Az 1466. év fordulópontot jelent Mátyás külpolitikai és katonai tevékenysége terén. Atyjához hasonlóan, aki egész életén át Magyarország és az egész kereszténység legádázabb és legveszedelmesebb ellenségének, a töröknek megsemmisítésén fáradozott, a minden tekintetben az ő nyomdokaiba lépő Mátyás is uralkodásának első éveit, összhangzásban és egyetértve a szentszék hasonló törekvéseivel, ennek a planétának a jegyében kezdte meg illetve töltötte el. Eközben rosszúl eshetett neki az a napról-napra világosabbá váló tény, hogy északi és nyugati szomszédai, a lengyel és a cseh király, valamint a német császár, akiknek a törökök époly természetes és veszedelmes ellenségei voltak, mint akár az ő hazájának, akár a papságnak mint a kereszténység fejének, nemhogy nagy küzdelmeiben segítségére lettek volna, hanem ahol és amikor tehették, örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy késüket a délvidéken szent kötelességét teljesítő uralkodónak és országának oldalába és hátába döfjék. Ez a tarthatatlan és elviselhetetlen állapot egy régi eredendő bűnnek volt a következménye, amely évszázadokon át nyomasztó átok gyanánt végig kísérte Magyarország történelmét és azzal együtt annak sorsát is, mert a fentebbi tény folytán ez az ország arra lett predesztinálva, hogy természetes ékül és ütközőül szolgáljon a Kelet és Nyugat között az évszázadokon át dühöngő és soha meg nem szűnő ádáz harcok közepette. Ezt az eredendő bűnt, amelyet joggal öreg hibának, vagy talán még találóbban világhibának, világ-bűnnek nevezhetünk, Nagy Theodosius császár követte el, aki, miután birodalmát nagy nehezen még egyszer és utoljára egységes császársággá alakította át, azt 395-ben bekövetkezett halálakor ismét két fia, Arcadius és Honorius között osztotta fel. A birodalom nyugati felét mint Nyugatrómai császárságot az ifjabbik fiú, Honorius, a keletit a későbbi Bizánci vagy Görög császárságot pedig Arcadius kapta. Az előbbi Italia, Noricum, Rhaetia, Gallia, Britannia, Hispania, Mauretania, Afrika és Dalmatia tartományokból állott, az utóbbi pedig Konstantinápoly fővárossal, Európában a Balkán félszigetet, Ázsiában Kisázsiát, Sziriát, Afrikában pedig Egyiptomot foglalta magában.[1] A két testvérbirodalom nem mindig testvéri szeretettel viselkedett egymás iránt, főleg azon időponttól kezdve, amidőn mindegyik egy-egy külön egyház központjává is vált. A Nyugatrómai császárság aránylag hamar esett áldozatul a nyugati gótok, vandalok, húnok és angolszászok támadásainak és Odoaker germán vezér 476-ban a birodalom utolsó császárját, Romulus Augusztust trónjától megfosztván, ezzel véget vetett a Nyugatrómai császárságnak, amelynek címét Nagy Károly frank király 800-ban, majd Nagy Ottó német király 962-ben ismét felújította. Ettől kezdve a német királyok viselték ezt a címet 1806-ig, amikor I. Ferencnek arról végleg le kellett mondania. Ennek a birodalomnak vallási tradícióit a mindenkori római pápák ápolták és emelték fokozatosan igazi világhatalomra. Ezzel szemben a keletrómai birodalom története a külső háborúk, belső vallási villongások és palotaforradalmak szakadatlan sorozatát mutatja fel, amelyeket a császárok a századok folyamán felbukkanó ellenségeikkel változó szerencsével viseltek. Az ellenségek között a legszívósabb, leghatalmasabb és legveszedelmesebb a nyugat felé mindjobban tért hódító török birodalom volt, melynek egyik legkiválóbb szultánja, II. Mohamed, mint tudjuk, 1453 tavaszán Konstantinápoly megvételével véget vetett a már régóta haldokló és a nyugati testvérek által nem eléggé támogatott, hajdan nagy és hatalmas Keletrómai császárságnak, mely időtől fogva az ozmánság lett a Nyugatnak és az egész kereszténységnek legveszedelmesebb ellenségévé. És főleg az utóbbi időben, a törökök világhatalmi hódító aspirációinak feléledésétől kezdve, Magyarországnak jutott az époly nehéz, de emellett dicső, fenkölt feladat, hogy az új keleti hódító és a terjeszkedéseiben már megállapodott és birtokára féltékeny Nyugat, mint két malomkő közé beékelve, legnagyobbrészt magárahagyatottan, tisztán csak saját erejére utalva, évtizedeken keresztül állja útját az ozmánság határt nem ismerő, vad támadó és terjeszkedési vágyának és dühének. Amikor 1357-ben Orkhán vezérük alatt a Hellespontuson átkelt törökök nyomása fokozatosan mind érezhetőbbé kezdett válni, mely nyomás a középeurópai nemzetek közül legérzékenyebben Magyarországot érintette, ez magárahagyatottságában részint szövetségkötések, részint trónegyesítések és egyéb ehhez hasonló kombinációk és szükségeszközök igénybevétele révén a Nyugaton keresett támogatást, illetve ennek révén igyekezett hatalmát, pozicióját minél magasabb fokra emelni. Legnagyobb sikerrel járt ez Nagy Lajos idején, aki Lengyelországot és a nápolyi királyságot is az anyaország kötelékébe kebelezte be. Sőt a helyzet helyes felismerésében ez a valóban nagy királyunk országát és hatalmát dél és kelet felé is örvendetes módon terjesztette ki, ahogyan az a 19. számú mellékletből kivehető. De ezek a nagyjelentőségű vívmányok és hódítások gyenge utódai alatt lassan lemorzsolódtak. Rekompenzáció gyanánt a nemzet most már azáltal gondolta az ország hanyatló hatalmát ujból helyreállíthatni, hogy IV. Károly német császár és cseh király fiát, Zsigmondot ültette a magyar trónra, akit utóbb a német császári korona megszerzésében is támogatott. De ez a módszer nem vált be, mert Zsigmond az ország bajaival és érdekeivel nem sokat törődve, inkább csak császári kötelességeinek teljesítését tartotta szem előtt. Még gyengébb kísérletet jelentett e téren Habsburg Albertnek és V. Lászlónak, valamint I. (Jagello) Ulászlónak a magyar trónra ültetése. Ezen a réven Magyarország távolról sem nyert oly erőtöbbletet, hogy arra támaszkodva, a folyton veszedelmesebbé váló török hódításokkal szemben nyugodtnak érezhette volna magát. A törökök terjeszkedését halogató és itt-ott eredménnyel feltartóztató erőt azonban nem ezek a meglehetősen gyenge konjunkturák szolgáltatták, hanem Hunyadi Jánosnak lángesze, rettenthetetlen bátorsága és szinte utólérhetetlen hazafiassága, ami aránylag csekély és gyenge eszközökkel az egész világ által megcsodált oly remek eredményeket produkált, amelyek a törökök két hatalmas szultánját, II. Murádot és II. Mohamedet is meghökkentették és még tapogatóbbakká és Magyarországgal szemben még határozatlanabbakká tették. Ez a gyönyörű eredmény indította a magyar nemzet sorsát intéző rendeket arra, hogy szakítva az idegen vérű és származású uralkodókkal való kísérletezéssel, ismét, ha nem is színmagyar, mert hiszen a Hunyadiak is idegen származásúak voltak, hanem ízzig-vérig hazafiasan érző és gondolkozó férfit ültessenek a magyar trónra. És hogy ilyen körülmények között a választás a nagy és felejthetetlen Hunyadi János fiára esett, azon nem csodálkozhatunk. Ez, mint már fentebb említettük, eleinte atyja nyomdokait követte, de aztán az ő szeme is, lehet, hogy csak ideiglenesen, lehet, hogy véglegesen, a déli front rovására inkább észak és nyugat felé fordult, hogy hatalmát itt tetőpontra emelve, biztos sikerre való kilátással fordulhasson és csaphasson a török felé. Az első lépés ehhez a frontváltoztatáshoz, amelynek gondolata valószinűleg nem is egyszerre, hanem csak fokozatosan alakult ki a fiatal király agyában, még igen szerény keretek között mozgott. A törökök részéről utóbbi időben tapasztalt huza-vona, aránylagos nyugalom és lényegesen alábbszállt offenzív szellem eleinte csak arra az elhatározásra bírta Mátyást, hogy ezt a kedvező alkalmat felhasználva, országa határain belül, a garázdálkodó lengyelek, csehek és osztrákok ellen fegyverrel, azon kívül pedig a szomszédos uralkodókkal folytatott diplomáciai tárgyalásokkal és néha-néha egy-egy huszáros, de nem döntő jelentőségű közbevágással állítsa helyre a megbomlott rendet és nyugalmat, hogy ezáltal oldalát és hátát kellőképpen biztosítván, teljes cselekvési szabadságot nyerjen a maga és serege számára dél és délkelet felé. Ezt a célját Mátyás époly ügyes, okos, mint erélyes fellépésével rövid időn belül úgyszólván teljes mértékben el is érte, mert tekintélye immár nemcsak az ország belsejében, hanem a külföldön is olyan magas fokra hágott, hogy részben a ragaszkodás, részben a félelem által befolyásolva, most már majdnem mindenki kegyét, barátságát, szövetségét kereste, illetve örült, ha magának nyugta van a mindig hatalmasabbá váló tetterős magyar királytól. Ez volt a helyzet az 1464–65-ös években és nincs kizárva, hogy ha a török ebben az időben újból megkezdte volna támadó műveleteit Magyarország és annak melléktartományai ellen, akkor Mátyás is minden erkölcsi és fizikai erejét ide összpontosította volna. De a török továbbra is csendesen viselkedett és ez alkalmat adott Mátyásnak, hogy a nyugatra vonatkozó terveit tovább szövögesse. Az eléggé csendesen viselkedő Kázmért kombináción kívül hagyva, főkép – talán már most azzal a kimondott szándékkal, hogy azok koronáit is a maga fejére tegye – a cseh király és a német császár felé fordult. Előbbinek a pápával támadt konfliktusa folytán oly nehézzé vált a helyzete, hogy azzal a fegyveres mérkőzést is megkockáztathatta, ellenben Frigyes császár már állásánál fogva is oly erőre és hatalomra támaszkodott, hogy azzal szemben a jó viszony fenntartása mellett inkább ügyes sakkhuzások révén igyekezett célját elérni. Országa legbefolyásosabb és legmértékadóbb férfiai és tényezői nem voltak valamennyien vele egy véleményen. A nemzeti irányt követő főpapok és főurak most is a törökkel való leszámolást tartották a legfontosabb kérdésnek, s így ellene voltak a nyugati politikának a fentemlített módon való folytatásának és további kiépítésének. Ezek élén Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda és a király unokatestvére, továbbá Zápolyai Imre Bosznia kormányzója, Horvátország és Szlavónia bánja és szepesi örökös főispán, nemkülönben Túróczi Benedek főlovászmester állottak, akik az udvarnál a király anyjában, országszerte pedig a köznemességben számíthattak hatalmas támaszra.
A király terveit mindenben magáévá tevő másik pártot első sorban Vitéz János, az új primás, továbbá ennek unokaöccse Czezinge vagy Csezmiczei János (máskép Janus Pannonius) pécsi püspök, azonkívül Beckensloer János, az új váradi püspök és Schönberg György pozsonyi prépost képviselték, akik köré a Szentgyörgyi grófok, a Monyorókeréki Elderbachok, a Bánfiak és Kanizsaiak csoportosultak.
Az első erőpróba a két párt között a király második házassági tervének felmerülése alkalmával történt meg. Mátyás ugyanis néhány hónappal első nejének 1464 február havában bekövetkezett halála után Frigyes császárt kérte meg, hogy rokonai köréből ajánljon neki hitvest. Ez meg is történt, de ez ellen az urak többsége és főleg a nemzeti párt élén álló funkciónáriusok óvást emelvén, a király kénytelen volt tervét elejteni. Ezek után 1464 év végén Mátyás a milanói fejedelemnél kopogtatott, hogy nem-e kaphatná meg leánya kezét, de ezt meg a velencei köztársaság hiusította meg, miután az a magyar királynak Milanóval való szövetkezésében magára nézve veszélyt látott. Erre Mátyás megint csak eredeti szándékához tért vissza, Frigyes császár egyik nővérét szemelvén ki jövendő hitveséül, de ezt a tervet megint csak főkép a nemzeti párthoz tartozó urak hiusították meg.[2] Erre a bosszús Mátyás ennek a pártnak fejeit merész elhatározással ártalmatlanokká tette, amennyiben Zápolyai Imrét méltóságaitól megfosztotta, Pongrácz Jánost az erdélyi vajdaságból a jelentéktelenebb szörényi bánságba helyezte át, Túróczy Benedeket pedig teljesen eltávolította az udvartól. Helyükbe a terveit és nézeteit helyeslő másik párt emberei léptek. Az erdélyi vajdaságot Elderbach Bertholdra, Szentgyörgyi János és Zsigmond grófokra ruházta; főlovászmester Kanizsai László lett, Zápolyai Imre örökségét pedig Disznósi László és Szobi Péter vették át, akik mellé nemsokára Laki Thúsz János is adatott; macsói bán Szakolyi Péter lett, s végül főpohárnokká és pozsonyi főispánná Bánfi Miklós neveztetett ki. Ettől fogva a magyar külpolitikában, az ozmán front háttérbe szorulása mellett, a német barátság és másrészt a Podiebrad elleni háborús irány lett mértékadóvá, amivel egyidejűleg az e fejezet elején említett nagy fordulat is bekövetkezett.
Az előző fejezetből eléggé világosan kitünik, hogy a viszonyok kialakulásához és a Mátyás külpolitikájában beállott fordulathoz a szentszék által követett politika is nagy mértékben hozzájárult. Ahhoz mindenesetre nagyfokú rövidlátás és még nagyobb mértékű vallási fanatizmus és türelmetlenség kellett, hogy II. Pius pápa, de még inkább ennek utóda, II. Pál, habár akkor már a husziták napja leáldozóban volt, az eretnekekben, a huszitákban és az azok fejéül tekintett Podiebradban nagyobb és a kereszténységre veszélyesebb ellenséget kezdtek látni, mint a nézetük szerint már fáradtnak és világuralmi törekvéseivel immár felhagyni látszó szultánban és az általa fanatizált ozmán pogányságban. E téves és következményeiben felette sajnálatos nézetből kiindulva, irányult most már a szentszék minden igyekezete, az ozmán kérdés háttérbeszorítása mellett, Podiebradnak és az őt követő híveinek megbuktatására, mely tervének – ő maga egyedül képtelen lévén – Középeurópa akkori három leghatalmasabb és neki kötelezett uralkodóját, Kázmér lengyel királyt, Frigyes német császárt, de főképp a fiatalos hévvel és ellenállhatatlan erővel dolgozó Mátyást igyekezett megnyerni. És nemcsak magyar, hanem általános európai szempontból is eléggé sajnálatos, hogy Mátyás annak ellenére, hogy tanácsosainak túlnyomó része a leghatározottabban ellenezte azt, azért e hűségükben kipróbált embereinek és az ország javát szívén hordó nemzeti pártnak mellőzése és kikapcsolása mellett, hagyta magát erre az ominózus mellékvágányra terelni. Ezidőtől kezdve a fiatal uralkodó, akiben a nemzetnek, a haza jövendő nagyságának és jólétének minden vágya és reménye összpontosult, és akit egyébként saját nagyratörő becsvágya, mint nemkülönben nőttön-növő hír- és hatalomszomja is állandóan sarkalt, magát teljesen a szentszék intencióival azonosítva, a déli frontnak csak a legszükségesebb mértékben való figyelembevétele mellett, a már fentebb említett messzemenő terveinek megvalósítása érdekében, minden erélyét, minden tehetségét a nyugati frontra helyezte át. Ez a új irány jelentékeny területnagyobbodás formájában kétségkívül meg is hozta a maga gyümölcsét és nagyon valószinű, hogy a különben oly tisztán látó és a viszonyokat oly helyesen mérlegelni tudó, tetterős uralkodó, miután nyugati aspirációit teljesen kielégítve látta, most már minden erejével hozzálátott volna az atyjától végrendeletileg átvett nagy feladat megoldásához, amely neki tudvalevőleg elsősorban a török hatalom megtörését írta elő. Azonban sajnos, korai halála megakadályozta őt abban, hogy a sors által számára kijelölt ezt a legfontosabb feladatot sikerrel megoldhassa.[3] Pedig ez lett volna az általa az akkorinál sokkal nagyobbnak és hatalmasabbnak tervezett ország egyik legfontosabb pillére, de miután éppen ezt a főtámasztó pillért a kellő időben megépíteni nem sikerült, az általa már majdnem tető alá hozott remek nagy épület, Nagymagyarország, mint Középeurópa egyik leghatalmasabb állama, tehetség és erély tekintetében hozzá hasonló utódok hiányában, csakhamar recsegni-ropogni, majd nemsokára düledezni is kezdett és ennek legfőbb oka abban állott, hogy a szentszék és annak szuggerálása nyomán talán Mátyás által is már végkép kimerültnek hitt, különben is csak lassan és tunyán mozgó ozmánság csupán alvó, de csakhamar ismét veszedelmes és félelmetes oroszlánnak bizonyult.
A király nagyarányú terveinek megvalósításához mindenekelőtt sok pénzre volt szükség; ennek előteremtése csak az ország lakosságának fokozottabb mértékben való megterhelése mellett vált lehetségessé és minden esetre nagy ügyességre és leleményességre vall, hogy a fiatal királynak az általa egybehívott országgyűlést erre hajlandóvá tennie sikerült. Hogy célját biztosan elérje, szükségesnek mutatkozott a főbb állami hivatalok élére új, a király terveit helyeslő funkciónáriusokat állítani. Ez, mint alább látni fogjuk, itt-ott nagyfokú elégületlenséget, sőt még hangos felzúdulást is idézett elő, de azért az érvágás, aminek végrehajtása elődeinek oly nagy és hosszadalmas erőfeszítésekbe került, aránylag simán és gyorsan ment végbe.
[1] Általános tájékozásul lásd az 1., 8. és 10. számú mellékletet.
[2] A milanoi herceg és a velencei doge levelei és a milanoi és velencei követek jelentései. Diplomáciai Emlékek I., 357., 362., 381. – Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története. IV., 214.
[3] Érdekesen és kimerítően tárgyalja ezt a kérdést Szekfű Gyula az e kötetem megírásánál jóval későbben megjelent Hóman–Szekfű, Magyar Történet II. köt. 475. és következő oldalain. Nyomatékosan felhívom erre az olvasó szíves figyelmét.