim ostromára tett intézkedéseket, de azok nem vezettek eredményre, mire útját Kuttenberg felé folytatva, tudomására jut, hogy egyfelől Podiebrad nyomul feléje 18.000 emberrel,[16] másfelől Henrik herceg közeledik Szilézia felől, hogy további útját elvágja. Mátyás ily körülmények között azt határozta el, hogy bár gyengébbnek érzi magát, azért még sem vonul vissza, hanem mindkét cseh oszlop elől kitér, még pedig délnyugatra Wilimov irányában. Ámde a vidéket jól ismerő Podiebrad eléje kerül, a körülfekvő erdős hegyormokat megszállja, az utakat pedig szénégetők által lefürészelt és ledöntött fákkal eltorlaszoltatja. Ilyenformán a magyar sereg Wilimownál, mások szerint az annak közelében fekvő Szemtisnél mindenfelől körül volt fogva, úgy hogy sem előre, sem hátra nem mehetett.[17]

Ily körülmények között Mátyás, szorult helyzetét ügyesen elpalástolva, február 26-án a Hradistyenél elfogott Postupici Kostka Albertet küldte Podiebradhoz, békét és barátságot ajánlván. A cseh király kapott az alkalmon s így hamar létrejött a megegyezés, amely husvétig tartó fegyverszünetre szólt, hozzátevén, hogy a további alkudozások és a végleges béke megkötése céljából a pápai követ bevonásával április 4-ikére új összejövetel tüzetett ki Olmützbe, illetve Podiebrad részéről az attól 15 km-re északra fekvő Sternbergbe.[18] A négyszem közt létrejött, de egyelőre titokban tartott megállapodás állítólag arra is kiterjedt, hogy Mátyás megigérte Podiebradnak, ha az ő segítségével éri el a császári koronát, az esetben ő a tőle elfoglalt egész területet visszaadja és őt a szentszékkel kibékíti.

Az előzetes egyesség megkötése után Mátyás megkezdte visszavonulását Olmütz felé, miközben harácsoló csapatai és Henrik hada között többször összeütközésre került a dolog anélkül, hogy ebből a tulajdonképpeni háború ismét kiújult volna.

Az olmützi tanácskozások eleinte igen jól indultak és a két király április 7-én Sternbergben egyévi fegyverszünetet kötött, mely alatt Mátyás kieszközli a pápánál, hogy Csehországban, akik akarják, két szín alatt vehessék az úrvacsorát, viszont Podiebrad a kelyhesek által Mátyást fogadtatja el örököséül; addig míg ez alapon a végleges béke megköttetik, Morvaország és Szilézia a magyar király kezében maradnak. Ez alapon annyira helyreállt a két uralkodó között a bizalom, hogy Podiebrad fiai, Viktorin és Henrik több cseh főur kíséretében minden írásbeli biztosíték nélkül kísérték el Mátyást Olmützbe. Ám itt Rovarella pápai követ a legintranzigensebb álláspontra helyezkedett és azt tanácsolta Mátyásnak, fogassa el a két eretnek-királyfit s küldje el őket Rómába, miáltal legkönnyebben pressziót gyakorolhatnának Podiebradra, hogy a cseh koronáról végkép lemondjon. Ámde Mátyás undorral utasította vissza az ajánlatot és szivélyes búcsúvétel után bántatlanul küldte vissza a királyfiakat atyjukhoz.[19]

Ennek ellenére a tárgyalások nem szakadtak meg és Mátyás rábeszélésére április 12-én a felek közös ülésre gyültek össze, amelyen azonban Rovarella pápai követ oly hallatlan feltételeket szabott az egyesség alapjául, hogy ennek folytán a megegyezés lehetetlenné vált.

Hogy a megegyezést még mindig sürgető Mátyást álláspontjának megváltoztatására birják, ismert nagyravágyását hívták segítségül és a pápai követ és a boroszlói liga vezető emberei a cseh, morva és sziléziai rendekkel folytatott előzetes megbeszélésük és megegyezésük értelmében az április 13-iki ülésen Sternberg Zdenko javaslatára Mátyást királyukká kiáltották ki, aki azonban köszönettel visszautasította a nagy megtiszteltetést, kijelentvén, hogy ő a megválasztás elfogadása által szinte teljesíthetetlen terheket venne a nyakába, mert eddig a császár és a pápa segítették őt nehéz küzdelmében, de ha ő már mint cseh király szerepel, akkor egyedül ő reá háromolna a cseh eretnekek végleges leigázása, amire ő az előtte álló török veszélyre való tekintettel, képtelen volna.

Közben a tárgyalások tovább folytak Podiebraddal is, aki azonban kivált az úrvacsora kérdésében igen nyakasnak bizonyult. Hozzájárult ehhez, hogy időközben Mátyás megtudta, miszerint Podiebrad bizalmas embere, Bortensteini Span János, úgy a francia, mint a frandenburgi udvarnál az ő német császári aspirációira vonatkozólag meglehetősen hűvös, sőt majdnem elutasító választ nyert,[20] továbbá attól is tartván, hogy további makacs ellenzésével a ligát Kázmér lengyel király ölébe kergeti, akivel tudomása szerint már Podiebrad is alkudozásokat folytatott, végre Mátyás is hozzájárult, hogy őt május 30-án az olmützi dómban ünnepélyesen cseh királlyá kiáltsák ki.

Május 26-án Mátyás Boroszlóba tartotta ünnepélyes bevonulását, ahol a cseh koronához tartozó morva és sziléziai tartományok rendei is bemutatták hódolatukat, csupán azt kötvén ki, hogy tartományuk Csehországból el ne szakíttassék és hogy Mátyásnak netalán örökös nélküli elhalálozása esetén az általuk szabadon választandó király 400.000 aranyat fizessen kárpótlásul e tartományokért Magyarországnak.[21]

Ezeken az ünnepélyeken Mátyás meghívására megjelent a hatalmas Hohenzollern ház feje, Frigyes, brandenburgi választófejedelem is, örökösét, Albrecht öccse János nevü fiát is magával hozván, Mátyás ez alkalommal mindent megtett, hogy fejedelmi vendégeit szeretetreméltóságának és királyi nagylelkűségének varázsával meghódítsa. Alkalmas pillanatban közölte a választófejedelemmel, hogy vele örök szövetséget kíván kötni s egyúttal leánya kezét is megkérte, ámde Frigyes az elutasítással fölérő kitérő választ adott. Mátyásnak ez ugyan sehogy sem tetszett, de azért továbbra is még figyelmesebb, nyájasabb és lekötelezőbb módon viselte magát magas vendégével szemben s alkalomadtán 2000 forint évdíjat ajánlott fel neki azzal a kijelentéssel, hogy jövőben is csak tanácsát óhajtja igénybe venni és távol áll tőle a gondolat, hogy őt szolgálatába fogadja, vagy segítségére számot tartson, sőt inkább ő maga kész bármikor akár húszezer fegyverest is segítségére küldeni. A választófejedelem szabadkozott, hogy „ő nem zsoldos és évdíjat el nem fogadhat“, de azért elárulta, hogy ugyanekkor a lelkében az önérzetes büszkeség és a birvágy nagy küzdelmet folytatnak egymással. Eltávozásakor Mátyás őt magát két, unokaöccsét pedig egy igen szép ménnel ajándékozta meg s azonkívül neki még két nyeregszerszámot is adott arany zablával, melyet Moldvában vett volt el az ellenségtől. Ezeket az ajándékokat Frigyes örömmel elfogadta, miből Mátyás jogot formált magának arra, hogy az évdíjról szóló okmányt és az annak értelmében félévre járó 1000 forintot is utána küldje Liegnitzbe. És csodák, csodája, Frigyes ezt most el is fogadta, sőt talán keveselte is, mert öccséhez írt levelében, amelyben Mátyásról igen dicsérőleg nyilatkozik, többek között azt is mondja, hogy „ajándék lónak nem szokták a fogát nézni“[22]

A boroszlói fényes ünnepségek alatt ismerkedett meg Mátyás Krebs, mások szerint Krebil ottani polgármester Mária, mások szerint Borbála nevü leányával, aki iránt szerelemre gyulladva, ennek következménye és gyümölcse a királynak 1473 április 2-án született törvénytelen fia, Corvin János lett.[23]

Mátyásnak cseh királlyá történt kikiáltása a környezetével Sternbergből hirtelenül elutazott Podiebradot éktelen dühre gerjesztette. Annak viszonzásául ő egy Prágában június elején tartott gyűlésen a kelyhesek által saját fiainak mellőzésével Ulászlót, Kázmér lengyel király fiát választatta örökösévé, akinek a maga leányát Ludmillát jegyezte el.

Ezek után pedig, anélkül, hogy a fegyversünetet felmondta volna, a félbenmaradt háborút mind a három hadszinhelyen, Csehországban, Sziléziában és Morvaországban július első napjaiban újból megkezdte; ő maga Sziléziára tört, Henrik fia Csehországban vette fel a küzdelmet, Viktorin fiát pedig Morvaországba küldötte.

Mátyás július 5-én hagyta el Boroszlót, nem csekély zavarba ejtve a háborúnak újból való kitörése által, miután ő a hosszú fegyverszünetben bízva, seregének nagy részét még Olmützből elbocsátotta, vagy haza küldötte volt. Igy történhetett, hogy Viktorin úgyszólván minden ellenállás nélkül a magyarok által még mindig ostromolt Hradistye erőd alá juthatott. Ezzel Mátyás maga vette fel a küzdelmet, míg csehországi párthivei védelmére Sternberg Zdenkót küldé ki, Szilézia oltalmát pedig Hag Ferencre bizta[24] s azonkívül nyomban intézkedett, hogy minél előbb újabb segédcsapatokat kapjon. Frigyes azonban most is csak igért, de nem tett semmit, ellenben Rudolf boroszlói püspök Sziléziából tetemes, Geréb pedig még ennél is több erőt hozott nemsokára Magyarországból.

Eddig Mátyás csak apróbb halogatóharcszerű csatározásokba bocsátkozott Viktorinnal, de most a kellő erő felett rendelkezvén, döntő támadásra indult ellene és azt Hulinnál (Hullein) Kremsier mellett döntően megvervén, seregét majdnem teljesen tönkre teszi, úgy hogy az lovassága nagyobb részének elvesztése után serege maradványaival a még mindig a csehek birtokában volt Hradisch falai és ágyúi alatt kénytelen oltalmat keresni, ahol Obeliszky várnagy támogatása mellett igen szívós ellenállásra készült, Mátyás ugyan ide is követte Viktorint, de minden erőlködése hiábavalónak bizonyult. Végre egy utolsó rohamra szánta el magát, mely reggeltől estig tartott, de annak ellenére, hogy ez alkalommal 600 emberét vesztette el, eredményt még sem tudott elérni, mire az ostrommal felhagyván, ereje egy részét Olmütz alá küldé, az ottani hradistyei sziklaerőd ostromának sikeresebb végrehajtása céljából, ő maga pedig Kremsiernél foglalt állást, miután időközben Napajedl erődített helyet hatalmába kerítette.

Viktorin végre éhség által kényszerítve, odahagyja biztos menedékhelyét, de a szemes Mátyás mindjárt utána rohan, július 27-én Wesselynél utóléri és körülfogja, úgy hogy erős védekezés és ellenállás után a bátor királyfi Madácsi László és Jánosi Gáspár kezébe kerül. Az ütközet most is elég heves volt, amennyiben 800 lovas maradt a csatatéren, 200 cseh pedig foglyul esett. A magyarok vesztesége ellenben elenyészően csekély volt.[25]

Magasállású foglyát Mátyás néhány napig táborában tartotta, majd Trencsénbe s azután Visegrádra küldötte és ott tisztességes őrizet alatt tartotta.[26]

Ezalatt Sternberg is sikeresen működött Csehországban, nemkülönben Hag is Sziléziában, de általában véve a háború most már egyideig mindenütt a portyázó hadviselés jellegét viselte magán. Szeptember 6-án azonban Henrik Sziléziában a Neisse mentén ellenfelein győzelmet aratván, atyja által Morvaországba rendeltetett, ahol mindenekelőtt a hradistyei sziklavárat, amelyet a magyarok még mindig hiába ostromoltak, látta el újabb élelmi és hadiszerekkel, majd onnan Kremsier felé előnyomulván, azt is hatalmába kerítette, minek megtörténte után ennek közelében egyidőre megállapodott.

Az akkoriban Pozsonyban tartózkodó Mátyás Henrik előnyomulásának hírére 3000 fegyverest maga mellé véve, gyors menetekben Magyar-Hradischig nyomul előre, ahol még sikerült ottani csapatjaival egyesülni, mire Henrik is toább folytatja előnyomulását s így a két sereg az említett városnál egymásra bukkan. A csehek közeledésének hírére Mátyás 3000 lovasból és ugyanannyi gyalogosból álló seregét Hradisch ostromának félbeszakítása mellett az innen Magyar-Brodba vezető hegyszoros bejáratánál állította csatarendbe, amelyet Henrik, november 2-án odaérve, nyomban megtámadott. A szerencse ezúttal a cseheknek kedvezett. Az ütközet kemény és sokáig kétséges kimenetelű volt. Végre egy Henrik által a magyarok oldalába irányított erősebb csoport ezek hátrányára döntötte el a harcot, bár ugyanekkor a másik szárnyon a magyar lovasság, amely szintén megkerülő oldalmozdulatot hajtott végre, volt előnyben.

Mátyás kénytelen volt halomra döntött gyalogságát Brod felé visszarendelni, de a visszavonulás a csehek erélyes üldözése folytán csakhamar rendetlenné vált, úgy hogy annak folyamán maga a király is igen nagy veszedelembe került: „Kopjás testőrsége, – mondja gróf Teleki[27] – mellyel az ellenséget tartóztatni és a fősereg hátrálását személyes vezetése alatt födözni akarta, a sebesen előtóduló győzelmesek által körülfogatik és csak személyes vitézségének köszönheté menekülését, hű lovagjai minden erejének megfeszítésével keresztülvágván magát. Ezerszáz magyar fedte a csatamezőt, a csehek vesztesége ehhez képest holtakban csekély volt, de annál nagyobbra ment a sebesültek száma.“

Brodnál Henrik az üldözést beszüntette, ahol nemsokára megjelentek előtte Mátyás követei, hat napi fegyverszünet iránti kérelmüket adván elő. Ezt az elbizakodott Henrik csak a következő feltételek mellett volt hajlandó megadni: Mátyás mindenekelőtt mondjon le a cseh koronáról, bocsássa szabadon Viktorint, adja vissza Olmützöt, Brünnt és az összes többi elfoglalt városokat s azután vonja vissza Morvaországban levő összes csapatjait.[28] Ennyire azonban még nem jutott Mátyás, hogy ily kemény és megalázó feltételeket elfogadni kénytelen lett volna s így, bár nagy nehezen, de azért mégis átvergődött valahogy a Kárpátokon. Henrik most egy ideig utána iramodik, de az útaknak a beállt nagy esőzés folytán bekövetkezett járhatatlansága miatt a további üldözéssel felhagyva, újból a Morva völgyébe húzódik vissza.

Mátyás ekként időt nyerve, visszavonult seregét újra rendezi s azt újabb csapatokkal megerősítvén, azzal nemsokára ismét Magyar-Hradischig nyomult előre, honnan Henrik fáradt csapatjaival, anélkül, hogy egy újabb összecsapást megkockáztatott volna, a Morva, majd a Neisse völgyén át Glatzra húzódott vissza, ahol csapatjait téli szállásokba helyezte el.

Ily körülmények között Mátyás sem folytatta tovább hadműveleteit, hanem a morvaországi sereg feletti parancsnokságot és a hradistyei vár ostromának erélyes folytatását Csupor Miklós erdélyi vajdára és Heltheeni Feyes Jánosra bízván, ő maga november közepe táján ismét Magyarországba tért vissza.[29]

Mialatt Mátyás ekként Cseh- és Morvaországban váltakozó szerencsével harcolt Podiebradék ellen, István moldvai vajda, alighanem Kázmér lengyel király tudtával, sőt talán annak biztatására az 1469. év folyamán kétszer is betört Erdélybe. Először 1800 lovas élén jelent meg, hogy hol és mikor, azt a források nem említik, és mindent elpusztítva, igen nagy zsákmánnyal vonult vissza tartományába. Ugyanekkor, vagy talán valamivel később számos bojár aláírásával levelet íratott a még mindig Mátyás pártfogása alatt Erdélyben tartózkodó Áron Péternek, jönne Moldvába a vajdaság átvételére. A hiszékeny ember lépre ment; egy kis had élén át is kel a Kárpátokon, de most István túlerővel reátör, gyenge hadát megveri, őt pedig elfogatja és lenyakaztatja.

Most aztán azt hozván fel indokul, hogy vetélytársának az erdélyi vajda is bocsátott rendelkezésére némi csapatokat, seregét Pap Fülöp vezetése alatt másodszor is berendelte Erdélybe, ahol az a nálánál sokkal gyengébb magyarokat kétszer is megverte s aztán újból gazdag zsákmánnyal tért vissza Moldvába.[30]

[1] Ezalatt minden valószinűség szerint Frigyes császárt és Kázmér lengyel királyt kell értenünk.

[2] Ez a gyakran és határozott panasz alakjában visszatérő kívánság azoknak a törvényes rendelkezéseknek figyelmen kívül hagyására vezethető vissza, amely szerint a nemesek s egyháziak birtoka fel volt mentve a királyi hadak elszállásolásával járó kötelezettség alól. Ezeknek elég teher volt már az, hogy nekik saját bandériumaikat illetve katonaságukat kellett ellátniok. A királyi, királynői és főtiszti bandériumok eltartása kizárólag a királyi várak uradalmaira (királyi várnagyságokra, castellanatus), szabad királyi városokra és falvakra (villa regia libera) és egyéb királyi uradalmakra (dominium regale) hárult. (Dr. Czimer Károly, Kitől eredt Mátyás király fekete seregének elnevezése? 9. old.)

[3] Kovachich, Vestig. Comit. 378. és Supplement. ad Vest. Comit. II., 196. megjegyezvén, hogy én e határozatok közül ehelyütt csak a katonailag is fontosakat vettem fel. A többi pontok különben is meglehetősen jelentéktelen határozványokat tartalmaznak.

[4] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 421. – Cromer, Hist. Poloniae XXVII., 601. – Protas olmützi püspök 1468 április 9-én kelt levele.

[5] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 421.

[6] Lásd az 1468 október 8-án kelt királyi megbízólevelet a drezdai állami főlevéltárban.

[7] Chmel, Materialien zur Geschichte Österreichs II., 306.

[8] A mindkét fél által ez iránt 1468 november 3-án és 13-án kiállított okiratokat lásd Kurz, Geschichte Österreichs unter Kaiser Friedrich IV., II. 306.

[9] Heimburg György, Podiebrad egyik bizalmasának levele Höflernél, Das Kaiserliche Buch 218. old.: „Der Keyser… gibt dem König von Ungarn, er wolle ihm schicken (d. h. zuwenden, verschaffen) das Römisch Reich, er hab Macht Meinz, Trier, Sachsen. Er wolle ihn auch Keyser machen und er wol priester werden und ihm seine Kind und alle land befehlen. Solich List kann er erdenken, und der Ungar glaubt ihm fein alles.“

[10] Augustino Patricio Senensi, Descriptio adventus Friderici imp, apud Paulum papam II., Peznél II., 609. – Kurz, Geschichte Österreichs unter Kaiser Friedrich II., 100.

[11] Mátyás levele Bártfa városához, Wagnernél, Dipl. Sáros, 124. – Katona, Hist. Crit. XV. 369. – Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XI., 371.

[12] Pessina, Mars Morav. 843.

[13] Pubitschka, Geschichte von Böhmen IX., 242.

[14] Curaeus, Annal. Siles. II., 312. – Henel, Annal. Siles., Sommersbergnél II., 348. – Ellenben Eschenloer, II., 147., Fessler Geschichte von Ungarn. V., 223. és Timon, Epitome szerint a sereg csak 4000 lovasból és 5000 gyalogosból állott volna.

[15] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 147. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 215.

[16] Ennyit mond Pessina, Mars Morav. 834. old., míg Dlugoss szerint XIII., 439. old. Podiebrad serege 18.000 gyalogosból és 5000 lovasból állott. Viszont Eschenloer, Chronik von Breslau II., 147. old. csak 12.000-re teszi Podiebrad seregét, hozzátevén, hogy gyalogsága több, lovassága kevesebb volt, mint Mátyásnak.

[17] Dubravius, Hist. Boh. XXX., 288. – Balbin, Epitome Rerum Bohem. V., 9. fej. – Pulkava folytatója, Dobnernél, Diplom. Boh. Hung. IV., 187. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 294.

[18] A fentiek és Hageck, Annal. 805.

[19] Galeotus Martius, De dictis et factis Mathiae regis Schwandtnernél I., 535.

[20] Span Jánosnak Albrecht brandenburgi őrgrófhoz intézett előterjesztése és ennek 1469 március 23-án bátyjához, Frigyes brandenburgi választófejedelemhez írt levele, Fontes XX., 568. és XLII., 485.; továbbá Albrecht őrgrófnak Frigyes választófejedelemhez 1469 április 3-án intézett levele, Höfler, Das Kaiserliche Buch 188.

[21] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., II., 557. – Eschenloer, Chronik von Breslau II., 160. – Pessina, Mars Moraviae 838. – Curaeus, Annal. Siles. II., 177. – Balbin, Epitome Rerum Bohem. V., 556. – Palacky, Geschichte von Böhmen IV/2. 573.

[22] A választófejedelem 1469 június 17-én öccséhez, Albrecht brandenburgi őrgrófhoz írt levele, Höfler, Quellensammlung für fränk. Geschichte II., 190.: „Mátyást illetőleg: „wir vernehmen noch anders nicht wenn das er ein rechter König ist mit sprech mildigkeyt und was dazu gehört“; az ajándékot illetőleg: „wann hier ist ein Sprichwort, gegebenem Pferde sol man nicht in den Maul sehen.“

[23] Engel, Gesch. v. Ungarn III., 298. – Istvánfi, Regni Hungarici Hist. IV., 32. – Pachaly, Sammlung verschiedener Schriften über Schlesiens Geschichte und Verfassung I., 225.

[24] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 240.

[25] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 178. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 447. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., II., 405. – De Roo, Hist. Austriae. VIII., 296. – Pessina, Mars Moraviae 845. – Dubravius, Hist. Boh. XXX., 288. – Rositz, Chron. Episc. Wratisl., Sommersbergnél I., 97.

[26] Eschenloer, Chronik von Breslau II., 178. – Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 557.

[27] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora IV., 154. old., Pessina, Mars Moraviae 847., Pubitschka, Geschichte von Böhmen IX., 259., Eschenloer, Chronik von Breslau II., 188., Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 448., Cromer, Hist. Poloniae XXVII. és Michovius, Pistorinál, Script. Pol. II., 230. nyomán.

[28] Pessina, Mars Moraviae 851.

[29] Pray, Annal. IV., 59. – Katona, Hist. Crit. VIII., 426.

[30] Engel, Gesch. d. Walachey und Moldau II., 136. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 445. – Cromer, Hist. Poloniae XXVII., 607. – Timon, Epitome 81. – Katona, Hist. Crit. VIII., 405.