A zsebrákok megfenyítése után Mátyás 1466 április második felében kémei útján arról értesült, hogy Mohamed ez évben Nándorfehérvár megvételét tűzte ki céljául és hogy ebből kifolyólag seregét már Szófiáig tolta előre. Ezért a király nyomban kihirdettette, hogy az ország rendei az országgyűlés végzése értelmében[1] május 8-án jószág- és fejvesztés terhe mellett összes fegyveres népeikkel Nándorfehérvár alatt legyenek.[2] Ámde csakhamar kiderült, hogy a szultán serege nem Magyarország és melléktartományai, hanem újból Albánia felé vette útját, hogy az egészségileg is végelgyengüléshez közelálló Kasztriota Györgyöt (Skander béget) végre mégis végkép leverje. Ennélfogva Mátyás, miután a fenyegető viharfelhő megint kártevés nélkül vonult el az ország feje fölött, annak még széleit sem érintve, a fölkelt nemességet, amelyre ezek szerint egyelőre szükség nem volt, újból hazabocsátotta. Itt mindjárt megjegyezhetjük, hogy Kasztrióta György ezúttal a túlerő által legyőzetvén, 1466 január 17-én mint menekült Lissa szigetén befejezte kiváló haditettekben dús és érdemteljes életét.[3]

Közben Mátyás figyelmét és tevékenységét egy újabb ügy kezdte mindjobban lekötni. Podiebrad, aki mielőtt 1458-ban trónját elfoglalta, mint Rokiczana prágai huszita érsek híve, maga is erősen huszita érzelmü volt s ezért koronázásakor a pápának hűséget kellett esküdnie, de ő ezt nem igen tartotta meg, hanem továbbra is huszita érzelmeinek hódolt és római vallású alattvalóinak vallásos érzését ismételten megsértette. E miatt a viszony közte és a római szentszék között fokozatosan annyira elmérgesedett, hogy II. Pius pápa őt 1464 június 14-én kiadott bullájával mint a kereszténység ellenségét igazolás végett 180 nap lefolyása alatt maga elé idézte.[4] A nemsokára meghalt II. Pius utóda, II. Pál pápa még komolyabban vette az ügyet és megtudván, hogy Podiebrad nem igen akar az idézésnek eleget tenni, kérdést intézett Mátyás királyhoz, nem-e volna hajlandó, az egyháznak kimondott ellenségét, Podiebradot, ha szükségesnek mutatkoznék, fegyverrel is engedelmességre szorítani? mire Mátyás, akinek a fentebb előadottak szerint számtalan oka volt arra, hogy ipjára haragudjék és mivel ő, mint a pápának eddig is lekötelezettje vele a jóviszonyt továbbra is fenntartani igyekezett és neki kedvezni akart, 1465 október 2-án kelt válaszában, anélkül, hogy erre nézve előbb az országgyűlés hozzájárulását kieszközölte volna, teljes készségét jelentette ki.[5]

Közben Podiebrad mindent elkövetett, hogy magát és eljárását igazolva, a pápát kiengesztelje, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, annak ellenére, hogy több fejedelem, s ezek között, talán csak színleg, Mátyás is közbeléptek a békés megegyezés sikere érdekében. De a pápa a huszitákat a keresztény hitre még a törököknél is veszedelmesebb ellenségnek tartván,[6] hajthatatlan maradt.

Közben bekövetkezett újabb incidensek a viszonyt Mátyás és Podiebrad között is még jobban kiélesítették. 1466 ősz elején ugyanis Lippa Henrik Csehország főmarsallja és Sternberg Máté zsoldos csapataikkal Morvaországból Magyarországba ütvén, ott sok rablást és pusztítást vittek véghez, néhány határmenti erősséget elfoglaltak s azonkívül még két újat is építettek Nagyszombat tájékán, hogy onnan garázdálkodásaikat tovább folytathassák.[7] Viszonzásul Ledniczi György és Podmaniczky Balázs Morvaországba rontottak be és ott szintén nagy pusztítást vittek véghez, majd maga Mátyás is egy kis had élén a helyszínre, Nagyszombat környékére indult el.[8]

Podiebrad, aki mostani körülményei között Mátyással a jó viszonyt feltétlenül fenn akarta tartani, elégtételt igért s Viktorin fiát bizta meg a tárgyalások megindításával, akinek unszolására Sternberg késznek nyilatkozott Mátyással érintkezésbe lépve, a fentebb említett két nagyszombati várat utóbbi kívánságához képest vagy átadni, vagy lerombolni, de Mátyás október 27-én kelt levelében kijelentette, hogy ő Sternberggel mint rablóval alkudozásokba bocsátkozni nem hajlandó s különben is neki nem csak ő ellene, hanem más cseh alattvalók ellen is van panasza, „akik minden alapos ok nélkül nemcsak gyilkolva, rabolva pusztítják az országot, hanem a törökök módjára férfiakat, asszonyokat, lányokat is fogságba visznek magukkal.“[9] Ebből aztán a két király között mind élesebb és sértőbb levelezés fejlődött ki, mely azonban 1467 február havában véget ért anélkül, hogy abból egyelőre háborúra került volna a dolog, bár a kölcsönös beütések a szomszédos területeken nem szüntek meg teljesen s egy ily alkalommal Ország nádor emberei a cseh főmarsall jószágait alaposan elpusztították, másrészt pedig Szapolyai Imre – Komorovszky Péter és Dwosywecz Przlaus lublói kapitányokkal egyesülve – a Felső-Magyarországot pusztító csapatokkal vette fel a harcot és azokat ismételten meg is verte.[10]

Közben a pápa minden tőle telhetőt megtett Podiebrad megsemmisítésére. Közbenjárására Kázmér lengyel király és a német lovagrend között a Burkusország, vagyis Brandenburg miatt már 13 év óta folyó háborúnak 1466 október 19-én vége szakadt,[11] miáltal Pál pápa a lengyel királyt szintén megnyerhetni vélte Podiebrad ellen. Másrészt ugyancsak a pápa sürgető ajánlatára Frigyes császár 1466 november 13-ikára Nürnbergbe a német rendek részére országgyűlést hirdetett azzal a bevallott céllal, hogy a törökök ellen nyujtandó segítségről tanácskozzanak, de ezen a pápa követe De Valle Fantin bíbornok a leghevesebben kelt ki Podiebrad ellen, – bár ez követei útján teljes erővel való részvételét jelentette ki a törökök ellen –,[12] hosszasabban kifejtvén, hogy a cseh királyt mint a kereszténység legveszélyesebb ellenségét még előbb kell semmivé tenni, mint a törököket.[13] Emiatt oly heves ellenkezés, vita, majd meghasonlás támadt a rendek között, hogy a gyűlés minden eredmény nélkül oszlott széjjel. A rendek legnagyobb része Podiebrad mellett foglalt állást, Frigyes császár ellenben a pápai követ nézetét tette magáévá. Emiatt Podiebrad fiát, Viktorint, tetemes sereggel Ausztriába vonultatta be, aki a Bécsben meglepett német császárt szorosan körülzárta. Ez nem tudván magán máskép segíteni, Mátyást hívta segítségül, neki ennek fejében a cseh királyságra reményt nyujtván.[14] A király késedelem nélkül meg is jelent Ausztriában tetemes sereg élén, de a csehek vagy nem akartak, vagy nem mertek vele megütközni s így előle visszahúzódtak.

A nürnbergi gyűlésen történtek nem térítették el a pápát eredeti szándékától, mert 1466 december 23-án Podiebradot mint eretnekek pártfogóját, hitszegőt és istenkáromlót átokkal sújtotta, tőle összes tartományait elveendőknek ítélte, alattvalóit a neki adott hit alól feloldotta és minden vele kötött egyességet megsemmisített.[15]

Ausztriából Mátyás seregeit az 1466. év végén Magyarországba vonván vissza, a Vág vidékének a cseh rablóktól való végleges megtisztítását határozta el. 1467 január 1-én Kosztolánynál, január 4-én Nagyszombatnál találjuk a királyt, aki a csehek erősségeit egymás után hatalmába ejtve, azok őrségeit részint felkoncoltatja, részint elfogja s így most már 1467 február közepe táján a cseh rablók garázdálkodásának hazánkban végkép véget vetett, minek megtörténte után február 22-én Budára tért vissza.

Közben a cseh királlyal tovább folytak ugyan az egyezkedő tárgyalások, de kézzel fogható eredmény nélkül, ami azt a meggyőződést érlelte meg Mátyásban, hogy a háború Podiebraddal, ha késik is, de el nem maradhat. Miután ő ezt a háborút támadólag akarta vezetni, erre pedig a fölkelés útján kiállított sereget használni nem lehetett, oly módokról kellett gondoskodnia, amelyek lehetővé teszik a királyi dandároknak lehetőleg nagy létszámra való emelését, másrészt pedig nagyszámú zsoldos csapatoknak a felállítását. Ehhez pedig pénz, megint pénz, még pedig sok pénz kellett. Hogy ezt megszerezhesse, 1467 böjtjére Budára országgyűlést hívott össze.[16] Ezen a rendek 1467 március 25-én az ő előterjesztésére az adózást, az eddig szokásos, a Károly Róbert által bevezetett kamaranyereség és a Nagy Lajos által szedetni rendelt harmincad eltörlése mellett, új alapokra fektették. Az előbbi helyett a királyi kincstári adó (tributum fisci regalis), a másik helyett a koronavám (vectigal coronae) rendszeresíttetett. A királyi kincstári adó minden kapu után 20 új veretű dénárban, vagy 5 kapu után 1 forintban állapíttatott meg, mely alól most már, az eddigi szokástól eltérőleg, a nemeseken és főpapságon kívül senki sem, még a kúnok, jászok, oroszok, tatárok, oláhok sem voltak felmenthetők. A koronavám fizetése alól, a nemeseket kivéve, senki sem volt felmenthető és bár annak nagysága a Nagy Lajos idejében megállapított harmincadnál lejjebb szállítatott is, az általa és a királyi kincstári adó által elért jövedelem most mégis jóval magasabbra szökött fel,[17] bár annak számszerű adatairól feljegyzések nem igen maradtak ránk.

[1] Lásd a 79. oldalon.

[2] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 176.

[3] Spondanus, Continuatio annal. Baronii ad ann. 1467 Nr. 1.

[4] Pessina, Mars Morav. 734.

[5] Epist. Math. Corv. II., 70.

[6] Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn. III., 50.: „So sehr verblendete der Hass gegen die Hussiten den römischen Hof, dass derselbe den Fürsten, dessen Heldenkraft Ungarn und die ganze Christenheit vor der täglich wachsenden Macht der Osmanen schützen konnte, vom Kampfe wider den furchtbaren Feind abrief und aufforderte, die Waffen gegen Christen zu kehren, die sich vom römischen Stuhle gar nicht trennen, sondern blos das heilige Abendmahl nach der Einsetzung Jesu und dem Gebrauche der alten Kirche feiern und den Gottesdienst einfacher und in der Muttersprache halten wollten.“

[7] Balbin, Epitome 532. – Tanner, Die Sternberge 332.

[8] Pessina, Mars Morav. 774.

[9] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XI., 178.

[10] Wagner, Anal. Scepus. IV., 15.

[11] Dogiel, id. m. IV., 163. – Dumont, Cod. Dipl. III., 348. – Curaeus, Annal. Siles. I., 306.

[12] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 396.

[13] Balbin, Epitome 541. – Pessina, Mars Morav. 772. – Pubitschka, Geschichte von Böhmen IX., 170.

[14] Balbin, Epitome 541. – De Roo, Hist. Austriae. VIII. – Pray, Annal. IV., 36. – Linck, Annal. Claravall. II. – Ranzan, Epitome Rerum Hung. Ind., XXXVIII., 25.

[15] Lünig, Cod. Germ. Dipl. I., 1518. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII. 406. – Pessina, Mars Morav. 768. – Müller, Reichstags-Theater II., 263.

[16] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 193.

[17] A korona rendes jövedelmei V. László alatt alig tettek ki 120.000 aranyat, azonban Mátyás uralkodásának ötödik esztendejében sem haladták meg a 200.000-et. Ez az összes pedig – a velencei követ 1462. évi május 28-iki jelentése szerint (Diplomáciai Emlékek I., 143.) – alig volt elegendő ahhoz, hogy belőle 10.000 lovas félesztendeig eltartassék.