Abban a biztos tudatban, hogy a szultán Bosznia birtoka miatt hamarosan megújítja erőlködéseit, Mátyás a szükséges ellenintézkedések és előkészületek megtétele végett 1465 január elejére Szegedre országos tanácsot hívott egybe,[1] amelynek megbízásából Czezinge János (írói nevén Janus Pannonius) pécsi püspök és Rozgonyi János tárnokmester Rómába küldettek, hogy az új pápát üdvözölve, tőle segítséget kérjenek a török ellen. E tanácskozáson szóba került a Frigyes császárral lappangó viszály is, mely főkép abból keletkezett, hogy ő is biztatta a birtokában levő Kőszeg, Rohonc, Kabold és Fraknó várakat, miszerint vonják ki magukat a Magyarországon a hitetlenek elleni hadakozás céljaira kivetett adók fizetése alól, mi miatt a két fejedelem között elég csipős és erélyes hangú levelezés is folyt.[2] Itt kerültek szóba a lengyel határszéli villongások is. Egy Panyowi Félix nevű lengyel nemes ugyanis többnyire lengyelekből álló zsoldos csapatjaival a Felvidék némely részeit a cseh rablókhoz hasonlóan pusztítgatta. Szapolyai István, Mátyás felvidéki kapitánya, ezeket a rablóbandákat több ízben megtámadta, de általuk megveretett, mire ez bosszújában csapatjaival a még mindig lengyel kézben levő szepesi városokra csapott s azoktól 7000 forint adót zsarolt ki. E miatt Dwosywecz Przlaus lublói kapitány fegyverrel akart magának elégtételt szerezni, de utóbb a dolog mégis békés úton intéztetett el.[3] Végül elhatározták, hogy az ország hadai tavasz kezdetén ismét Tolnán gyülekeztessenek.

E tanácskozások folyamán vette Mátyás a hírt, hogy a szultán a velencei dogénak békét ajánlott és hogy hasonló célzattal követei már Magyarország felé is útban vannak; egyidejüleg azonban kémeitől azt a tudósítást is vette a király, hogy a szultán még az eddigieknél is nagyobb előkészületeket tesz Bosznia, illetve Magyarország ellen. Ezért Mátyás a török követeket még csak be sem bocsátotta országába, Mauro Kristóf dogét pedig figyelmeztette, ne higyjen a szultánnak, mert az csak egyenetlenséget és meghasonlást akar a keresztény fejedelmek között szítani, hogy őket egyenként annál könnyebben legyőzhesse.[4] Hogy mennyire helyesen ítélte meg Mátyás a helyzetet, kitűnik abból a nemsokára beérkezett teljesen biztos hírből, hogy a szultán nagy haragra lobbanva amiatt, hogy Mátyás az ő követeit még csak meg sem hallgatta, nagyarányú készületeit folytatva, esküt tett a prófétára, hogy mindaddig lemond az élet minden örömeiről, amig Belgrádot és Jajcát el nem foglalja, innen szándékozván Magyar-, Cseh- és Lengyelországot, onnan pedig Dalmáciát, Istriát és Németországot seregeivel elborítani.[5] Ebből kifolyólag Mátyás még XI. Lajos francia királyt is felhívta a török ellen nyujtandó segítségre, amit egyébként a pápa sem mulasztott el.[6] Hasonló célból írt Mátyás 1465 június 12-én a német fejedelmeknek is, tudatván velük, hogy Boszniából 4000, Moldvából 8000, Oláhországból 7000, Magyarországból pedig 70.000 fegyveresnek kiállítása van tervbe véve és hogy a seregszükségletek leszállítására 663 hajó készen áll; épígy 12 nagyágyú, 200 fertályágyú, 300 tarack, 3000 nagyobb, 2000 kisebb puska, stb.[7]

A török elleni készületekhez tartozott az is, hogy Mátyás Brankovics György fejedelem unokáját, Vukot, akit honfitársai nagy bátorsága miatt Zmaj deszpot Vuknak (Sárkány Vuknak) neveztek el, s aki számos hitsorsosával a török járomra ráunván, Magyarországba jött, szívesen fogadta s azokat Szalánkemén vidékén telepítette le.[8]

A törökök ellen teendő még további intézkedések elrendelése céljából Mátyás június elejére Budára országgyűlést hirdetett, ahol többek közt elhatároztatott, hogy szükség esetén a magyarországihoz hasonlóan a tótországi nemesség is keljen föl és hogy az szintén minden huszadik jobbágyát fölfegyverezve vigye magával.[9]

Míg tehát Magyarország minden tőle telhetőt megtett, hogy a törökökkel újból eredménnyel szembeszállhasson, az idegen segítség csak nem akart megjönni. Az új pápa is, azzal mentegetvén magát, hogy megválasztásakor a kincstárt nemcsak kiürülve, hanem tetemes adósságokkal terhelten vette át, azt üzente, hogy a II. Pius pápa által e célra szánt mintegy 42.500 aranyon kívül ő csak 7400 aranyat tehet hozzá, de mihelyt lehet, újabb segítséget nyújtani hajlandó.[10]

Ily körülmények között szerencseszámba ment, hogy a szultán ez évben másutt lévén elfoglalva, mind Magyarországnak, mind szomszédos tartományainak békét hagyott. Egyrészt még mindig folyt a háború a törökök és Skander bég között, aki kevéssel Pius pápa halála után ismét két ízben is megverte a török csapatokat; először Balabán 20.000 lovasból és 400 gyalogosból álló seregét tette tönkre, majd Juszup arnauta basán győzedelmeskedett, mely alkalommal 24.000 török maradt a csatatéren, 4000 pedig foglyul esett.[11] Viszont a velenceiek vezére, Capilli, Moreában két csatát vesztett a törökökkel szemben;[12] ezt degazsirozandó és hogy Tótországban, ahol az új országgyűlési határozat igen nagy ellenzésre talált, néhány nyakas főur, ezek között elsősorban a Frangepánok, ellenállását megtörje és garázdálkodásaiknak véget vessen, határozta el Mátyás, hogy seregével, amelyet valószínűleg nem annyira a törökök ellen, mint inkább azért gyüjtött egybe, hogy az országgyűlés határozata alapján tett intézkedéseinek súlyt kölcsönözzön, mégis megkezdi előnyomulását a nevezett ország felé,[13] minek folytán szeptember 18-án Szegszárdon serege körébe érve, október elején a Drávát érte el, november 7-én pedig már Szlavoniában, Maszlinczon üttette fel táborát.

Itt vette Mátyás a hírt, hogy több osztrák főur, így többek között Pottendorfer György és Eizinger Zsigmond, újra betörtek Nyugat-Magyarországba. E miatt a király keserű szemrehányásokat tett Frigyes császárnak, szemére vetvén, hogy ép akkor támadják őt hátba, amikor ő az egész kereszténység érdekében az ozmánok leverésén fáradozik.[14] De ekkor a pápai követ közbenjárására a két fejedelem újból megbékült.[15]

Azonkívül még egy másik kellemetlen hírt is kapott Mátyás onnan hazulról. Amikor ő seregével a Dráva felé indult, egyik kedvelt alárendeltje, Szvehla vagy Dzvela a Giskrával együtt magyar szolgálatba lépett cseh kapitányok egyike, elmaradt zsoldjának kifizetését, majd tiszteletellenes módon elbocsáttatását követelte. Ez a kapitány híveivel a Felvidékre ment és ott összeszedte az azon a tájékon és Ausztriában lézengő, azelőtt Albert osztrák herceg szolgálatában volt, de ennek 1463 december 2-án bekövetkezett halála óta állás és foglalkozás nélkül volt cseh huszita rablókat, az úgynevezett zsebrákokat (koldusokat) s ekként megszaporodott, mintegy 9000 főre menő rabló bandájával nagy rablásokat és pusztításokat vitt véghez az osztrák és magyar szomszédos határterületeken. Főszékhelyük Morvaországban Zwethlo vára volt s újabban a Vág völgyében fekvő Kosztolányt is hatalmukba kerítették. A siker által felbátorítva, ezután Nagyszombat kézrekerítését vették célba, amit azonban Podmaniczky Balázs meghiusított. Ez utóbbi eleinte Ausztriában űzött rablásaikban velük tartott, Magyarországon azonban hazafiúi érzésből nem akart rabolni. Amidőn Nagyszombat megvívására társai őt kérték fel, állítólag azt felelte „küldjetek Lengyelországba, vagy Ausztriába, minden ellenzés nélkül elmegyek, de hazám ellen fegyvert fogni tiltja a becsület és a kötelesség. Ezért vagy hagyjatok fel szándékotokkal, vagy bocsássatok el magatoktól.“ Ez utóbbi megtörténvén, Podmaniczky nyomban Nagyszombatba ment s a lakosokat az őket fenyegető veszedelemről tudomásba helyezve, ő maga állott azok élére, hogy őket volt társai ellen megvédelmezze,[16] ami tényleg sikerült is.

Mátyás király értesülései szerint azt hitte, hogy Svehla és társai háta mögött Podiebrad cseh király áll, aki őket titkon segíti is, s ezért úgy kívánta megtenni készületeit, hogy esetleg ezzel a nagyobb ellenséggel is szembe szállhasson. Ennek folytán seregének egy részét az ország délnyugati határainak védelmére visszahagyván, a többieket azonnal a Felföld felé indította útnak, míg ő maga Buda felé való útjában Tolna várában nagy országos tanácsot tartott, amelyen úgy a török háború folytatása, mint az ország nyugati részeiben támadt zavarok megszüntetése iránti előterjesztését megtevén, 1466 február 23-ikára Budára országgyűlést hirdettetett. Ezen a rendek rövid ideig tartó tanácskozás után általános fölkelést rendeltek el, melyen minden nemesnek a régi szokás szerint személyesen lovas és gyalog fegyvereseivel együtt kellett megjelennie, mihelyt a király akár a törökök, akár a hazának más ellenségei ellen hadbaszállásra szólítja őket.[17]

Mátyás azt hitte, hogy Svehla az ellene irányuló nagy készületek hírére be fogja adni derekát, de csalódott, mert a cseh kapitány nem volt az az ember, aki egykönnyen bármitől is megijedt volna. A király tehát 1466 március elején elindult Budáról, Magyar Balázst is magával vivén és Esztergomnál összegyült seregének élére állva, azt Kosztolány alá vezette. Itt Svehlának korábbi érdemeire való tekintettel kegyelmet ajánlott, ha önként leteszi fegyverét és megadja magát. De a nyakas rablóvezér a vár erősségében és emberei vitézségében bízva, az ajánlatot visszautasította. Erre Mátyás a felesleges vérontást lehetőleg kerülni akarván, tudván azt, hogy a vár kellőleg élelemmel ellátva nincsen, rendes ostrom helyett annak szoros körülzárását határozta el. Erre Svehla nem volt elkészülve és csakhamar belátván, hogy eleség hiánya miatt sokáig nem tarthatja magát, arra az elhatározásra jutott, hogy a védőrség nagyobb részével az ostromlókon keresztülvágja magát. E célból rendeletére egy 300 főből álló csoport a vár déli kapujánál, a magyarok figyelmét odavonandó, nagy zajjal kitörést színlelt, mialatt ő hadának zömével az északi oldalon az árokra eresztett könnyű hídon át igyekezett elmenekülni. De a király ezt észrevette s lovasságát Magyar Balázs alatt nyomban utána küldötte, aki a cseheket a vidék fölkelőinek segítségével hamarosan körülfogta. Több mint 2000 cseh a helyszínen esett el, nagyon sokan elszéledtek, Svehla pedig teljesen kimerülve, 250 hívével fogságba került. Mátyás egyrészt, hogy az idegen rablóbandáknak végkép elvegye kedvét a további garázdálkodásoktól, másrészt, hogy a várban magukat még mindig erélyesen védelmező mintegy 300 ember nyakasságát megtörje, a foglyul ejtetteket egy a vár előtt fekvő dombon egytől-egyig felakasztatta, legmagasabban magát a cseh rablóvezért s tőle jobbra-balra kelyhes papját és kedvenc apródját.[18] Ez az ijesztő látvány tényleg megtörte a várbeliek bátorságát, úgy hogy azok csakhamar kegyelemre megadták magukat. Heltai szerint[19] a fegyvereseken kívül a várban 300 igen szép termetű, különböző alkalmakkor elrabolt asszony és leány is volt, akiket Mátyás a Szerémségbe küldött, hogy az oda letelepedett szászokkal[20] összeházasodva, azt a vidéket benépesítsék

A várbeli foglyokat a király a budai csonka toronyba vitette, de a keményszívű, kegyetlen Czobor Mihály várnagy csakhamar megunta kelletlen vendégeit s azokat éjente hetes-nyolcas csapatokban a Dunába fojtotta.[21]

[1] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 171.

[2] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 395. – Epist. Math. Corv. II., 104. és 107. old.

[3] Dlugoss, XIII., 344. – Cromer, Hist. Poloniae XXV., 579. – Pray, Annal. IV., 21.

[4] Epist. Math. Corv. II., 124.

[5] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 143. – Engel, Geschichte von Ungarn III. 265.

[6] Epist. Math. Corv. II., 8. és 98. – Dufresne, Illyr. 123. – D'Achéry, Spicil. III., 824.

[7] Fugger, Ehrenspiegel. – Hahn, Alt- und Neu-Pannonia 198.

[8] Engel, Gesch. von Serv. 444.

[9] Kerchelich, Hist. Eccl. Zagrab. 181. – Katona, Hist. Crit. VIII., 124. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 175. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 144.

[10] Koller, Hist. Episc. Quinque eccl. IV., 142. – Ez mindössze 50.000 aranyat tenne ki, míg a 73. oldalon közölt adatok 57.500 aranyról tesznek említést.

[11] Barlettus Vita Skanderb. XI., 344. és 350.

[12] Schmitt, Imp. Ottom. I., 30.

[13] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 390. – Engel, Gesch. v. Serv. 262.

[14] Epist. Math. Corv. II., 119.

[15] Engel, Gesch. v. Ung. 263. – Pray, Annal. IV., 20.

[16] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 392. – Schels, Gesch. v. Oest. VII., 135. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 149.

[17] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II., 176.

[18] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 391. – De Roo, Hist. Austriae. VII. 290.

[19] Heltai, Magyar Krónika I., 77.

[20] Lásd a 79. oldalon.

[21] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 152.