Mátyás király helyzete a sok gond és kellemetlenség miatt, amelyekkel trónralépésének első percétől kezdve meg kellett küzdenie, nem volt irigylésre méltó. Nem volt elég, hogy neki úgyszólván egymagában kellett felvennie a küzdelmet a kereszténység legádázabb és leghatalmasabb ellenségével, a törökkel, ezenfelül még olyan helyekről is folyton támadtak nehézségei, ahonnan méltán a leghathatósabb támogatásban kellett volna részesülnie. A minden erkölcsi alapokon kívül álló cseh és lengyel rablócsapatoktól, nemkülönben a csupán saját előnyüket szem előtt tartó horvát-szlavon főuraktól eltekintve, első helyen kell e tekintetben Frigyes császárt, Podiebrad cseh és Kázmér lengyel királyt említenünk, akik azáltal, hogy Mátyás pozicióját már most minden áron gyengíteni igyekeztek, szinte valamennyien maguk alatt vágták a fát. A sok gondtól terhelt fiatal uralkodó ilyen körülmények között tényleg nem tehetett egyebet, mint, hogy kihasználva a törökök viszonylagos nyugalma által teremtett kedvező helyzetet, mindenekelőtt az ország belsejében igyekezett rendet és biztonságot teremteni, mivégből az országot környező és azt és őt irígy, sanda szemmel néző fejedelmekkel egyelőre kénytelen-kelletlen fenn kellett tartania a jó viszonyt.
Svehlával szemben Mátyás amily kegyes és elnéző volt eleinte, ép oly drákói szigorral járt el ellene és cinkostársaival szemben, amidőn azok a jó szóra hallgatni egyáltalában nem akartak. És ez rendjén is volt, mert az ilyen megátalkodott rabló bandával szemben keztyűs kézzel semmit sem lehet elérni; ennek kegyetlen, kemény vasszigor és oly példaadás kell, hogy attól a vele egy húron pendülő, de még egyelőre szabadon járkáló cinkostársaknak is kiakadjon a lélegzete. Ezzel is megmutatta a fiatal király, hogy igazi istenadta uralkodói véna van benne, mely ha kell, a legmesszebbmenő elnézésre és jóságra, máskor pedig, ha szükséges, könyörtelen erély kifejtésére hangolja és képesíti őt. E mellett azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Mátyás tetteit sem szabad jelenlegi modern, hanem csakis középkori mértékkel mérni és szemszögből nézni, amikor a tetten ért bünösökkel és a kézrekerült ellenfelekkel nem sokat teketóriáztak. S mégis mily óriási különbség van Mátyás e kemény rendelkezése és többek között például az oláh karóvajda rémtettei között, amelyek legalább 90 százalékban ártatlanokat fosztottak meg vadállatias módon életüktől. Épígy Czobor várnagy cselekedetét sincs semmi okunk szépíthetni; Mátyás király kemény, de igazságos eljárásával szemben az ő rendelkezése már úgyszólván a tömeggyilkolás kritériumát is kimeríti, amit ő aligha felsőbb utasításra, hanem tisztán csak kényelmi szempontból, hogy ne kelljen tovább a szerencsétlenekkel bíbelődni, eszelhetett ki.
Figyelemre méltók Mátyás ama erőlködései, amelyeket a külföldi keresztény fejedelmeknél a török elleni segítség kieszközlése érdekében tett. Hogy ezek a lépések úgyszólván teljesen eredménytelenek maradtak, ez az illető önző és rövidlátó fejedelmek lelkén szárad.
Hogy Mátyás az erős Kosztolánnyal szemben nem az erőszakos ostrom, hanem a kiéheztetés módját alkalmazta, azt én a 76 oldalon mondottak után csakis helyeselhetem.
Érdekes és nem mindennapi dolog a Podmaniczky Balázs részén megnyilvánuló valódi zsiványbecsület, amelynek az ad még nagyobb és majdnem mondhatni fenkölt tartalmat, hogy e derék magyarnak – kérem ne botránkozzék meg az olvasó, ha én ezt az ugyancsak rablással foglalkozó embert annak nevezem – üreslelkű cimborái által bizonyára meg nem értett és talán ki is gúnyolt magatartását az igazi önzetlen hon- és fajszeretet sugalmazta. Ne vegye ezt a konciliáns megállapításomat senki rossz néven, mert hadd jusson ehelyütt ezzel kapcsolatban mindnyájunk eszébe nagy Széchényink ama mondása, hogy mi oly kevesen vagyunk, hogy nekünk még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmeznünk, notabene, ha elegendő enyhítő körülményeket hozhatunk fel mellette.