Az erdélyi lázadás leverése után Mátyás annak ellenére, hogy már késő őszre járt az idő, Bogdanovics István moldvai vajda megtámadását határozta el, aki nemcsak, hogy az erdélyi oláhságot bujtogatta, hanem a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert még 1458-ban elkergetvén, ő maga ült annak helyébe a fejedelmi székbe és utána nyomban Kázmér lengyel királynak mutatta be hódolatát.

Zápolyai Imre óva intette a királyt, ne tegye ki seregét a bekövetkezendő téli zord időben a Kárpátokban való átkelés óriási fáradalmainak, de Mátyás nem akart engedni, azt mondván, hogy ép ez a legjobb idő, mert Bogdanovics most nem is sejti, hogy még ilyenkor is meg fog támadtatni. Erre a bosszús vajda dandárával együtt visszavonult országába, az utána küldött Vitéz érsek hívó szavára sem hallgatva.

Mátyás serege fennmaradt részével némelyek szerint október végén,[1] mások szerint november 25-én[2] indult el Nagyszebenből Ország Mihály nádor, Csupor Miklós, Pongrácz János, Báthori István, Bánfi Miklós és Czezinge János pécsi püspök társaságában, de nagy meglepetésére az Ojtozi és Gyimesi szorost eltorlaszolva és lengyel zsoldosokkal megszállva találta.[3] De ez Mátyást nem nagyon alterálta, a fatorlaszokat meggyujtatta, a lengyel zsoldosokat visszanyomta s így elég hamar utat nyitott magának s a Szeret völgyébe érve, Bacau, Román és Niamc városokat bevévén, azokat porrá égetteti.[4] A moldvai vajda már Románnál békeajánlattal állott elő, de Mátyás látván, hogy az ajánlat nem őszinte, tovább folytatta előnyomulását és nemsokára el is érte Bogdanovicsot, aki azonban katonáiban nem bízva, a harcot nem fogadta el és tovább folytatta visszavonulását, minek folytán a magyar sereg akadály nélkül jutott el Moldova-Bányáig, illetve Baja városáig, ahol hosszabb pihenő céljából táborba szállt. Itt a vajda újból előállott békeajánlatával, a magyar felsőség elismerését is igérvén, de azért titokban előkészületeket is tett a magyarok éjjeli meglepésére. Erről egy véletlenül Moldovában tartózkodó erdélyi nemes december 15-én este hírt hozott az éppen vacsoránál ülő Mátyásnak, tudomására hozván, hogy 12.000 oláh fegyveres már is útban és közel van a magyar tábor felé. Mátyás erre, amennyire az idő rövidsége megengedte, megtette intézkedéseit, hogy az ellenséget felkészülve fogadhassa. A gyalogság Ország Mihály nádor, Csupor Miklós és Pongrácz János erdélyi vajdák és Báthori István parancsnoksága alatt a város nagy terén állott fel; 200 vasas Bánfi Miklós alatt a király közelében maradt, míg a lovasság nagyobb része a város uccáin több csoportban, és csak kissebb része állott fel a városon kívül, az ellenség közeledését megfigyelendő és jelentendő.

A mondott napon éjféltájban az oláhok és lengyel zsoldosok a városon kívül őrt álló magyar lovasokat visszavetvén, nagy lármával vetették rá magukat a városra, amelyet a velük egyetértő lakosok több helyen felgyujtottak. Ez volt a jel az általános támadás megindítására és Bogdanovics a város lakosságával egyetértve, tényleg vad elszántsággal végrehajtatta azt. A város főterére érve, itt a lángok világánál csakhamar gyilkos tusa kezdődött, amelyben Mátyás király is részt vett. A mindjobban elharapódzó tűz és az időközben felkelt hold világánál négy óra hosszáig tartott az öldöklő viadal, miközben Bánfi Miklósnak több, a királynak szánt vágást sikerült felfognia. Dacára annak, hogy a sűrű nyílzáporban Bánfi vasasai is hősies elszántsággal védték pajzsaikkal és testükkel a királyt, egy kopja mégis útat talált hozzá, melynek hegye testébe beletörvén, azt csak négy évi sínylődés után tudta maga a természet a király testéből kivetni.[5] Sőt azonkívül még két elég súlyos sebet kapot a király, úgy hogy az útat visszafelé már csak hordszéken tehette meg az egész Kárpát-hegységen keresztül.

Nagy erőfeszítés után végre mégis sikerült az ellenséget a városból kiszorítani, mely aztán a további támadásról és harcról lemondván, illő távolságra húzódott vissza. Daróczi János (máskép Drach Berchthold), a király udvarmestere, több előkelő nemessel halva maradt a csatatéren. A magyarok veszteségét egyébként Bonfinius 1200-ra, a moldovaiakét Sigler 7000-re teszi.[6] Végeredményben a győzelmet mindkét fél magának tulajdonította, mire nézve az egykorú írók nézete is megoszlik. Mindkét fél fennen dicsekedett azzal, hogy több ellenséges zászló birtokába jutott; ezeket Mátyás Budára érve, Szent Mária egyházában függesztette ki. Annyi bizonyos, hogy Mátyás már súlyos megsebesülésére való tekintettel is az ütközet után nyomban parancsot adott a visszavonulásra, de másrészt Bogdanovics sem merte őt többé megtámadni, sőt a magyarok üldözéséről sem esik szó.

A karácsonyi ünnepeket és az újévet Mátyás már Brassóban töltötte. Majd Kolozsvárra rándult át, ahol szintén hosszabb ideig tartózkodott, máris egy újabb moldvai hadjárat eszméjével foglalkozván, mert addig, míg a saját és a nemzet jó hírnevén ejtett csorbát ki nem köszörülte, nem akart visszatérni fővárosába. Az előkészületek megbeszélése céljából 1468 január második felére Váradra országos tanácsot hívott egybe, a hadjáratból azonban nem lett semmi, mert a moldvai vajda kegyelmet kérő és meghódolását bejelentő követséget küldvén Mátyáshoz, ez hajlandóvá vált a megegyezésre.

Útközben Buda felé február 10-én Nádudvaron Vitéz érsek jött eléje a bűnbánó Zápolyai Imrével, akinek a király szintén megbocsátott.[7]

[1] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 539.

[2] Engel, Gesch. der Moldau II., 135.

[3] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 161.

[4] Cromer, Hist. Pol. XXVII., 600. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XII., 418.

[5] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 396. – Pethő, Krónika 88. – Sigler, Bélnél Adpar. 60. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XII., 418. – Cromer, Hist. Poloniae – Curaeus Annal. Siles. II., 309.

[6] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IX., 505. és Sigler, Bélnél Adpar. 60.

[7] Wagner, Diplomatarium Sáros 389.