A harag és düh rendszerint rossz tanácsadó szokott lenni. Ez bebizonyosodott ezúttal is, amidőn Mohamed, aki hadjáratait rendszerint 100–150.000 főnyi sereggel szokta vezetni, most türelmetlensége által hajtva, mindössze 30.000 fővel indult útnak Jajca visszafoglalására. Magának az ostromnak végrehajtására ennyi erő kétségkívül elég, sőt talán még sok is volt, mert hiszen ennyi embert egyidejüleg egy szűk völgykatlanban levő vár körül alkalmazni szinte a lehetetlenségek közé tartozott és ezért osztotta fel Mohamed még fenti erejét is igen helyesen három önálló rohamcsoportra, ámde, mint minden vár ostrománál, itt is nemcsak annak védőrségével, hanem az annak felmentésére siető egyéb ellenséges erőkkel is számolni kellett, erre pedig az a 30.000 ember, a százezerek felett rendelkező s magát csak íly nagy tömegek élén biztonságban érző Mohamed szemében kevésnek látszott s így ő szégyenszemre mindjárt kereket is oldott, mihelyt hírét vette, hogy a magyar fölmentő sereg beavatkozása egy-két napon belül várható. Ha ez a megfutás Mátyásnak csak egy gyengébb erőcsoportja, a Rozgonyi és Thúsz vezette hadak előtt történt meg, annál szégyenteljesebb a dolog a világhódító s magát a kor egyik legnagyobb hadvezérének tekintő Mohamedre nézve. Ha Mátyásnak ez az 1463. évi elég közepes sikere, mely ennek ellenére a pápát oly nagy eksztázisba hozta, elegendő volt ahhoz, hogy Mohamedet ennyire félénkké és kishitűvé tegye, akkor kétségbevonhatatlan tény gyanánt leszögezhetjük, hogy abban az esetben, ha tényleg az összes európai fejedelmek csak félig-meddig megfeleltek volna a kereszténység biztonsága érdekében rájuk háramló kötelezettségnek, nem is túlnagy megerőltetéssel csakhamar újból ki lehetett volna tessékelni az óriási túlerejük ellenére csak igen lassan és óvatosan térthódító, folyton tétovázó ozmánokat egész Európából.

Az a tény, hogy Zvornik Mátyással, Jajca pedig Mohameddel heteken, sőt hónapokon át, utóbbi annak ellenére képes volt dacolni, hogy a török sereg ostromszerekkel és nagykaliberű ágyúkkal bőven fel volt szerelve és a szultán ezen felül még a vár aláaknázását is erőszakolta, kétségbevonhatatlan tanuságot tesz amellett, hogyha az akkori időkben valamely, már természettől fogva is erős, a terepen jól plaszirozott várnak, erősségnek védőrsége komolyan fogta fel feladatát és ha a vár parancsnokának és alárendeltjeinek szíve a helyén volt, akkor a támadó az akkori időben rendelkezésre álló tűzérségi és ostromeszközök gyenge ható és romboló képességére való tekintettel tehetetlennek kellett hogy érezze magát. Ugyanezt a tünetet mutatta különben már Jajcának Mátyás által erőszakolt mult évi ostroma, sőt az utóbbi évtizedeken át végrehajtott összes várostromok is. Ebből tehát, amint azt már ismételten hangsúlyoztam, azt a következtetést és tanulságot kellett volna levonni: 1. hogy nem érdemes a várakkal annyi ideig hiába vesződni és bibelődni, mert elszánt védőrséggel szemben még a legerélyesebb ostrom sem vezethet célhoz, ellenben bizonyos, hogy minden ostrom a sok elpocsékolt időn kívül annál több hiábavaló és haszontalan veszteségbe kerül; 2. hogy célszerűbb a fekvésüknél, vagy jelentőségüknél fogva fontos erődített helyeket csupán körülzárni és kiéheztetés által megadásra bírni, mialatt a sereg zöme egyéb fontos feladatainak végrehajtására, elsősorban az ellenséges hadsereg nyilt mezőben való csatára kényszerítésére és tönkreverésére kell hogy törekedjék; 3. oly ostromszerek és ágyúk megtervezésére kell törekedni, amelyek a még oly erős várakat és erődítéseket is szétrombolni és tönkretenni képessek. Mohamed sokat is törte ezen az eszét, készíttetett is óriási monstrumokat, de azok sem feleltek meg teljesen a célnak.

Mátyásnak íly nagyarányú kísérletek és újítások életbeléptetésére egyelőre a szükséges anyagi eszközök sem állottak rendelkezésére. Ágyúk öntéséről és lőpor készítéséről ugyan ő is gondoskodott, de ezek az intézkedések csak igen szerény keretek között mozoghattak.

II. Pius pápának egy a törököket Konstantinápolyban megtámadó hajóhad egybegyűjtésére és megszervezésére vonatkozó nagy erőfeszítései minden esetre elismerése méltók, azonban sokkal célhoz vezetőbb lett volna, ha az erre szánt igen tekintélyes anyagi áldozatok inkább szárazföldi csapatok szerzésére használtattak volna fel, amint ezt Mátyás igen helyesen meg is jegyezte. Ez esetben a döntő támadó fellépés sokkal gyorsabban következhetett volna be, s így a már rég készen álló magyar hadseregnek nem kellett volna oly hosszú ideig Futaknál tétlenül vesztegelnie és hadműveleteinek megkezdését a legrosszabb időszakra, az őszi esőzések idejére kitolnia, ami egyik legfőbb oka lett a magyar hadseregnél bekövetkezett nagyfokú demoralizációnak. Hogy ezt Mátyás Bácsba érve, a legerélyesebb módon megtorolta, ez katonai szempontból, amily helyes, ép oly üdvös is volt. Ily renitens, királyuk akaratával és parancsával ellenkező elemeket példásan meg kellett büntetni, hogy hasonló cselekedetek megismétlésétől mindenkinek elmenjen a kedve. Az itt szerzett tapasztalatok érlelték meg különben az ifjú királyban az elhatározást, hogy az eddigi mindenféle kikötések és kiváltságok birtokában levő bandériális hadak helyett, illetve azok mellett egy megfelelő nagyságú, jól fegyelmezett, az ő akaratától korlátlanul függő s így az ő parancsait minden körülmények között teljesítő állandó zsoldos hadat szervezzen. Ilyenformán most már az ifjú király katonai téren fokozatosan már nemcsak mint bátor, erélyes és céltudatos harcos és hadvezető, hanem mint ügyes szervező is mindjobban előtérbe lép. Ha igaz, hogy álruhában még az ellenséges tábor és a szultán közvetlen környezetének kikémlelésére is vállalkozott, akkor immár ezzel teljessé vált a kép, amely teljes mértékben alkalmas arra, hogy az ifjú királyt korának egyik legkiválóbb katonatípusává és vezérévé avassa.