A budai országgyűlésen kivetett új adózási rendszer miatt a lakosság az ország több részében felzúdult és több helyütt a rendet csak erőhatalommal lehetett ismét helyreállítani. Igy többek között Zala vármegye rendei egyenesen meghiusították az új adó kivetését és a korona-vám behajtását, mi miatt Mátyás súlyos megtorlásra készült ellenük, amitől csak azalatt a föltétel alatt állott el, hogy az ellenszegülésükkel okozott kárt megtérítik, a megsértett királyi tisztviselőknek pedig elégtételt szolgáltatnak. Nagy volt a zajongás és elégedetlenség Szlavóniában és Horvátországban is, amelynek rendeit Mátyásnak szintén sikerült lecsendesítenie.[1] Ehhez hasonló renitenciák bőven fordultak elő másutt is, úgy hogy joggal mondhatjuk, miszerint a fenti országgyűlést követő tavaszi hónapokban számos főúr és főpap részvételével széleskörű összeeskűvés jött létre, amelyben nemcsak a nemzeti pártnak megbántott és hivatalaiktól megfosztott emberei, hanem az új rend hívei közül is többen résztvettek.[2]

Ezt a mindjobban fokozódó belső tűzet kivülről is szították. Podiebradnak állítólag szintén benne volt a keze, akinek érdekében állott, hogy Mátyást otthon minél intenzívebben foglalkoztassa s épígy Kázmér lengyel király is, aki V. László király halála óta, bár szerényebb formában, de azért mégis gyakran kifejezést adott annak, hogy ő a magyar és a cseh koronára ígényt tart, szívesen ragadott meg minden alkalmat, amely őt ezen ígényeinek érvényesítéséhez közelebb hozta.[3]

Legnagyobb lángra lobbant a tűz Erdélyben és az összeesküvők programja az volt, hogy amikor a király ennek elfojtására oda elvonul, akkor az anyaország több részében egyszerre ragadnak ellene fegyvert. Erdélyben Bazini és Szentgyörgyi János gróf erdélyi vajda tűzte ki a lázadás zászlaját, miben kivált Farnosi Vörös Benedek és Zsuki László s ezek társai voltak segítségére. Ezek a lakossághoz intézett felhívásban azt hiresztelték Mátyásról, hogy ő az utolsó országgyűlési végzések által tartományainak pénz- és emberbeli erejét fokozatosan teljesen ki akarja szívni telhetetlen háborúszomjának kielégítésére. Erre azonban Erdély lakossága nem kapható, hanem a fentemlített vajdát független fejedelemmé kikiáltván, magát Magyarországtól teljesen függetlennek jelentette ki. A lázadásban, Vörösmarthi Geréb Péter szebeni királybíró által feltüzelve, a szászok s velük együtt az oláhok, sőt majdnem az egész nemesség is részt vett.

Mátyás a veszedelmes mozgalmakról hírt vevén, azok elfojtására a primás, több főpap és főúr kíséretében ezek dandáraival és saját zsoldosaival, együttvéve 8000 lovassal és 4000 gyalogossal,[4] 1467 augusztus 19-én Budáról elindulva és ugyanazon hó 31-én Debrecenen áthaladva, szeptember 20-ika táján már Kolozsvár előtt termett. Mindez oly titokban és oly váratlanul történt, hogy a pártütőknek még arra sem volt idejük, hogy az Erdélybe vezető hegyszorosok oltalmáról kellően gondoskodhattak volna.[5]

Az egyik verzió szerint a király megjelenésére a lázadókat – akiknek számát egykori írók 50.000-re teszik – oly nagyfokú ijedség fogta el, hogy a nemesség nyomban letette fegyverét, a vajda és főbb emberei pedig bűnbánólag kegyelemért esdekelve, a király lábai elé vetették magukat;[6] más verzió szerint ellenben a lázadók megütköztek a királlyal, aki azonban rövid harc után megverte és széjjelűzte őket. Szentgyörgyi János csak azután jelent volna meg a király színe előtt, ettől ép oly oktalan, mint hűtelen merényletéért bocsánatot kérve, amit el is nyert.[7] Ellenben a makacsokat, akik megfutottak, elfogatta s közűlük a főbb cinkosokat kivégeztette. Igy többek között Zsuki Mihály, Vörösmarthi Geréb Péter és Charius János tűzes vasfogókkal csípve, kerékbe törve, nyársra vonva, felnégyelve, vagy másként kínozva lakoltak merészségükért.[8] A Lengyelországba megszökött Zsuki Lászlót és Vörös Benedeket minden javaiktól megfosztotta s azonkívül a pártütőknek együttvéve 400.000 aranyforint büntetést kellett fizetniök.[9] Végül megbecstelenítő büntetés gyanánt Mátyás a valamely erdélyi nemes meggyilkolásáért járó vérdíjat 200 forintról 66 forintra szállította le.[10]

A lázadás leverése után Mátyás Erdély új vajdáivá Csupor Miklóst és Pongrácz Jánost nevezte ki.

Mialatt mindezek Erdélyben történtek, az előre megállapított terv szerint a Zápolyaiak a Szepességen és Gömörben, Elderbach pedig Szlavóniában ragadtak fegyvert.[11] Azonban az erdélyi lázadás gyors és könyörtelen elnyomásának hírére ezek a mozgalmak is csakhamar megszüntek.

[1] Az 1467. évi június 10. és július 30-iki rendeletek Kovachichnál, Suppl. ad Vest. Comit. II., 185.

[2] Mátyás királynak 1468 április 30-án a pápához írt levele.

[3] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XI., 339. – Caro Geschichte Polens, V., I. 289. – Palacky, Geschichte von Böhmen IX/II. 445.

[4] Pray, Annal. IV., 34. – A lengyel írók, így kivált Cromer, Hist. Poloniae a sereg létszámát túlozva 40.000-re teszik.

[5] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 394. – Ezzel szemben Ranzan, Epitome Rerum Hung. Ind., XXXIII., 233. old. azt állítja, hogy az erdélyiek a hegyszorosokat elállották ugyan, de Mátyás könnyű szerrel keresztültört azokon. – Viszont Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 158. old. azt mondja, hogy a pártütő sereg egy része a Meszes hegységhez volt kiküldve, de tudomást szerezvén, hogy a király már a Keresztesmező tájékát érte el, rendetlenségben vonult vissza.

[6] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 543.

[7] Thúróczy Krónikája IV., 66. – Ranzan, Epitome Rerum Hung. Ind., XXXIII., 233. – Caro, Geschichte Polens, V., I. 289.

[8] Katona, Hist. Crit. XV., 229. – Verancsics, Összes munkái. VI., 164. – Eder, Observ. ad Felmer 153.

[9] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 394. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 418.

[10] Katona, Hist. Crit. XX. 1459.

[11] Mátyás 1467 október 1., 8., december 31., 1468 január 27. és 1474 április 10-én kelt okiratai az Országos levéltárban.