A megelőző, könyörtelen szigorral végrehajtott ítéletek után valóban meglephet bennünket Zápolyai Imrének, ennek a nyakas büszke magyarnak az eljárása, illetve a vasmarkú király akaratával szemben tanusított makacs ellenkezése, ellenállása, mely végül katonai szempontból tekintve a dolgot, a legcsúnyább képű lázadássá fajult el. Abban az időben, amidőn az anyaországban az elégületlenség már több helyen szintén nyilt lázadásban tört ki, a fellázadt Zápolyai-dandárnak különválása és hazatérése óriási veszélyt jelentett Mátyásra nézve és hogy ő ennek ellenére még sem állt el elhatározott tervének végrehajtásától, ez a fiatal királynak valóban heroikus jellemére enged következtetni.

Hogy mily nagy volt benne a vasakarat és következetesség, legjobban kitűnik abból, hogy még akkor sem másította meg elhatározását és még akkor is tovább folytatta hadműveleteit, amikor várakozása ellenére a Kárpátok átjáróit eltorlaszolva és megszállva találta, jeléül annak, hogy Bogdanovics számit az ő jövetelére s így azok a praemisszák, amelyek mellett Mátyás a moldvai hadműveletek tervét felépítette, téveseknek bizonyultak, mert ő Zápolyai ellenkező nézetével szemben is azért erőszakolta ép ebben az előrehaladott időszakban a moldvai vajda megtámadását, mert azt hitte, hogy azt teljesen meglepnie sikerül. Így akarta Mátyás kiegyenlíteni azt a hátrányt, amely hadserege gyenge létszámából önként adódott. Mert ha Bogdanovicsnak elég ideje marad egész seregének készenlétbe helyezésére és latbavetésére, ez esetben ő többszörös túlerővel vethette rá magát az országába benyomuló magyar seregre.

A hegyszorosok gyors szabaddátétele és a magyar hadseregnek Moldvában való gyors és erélyes előnyomulása határozottan dicséretére válik a hadműveleteket vezető fiatal királynak. Ez annyira imponált a moldvai vajdának, hogy ő az összeütközést mellőzve, nyomban békealkudozásokhoz folyamodott. Hogy ezek nem voltak őszinték, azzal Mátyás hamar tisztába jött. Mint eddig mindig, ezúttal is kiderült, hogy épúgy, mint a szerbek, az oláhok is ravaszok és megbízhatatlanok, akik ép akkor szoktak legveszedelmesebbek lenni, amikor színleg a legáhítatosabbak és a legkedvesebbek.

Bogdanovics rajtaütését kétségkívül teljes mértékben sikerültnek kell kinyilatkoztatnunk. Hátha még az a derék erdélyi nemes, akinek nevét sajnos a krónikások elfelejtették feljegyezni, legalább az utolsó pillanatban nem figyelmeztette volna Mátyást a közeledő nagy veszedelemre. Egyébként az egykorú írók legtöbbje[1] nem is szól arról, hogy Mátyást bárki is figyelmeztette volna az oláh-lengyel had közeledésére, sőt határozottan azt állítják, hogy István vajdának Mátyást teljesen készületlenül sikerült meglepnie, amihez Ranzan[2] még azt is hozzáteszi, hogy a királyt a tűzvész első sugarai ébresztették fel, aki ezután csak nagynehezen költötte fel és szedte össze katonáit. Sőt Engel[3] még súlyosabbnak tünteti fel a helyzetet, mondván, hogy Miron oláh író szerint Mátyás katonái mind le voltak részegedve és hogy 10.000 ember esett el közülük. De ez természetesen tendenciózus ferdítés és túlzás.

Azonban feltéve, hogy Mátyás tényleg hírt vett az őt fenyegető éjjeli rajtaütésszerű támadásról, az általa erre az esetre tett fentemlített intézkedésekkel nem érthetünk egyet. A legnagyobb hiba az volt, hogy lovasságát apróbb csoportokban az egyes uccákban széjjelforgácsolta. Legjobb lett volna az egész sereget nyomban felriasztani és a városon kívül harckész állapotba helyezni, de ha a gyalogságot már benthagyta egy tömegben a város főterén, ami utóvégre még menthető, de a lovasságot feltétlenül, még pedig szintén együtt-tartva, a városon kívül kellett volna készenlétbe helyeznie.

Azok mellett a körülmények mellett, ahogyan ez az éjjeli rajtaütés és az azt követő harc lejátszódott, valóban csodálkoznunk kell, hogy a magyar sereg még egyáltalában félig-meddig ép bőrrel tudott megmenekülni. Hogy pedig 4 órai elkeseredett harc után az ellenséget sikerült a városból ki is lökni, ez oly teljesítmény, amelyet méltán a legnagyobbfokú dícséret illet meg.

A legtöbb író ama megállapításával szemben, hogy a moldvai vajda nyugodtan, minden üldözés nélkül hagyta a magyarokat a Kárpátokon túlra visszavonulni, az ellenséges indulatú lengyel írók, a lengyelbarát moldvai vajda pártját fogva, azt állítják, hogy Mátyás összes podgyászának és egész táborának hátrahagyásával futásszerűleg menekült el, az oláhok által egészen a havasokig üldöztetve, ahol megint torlaszok és apróbb ellenséges csoportok állották útját. Ezért szekereit a még meglevő poggyásszal elégette, 500 ágyút pedig beszögezett állapotban hagyott hátra, és így is üggyel-bajjal egy oláh kalauzolása mellett tudott csak mellékutakon megmenekülni.[4]

De akárhogy történt is a dolog, ez a szerencsétlen hadjárat mély nyomokat hagyott az ifjú király szívében, aki szégyenében jó sokáig még csak Budára, udvarába visszatérni sem vágyakozott.

[1] Thúróczy, Raznan, Dlugoss, Cromer.

[2] Ranzan, Epitome Rerum Hung. Ind., XXIII., 233.

[3] Engel, Gesch. der Walachey und der Moldau II., 135.

[4] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 418. – Cromer, Hist. Poloniae XXVII., 600. – Michovius, Pistorinál II., 279.