Az a mód, amellyel Mátyás adóügyi terveit ugyanannyi furfanggal, leleményességgel, mint erőszakossággal az országgyűlésen és utána az országban keresztülerőszakolta, kellett, hogy országszerte visszatetszést szüljön. A máról holnapra elcsapott magas funkcionáriusok nem tudtak és nem is voltak hajlandók a dolgok ily igazságtalan fordulatába és menetébe belenyugodni. Hogy a fiatal király mindezt megtenni merte, az igen nagyfokú önbizalomról és még ennél is nagyobb erélyről és vasakaratról tesz tanuságot.

Hadműveletei intézésében a fiatal király most is ügyesnek, céltudatosnak bizonyult. A Budapesttől Debrecenig kb 250 kilómétert kitevő távolságot a sereg 13 nap alatt, tehát naponta majdnem 20 kilométernyi átlagos menetteljesítményt mutatva fel, tette meg, ami tekintettel arra, hogy a sereg egyharmada gyalogságból állott, igen szép teljesítménynek mondható. A Debrecentől Kolozsvárig szintén mintegy 250 kilométert kitevő távolság megtevésére már 20 nap volt szükséges, ami részben a hegyvidékes terepnek, részben pedig annak tulajdonítható, hogy közben az erdélyi szorosokat valószinűleg meg kellett tisztítani az ellenségtől. Ez napi 12½ km. átlagos menetteljesítménynek felel meg, ami ily hosszú távolságnak egy huzamban való megtételénél még mindig elég figyelemre méltó teljesítmény.

Különösen ki kell emelnünk, hogy az ifjú király akként tudta hadműveleteit irányítani, hogy Kolozsvár előtti megjelenésével ellenfelét teljesen meglepnie sikerült, minek folytán kezdettől fogva már félig nyert ügye is volt.

A bünbánólag megtérők megkegyelmezése amily nemes, époly üdvös tettnek is bizonyult. Hogy a makacsokkal a legnagyobbfokú ridegséggel éreztette hatalmát, azt elrettentő példaadás és poziciójának még tökéletesebb megszilárdításának érdekében tette. Erre vonatkozólag gróf Telekinek következő a véleménye:[1] „A királynak ezen keménységét a kor divatozó elvein kívül ifjúságával, az esemény váratlanságával és azzal lehet csak menteni, hogy a pártütők éppen azon időt választották, midőn ő másként vala elfoglalva, és ezen példa által több más ily zendüléseket kívánt Magyarországon megelőzni. Úgy látszik, azt ő nem soká maga is megbánta és több nagyszerű megkegyelmezések által kívánta büntetésének súlyát enyhíteni; míg a hűségben megmaradtakat kegyelmében részesítette.“

Ehhez én a következő megjegyzéseket szeretném hozzáfüzni: aki szelet vet, vihart arat. Ennek a közmondásnak a beteljesülésére Mátyás ugyan el lehetett készülve, amidőn nagy adóügyi reformjait az országgyűlés által, közvetlenül több jeles emberének elcsapása után elfogadtatta, de hogy ez az ügy országszerte oly nagy hullámokat verjen fel, azt a fiatal király elméjével és szemével mindent könnyebbnek látó és a veszély nagyságát rendszerint fel sem ismerő Mátyás eleinte talán még csak nem is gondolta. De amikor látta, hogy a vészfelhők mindig jobban kezdenek feje fölé tornyosulni, akkor valódi Neptunnak bizonyult, aki az ő „quos ego!“-jával bámulatra méltó gyorsasággal rendet és csendet is tudott teremteni. Ezt a kegyetlenség mellékízével bíró alapos rendcsinálást Mátyásnak, az uralkodónak talán rossz néven vehetjük, de ugyanekkor Mátyásnak, a hadvezérnek, nem rójjuk fel túlságos hibául a főcinkosokkal szemben elrettentő például alkalmazott és az akkori kor felfogása szerint egyébként nem is nagyon szokatlan drákói megtorló intézkedéseket.

[1] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora, III., 537.